Gondoltál arra, hogy ha szenvedélybetegség van egy családban, akkor az a terheltség, az a kapcsolati minta, amit a családban megtanul a gyermek, továbbadódik, még akkor is, ha az újonnan alapított családban nincs függőség, nincs szenvedélybetegség? Gondoltál már arra szülőként, hogy van olyan hely, ahol ezeket a terheket le lehet tenni, és újra lehet értelmezni mindazt, amit a függőség miatt akár máig magaddal cipelsz? Olyan szakemberekkel beszélgettem, akik küldetésüknek érzik a szenvedélybetegek és családtagjaik segítését, de ezen túlmenően azoknak a személyeknek is segítséget kínálnak, akik ugyan nem függők, de családjukban megtapasztalták a szenvedélybetegség sajátos terheit. 

Függőséggel terhelt családban felnőni – ez a mottó áll azon a felhíváson, amely önismereti munkára hívja Udvarhelyen azokat az érdeklődőket, akik szakmai keretek közt akarnak foglalkozni azokkal a sebzettségeikkel, amelyeket függőségben élő családtagjukkal való kapcsolatukban szereztek. Műfaját és célcsoportját tekintve nálunk abszolút újdonságnak számít ez a típusú önismereti foglalkozás.

Bűntudat, önvád, másoknak való túlzott megfelelés, kontrolligény – csak néhány olyan tipikus tünet, amely a szenvedélybeteg családban felnőtt embereket akár életük végéig kísérheti.

Ezzel a „csomaggal” alapítanak családot és nevelnek gyermeket, és ez még csak néhány azon okok között, ami miatt fontos, hogy tisztában legyenek sebeikkel a sérültek és gyógyítsák azokat.

A függőséggel terhelt családban felnőttek támogatást nemigen kapnak, hiszen sokszor ők maguk sem látják, vagy ha igen, nehezen ismerik el gyermekként megélt sebzettségeiket. Az ellátórendszer sem rájuk, hanem inkább a szenvedélybetegekre koncentrál. Pedig a terheltségek felismerésével a gyermekkoruk történéseinek következményeit akár erősséggé is fordíthatják.  

Telman Enikő mentálhigiénés szakember, tanácsadó az addiktológia területén,       Kedves Rita szociális munkás, addiktológus konzultáns – kettejükkel a sajátos önismereti csoport elindítása apropóján beszélgettünk. 

Szó esett a szenvedélybeteg családról, arról, hogy milyen tipikus sebzettségek lelhetőek fel egy ilyen családban, hogy a múltban szerzett sebek hogyan befolyásolhatják a jelent. A két szakember arról is beszélt, hogy ezt a hatást miként lehet megváltoztatni. 

Mi jellemez egy szenvedélybeteg családot, ennélfogva milyen az a kapcsolati háttér, amelyben a fent említett sebzettségek kialakulnak?

Rita elsőként azt hangsúlyozza, hogy

a szenvedélybeteg és családja is tagadásban él.

Mivel ennek a tagadásnak az ő személyiségén belül nagy szerepe van, ez a merev fal, a „tagadás fala” magától nem tud lebomlani. 

Így érthető, hogy az a klasszikus módszer, miszerint arra szólítjuk fel a szenvedélybeteget, hogy „Ne igyál!”, „Ne játékgépezz!”, teljességgel értelmetlen.

Sokan szeretnék azt hinni, hogy az alkoholról vagy bármely más drogról való leszokás csupán akaraterő kérdése. Több tényezővel is rámutatnak arra, hogy ez miért nincs így.

A szenvedélybetegség elsősorban pszichiátriai betegség, hívják fel a figyelmet a szakemberek. A szenvedélybeteg akkor is függő, amikor éppen nincs szer hatása alatt. Hosszú évek telnek el önámítással, hogy ő maga is le tudja tenni a szert. És azzal is számolni kell, hogy belülről erősíti a tagadást az is, hogy a függőséget erkölcsi kategóriának tartja a közvélemény, ami miatt a család, a társ is bekerül a tagadás csapdájába: „Ha a férjem szenvedélybeteg, akkor én is valami rosszat tettem, eszerint nekem el kell rejtenem ezt, és azt kell üzennem kifele, hogy nem is olyan nagy a baj!” 

Itt a legfontosabb azt felismerni, hogy

a függőség nem egy erkölcsi vagy vallási kategória, nem bűn, hanem betegség, ami megváltoztatja a személy működését.

Ahhoz, hogy gyógyulás induljon el, a személyiség működésének alapjaiban kell megváltoznia és újraépülnie, a hatékony életvezetés visszaállításához erre van szükség, és ez csak külső segítséggel lehetséges. 

Nagyon nehéz, ugyanakkor nagyon fontos kimondani, hogy a hozzátartozó nem tud jól segíteni a szenvedélybeteg gyógyulásában. Ráadásul, azt is fontos kimondani, hogy a szenvedélybetegségből való gyógyulás tekintetében csakis fehér-fekete kategóriában lehet gondolkodni – teszi hozzá Enikő –

nincs olyan, hogy csak egy kicsit tartom meg a régi szokásom, csak egy pohárral iszom, csak egy szál cigit szívok, ha valaki a gyógyulást választja, nincs középút.

Ezt sem könnyű megtenni, a tapasztalat azt mutatja, hogy időnként minden függő próbálkozik, de a teljes absztinenciáról szóló döntés egy gyászfolyamatot is magával hoz, hiszen el kell engedni, el kell gyászolni a régi szokásokat, még ha azok sok szenvedéssel is jártak. 

Rita felidéz egy jó pár évvel ezelőtti történetet arról, amikor egy aprócska szórólap a szenvedélybetegségből való gyógyulásról ott lapult három évig egy család lakásában, amíg eljött az az idő, hogy a rajta lévő információkat használja az illető személy, és elinduljon a gyógyulás útján.

Még rátesz egy lapáttal az amúgy is nehéz döntéshozásra, ha a szenvedélybeteg azt érzi a környezete részéről, hogy nem bíznak a folyamatban, kritikusan, kételkedve néznek rá a cimborái, családtagjai, ismerősei. Ebből a terhelt háttérből nem könnyű kilépni, később, már felnőttkorban sem. Rita meglátása szerint azonban, ha a szülő arra ébred, hogy „Úristen, én nem iszom, de valami rossz működést átadhatok a gyermekeimnek!”, megérzi ennek felelősségét, ez nagyon nagy motiváció tud lenni egy ilyen jellegű munkában. Ha nem néz rá más dimenzióból arra, amit ő megélt, akkor a történelem megismétlődhet más, sokféle arccal. Éppen ezért jelentős az a támogatás, amit megkaphat, aki részt vesz egy ilyen sajátos önismereti csoport munkájában. 

Tipikus sebzettségek

Szenvedélybeteg családban felnőtt személyeknek szól ez a csoportmunka. Olyan felnőtteknek, akik nem függők, de szenvednek attól, amit megtapasztaltak korábban a családjukban.

A szenvedélybetegségtől az egész család átalakul, és ez a gyermekekre is kihat.

Éppen ezért, ennek az önismereti csoportnak az a célja és egyben az újszerűsége, hogy ránézzünk ezekre a tipikus sebzettségekre, amelyeket ilyen családban hangsúlyosabban el lehet sajátítani, mondja Rita.

Terhelt családban a gyermekek megtanulnak egy olyan működést, viszonyulást, kommunikációt, amely nem használható hatékonyan a továbbiakban, a másokkal való kapcsolataikban. Nem kapnak stratégiát a problémák megoldására, hiszen a szenvedélybeteg család egyik jellemzője éppen a kiszámíthatatlanság. Ilyen családokban nagyon nehezen építhetőek ki azok a sémák, amelyek ahhoz kellenek, hogy a gyermek az életkorához kötődő feladatokat hatékonyan megoldja. 

Ez a gyermek, ha majd fiatal felnőttként családot alapít, annak ellenére, hogy nincs jelen a függőség az életében, mégis gyakran visszaköszön az a működésmód, amit az eredeti családjában megtanult.

Mivel a szenvedélybeteg és családja is gyakran tagadásban él („Én nem iszom”, „Nálunk nincsen semmi baj”, „Senkinek semmi köze, hogy mi van belül”), erős a külső megfelelésre való késztetés a családtagokban. Éppen ennek a külső megfelelésnek, a „másoknak kell mutatnunk magunkat”-elvnek következtében elvész az autentikus, hiteles működés, amit most visszanyerhet a csoporttag a mások általi elfogadás megtapasztalásával. Ebben a légkörben indulhat el a gyógyulás a sebzettségből, illetve megmutatkozhat az új működésmódra, új stratégiákra való rátalálás lehetősége. 

Az is előfordulhat, hogy mivel gyermekként különös erőfeszítéseket kellett megtennie a szülői figyelemért, szeretetért, felnőttként nehezen tud egyenrangú kapcsolatokat kialakítani. 

Enikő rámutat arra, hogy az a felnőtt, aki gyermekkorában sok szülői feladatot volt kénytelen elvégezni a családban, előfordulhat, hogy sebzettségéből kifolyólag jelen életében is átvállalja azokat a felelősségeket, feladatokat, amelyek nem őt illetik meg. Ennek a tudatosításával azonban akár erősséggé is alakítható ez a tulajdonság, ami például továbbgondolva, alapot adhat egy olyan tevékenységnek, ami gyors helyzetfelismerési készséget, munkabírást, jó szervezőképességeket igényel. 

A lényeg, hogy

amit a sebzettségből kiindulva túlzásba visz, azt új, egészséges határok felállításával, a saját szükségleteire való figyeléssel jól használhatja élete számos területén.

Egy másik tipikus jelenség a szenvedélybeteg családjában az önvád kialakulása. Felnőtt életükben számos „álarc” alatt élhet tovább ez, így gondolkodik: „Nem állt jól össze a műsor”, „Nem működik a kapcsolatom”, „Nem tanul jól a gyerekem!”, s mindez „Énmiattam van”! A csoportban zajló folyamat során éppen arra ébredhet rá a résztvevő, hogy nem, nem miatta van, és ez mázsás terheket vehet le a válláról. 

Mindkét szakember egyetért abban, hogy „közös küldetés” az, amit a segítő szakmában dolgozók végeznek a szenvedélybeteg emberekért. Sokfelől kell odafordulni a család felé, csapatban kell dolgozni. Rita és Enikő kezdeményezésének hála, a segítés eme formája megvetheti a lábát nálunk.

Érdeklődni a csoportról messengeren vagy e-mailen lehetséges: rita.kedves@gmail.com, telmaneni@yahoo.com. 

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com