Harminc oktatási miniszterrel, nyolc főtanfelügyelővel dolgozott együtt. Sokat tanított neki a foci és a bíráskodás, kedvenc időtöltése a kerékpározás. A felsőboldogfalvi Fülöp Áron Általános Iskola igazgatója, Tamás Zoltán tavaly szeptemberben vonult nyugdíjba – ezt megelőzően beszélgettünk.

– Harminckét esztendőn át vezette az intézményt, igazgató úr. Hogyan indult a boldogfalvi „kaland”?

– A gimnáziumból 1975-ben felvételiztem a Bukaresti Testnevelési Főiskolára, rá egy évre behívtak katonának, 1979-re végeztem a tanulmányaimmal. Akkoriban kilenc egyetem működött az országban, kihelyezték az embert. A tanulmányi eredményeimnek köszönhetően választhattam volna akármelyik nagyobb várost, de én haza akartam kerülni. Hargita megyében két poszt volt elérhető, az ivóit választottam. Ekkoriban a B-ligában fociztam, voltak megkeresések még az első osztályból, hívtak a karácsonkői csapatba is. Végül az udvarhelyi 4-es iskolába kerültem, az udvarhelyi csapatban kezdtem el futballozni.

1986-ban befejeztem az aktív sportolást, ebben az évben kerültem a községbe. Igazából a feleségemet váltottam, aki később váltott gyógytornára. Nagyjából ebben az időben fejeződött be a felsőboldogfalvi iskola építése is.

– Milyen volt a világ fiatalként a régi rendszerben?

– Mindig úgy tartottak számon, hogy rendszerellenesek vagyunk, nem voltunk megelégedve a helyzetünkkel. A váltás után, 1990 elején demokratikus választásokra került sor, meglepetésként éltem meg, hogy az idősebb tanárok mellett rám gondoltak a kollégáim, mikor igazgatót kellett választani. Ha már ellenkeztünk, máshogyan képzeltük el a világot, nem illett visszautasítani egy ilyen felkérést, vállalni kellett az igazgatói tisztséget. Minden évben titkos szavazást tartottunk, mindig megerősítettek engem a munkatársaim, éreztem a bizalmukat.

Harminckét év alatt harminc oktatási minisztert és nyolc főtanfelügyelőt éltem meg. Ezek közül szinte mindegyik reformot akart,

így állandóan változtak a törvények, ezzel az életünk is.

– Melyek voltak a legnagyobb kihívások a kilencvenes évek elején igazgatóként?

– A község mind a tizenegy településén működött oktatási intézmény, ezek a rendszerváltás után nagyon rossz állapotban voltak. Mindjárt az elején kérték a működési engedélyeket, falusi környezetben, Hargita megyei szinten mi szereztük be először ezeket a dokumentumokat. Az önkormányzat támogatott, de a pénzt elő kellett teremteni, hogy legyen miből gazdálkodni. A Fülöp Áron Kulturális Egyesülettel rengeteget pályáztunk, de szert tettünk – magyarországi testvérkapcsolatnak köszönhetően – egy Ikarus típusú buszra 1996-ban. Ez a jármű jövedelmet termelt az intézményünknek, ezt vissza tudtuk fordítani az iskolákra.

Úgy kell elképzelni a boldogfalvi iskolarendszert, mint egy hagyományos székely családot: amelyik ruhát a nagyobbik gyermek kinövi, azt a kicsi megörökli.

Ha sikerült például új padokat beszerezni valamelyik iskolába, akkor az ottaniakat vittük oda, ahol szükség volt rá. El sem lehet képzelni azt a fejlődést, ami itt történt, hogyan jutottunk el a motorinás padlótól és csempekályháktól a modern, központi fűtéssel ellátott intézményig.

– Mi volt nehezebb: megteremteni a szükséges infrastruktúrát a községben vagy vezetni, igazgatni tanárokat, diákokat?

– Nem mondhatom, hogy kifejezetten csak az oktatási intézményeink szépítése jelentette számomra a legtöbbet. Annak örvendtem, ha diákjaink sikeresek voltak, jöttek az eredmények, például most, amikor a kisérettségin a mi iskolánkból szerezték a kilencedik legjobb jegyet a megyéből. Az is nagyszerű eredmény, ha elsőként jut be valaki az iskolánkból a gimnáziumba vagy előkelő helyezést ér el valaki nemzetközi olimpiászon.

Elmondhatom, hogy komolyabb konfliktus sosem alakult ki a tanárok között, jó munkaközösséggel dolgoztam a hosszú évek során. Az ő eredményüknek is számítanak az elért sikerek, őket illeti dicséret a szülőkkel való jó kapcsolattartásért is. Erősségemnek tartom azt, hogy a törvényekkel folyamatosan tisztában voltam, segítségére tudtam lenni a kollégáimnak. Mindig van egy kiskapu, aminek ismerete az oktatási intézmény javára válik. Egyik tanfelügyelő mondta az elején képletesen nekem, hogy ha egyszerre a piros és zöld lámpa is ég, akkor használd a zöldet.

– Hogyan alakult a gyermeklétszám az elmúlt közel harminc év alatt? Székelyudvarhely nagyon közel van, mennyire jelentett problémát az, hogy a községben élő gyermekek a városba mentek inkább tanulni?

– Ez sosem volt igazi probléma számunkra. Ha a gyermeklétszámot nézzük, valamikor a kilencvenes évek elején 280-310 körül mozgott, most 380 diákunk van, köszönhetően a Lengyelfalván működő Waldorf-iskolának.

Az tény, hogy a gyermeklétszám miatt több településen is megszűnt az oktatás, a végeken nem született elég gyermek az intézmények fenntartásához, nincs ma már óvodai és iskolai oktatás Ócfalván, Sükőben, Sándortelkén és Árvátfalván. Most a legnagyobb kihívást a gyermekek szállítása jelenti, három busszal oldjuk meg ezt a feladatot.

– Voltak olyan pillanatok, amikor nem talált kihívást munkájában, úgy érezte, nem tudja tovább csinálni?

– Nem volt ilyen. Most érzem, elég, eljött az ideje annak, hogy átadjam a helyem a fiataloknak. Kérhettem volna, hogy még pár évig végezhessem ezt a munkát, de itt van az idő. Jó kapcsolatom van a kollégáimmal, jó hangulat van az iskolában, most kell meglépni ezt. Voltak azért nehezebb pillanatok, de alázattal tudtam ezeket kezelni. 2000-től én vagyok a Hargita Megyei Labdarúgó Egyesület elnöke, párhuzamosan ezt a munkát is végzem.

Sokat tanított nekem a sport és a bíráskodás, hogyan kell elengedni dolgokat, miként lehet igazságot teremteni,

képviselni. Nagyon szeretek biciklizni is, ez segített abban, hogy kikapcsolódjak, ne gondoljak semmire, csak tekerjek valamerre.

– Melyek azok az emlékek, amelyeket elvisz magával, amire szívesen fog visszagondolni?

– Sokat jelentett a kilencvenes években testvérkapcsolat kialakítása, ápolása. Szerintem maradandó lesz számomra a Játsszunk együtt! Gyermekszínjátszó Fesztivál, amit huszonként alkalommal szerveztünk meg, de ha friss élményt kellene mondani, akkor azt a meglepetést mondanám, amikor a kollégák és diákok elköszöntek tőlem. Igazán megható volt számomra a búcsúzás, hogy nem csak a szigorú igazgatót látták bennem, hanem az embert, akitől segítséget kérhettek, a beugró buszsofőrt, aki megtalálja a hangot a kicsikkel is. Szép volt! Ezentúl a labdarúgó-szövetségre, s az unokáimra koncentrálok, szeretnék sokat foglalkozni velük, és kirándulni nagyokat.

Megjelent Felsőboldogfalva Önkormányzatának Tizenegy című lapjában, 2021 júliusában.