Egyébként utálok mondatot úgy kezdeni, hogy: emlékszem. A nosztalgiázással van bajom (korral gyanúsan fokozódik). Hogyan bekkelhetném ki? Régen? Nem is olyan régen? Eljátszhatnék unalomig az ilyen formai és stilisztikai hülyeségekkel, de nem látom értelmét. Lényeg, hogy valamikor iskolás koromban, s aminek mai napig hatása van. Mondanám, hogy isszuk a levét, de lehet, hogy nem vagyunk azért olyan sokan, csak én vagyok itt, én nem alszom, én álmodom.

Szóval na, igen régecskén volt, hogy a tanítóm kiküldött a bekopogtató nyolcadikos diákkal, hogy mondanám meg a másik osztályban a nagy mamlasz, buta nyolcadikosoknak, ki a párt elnöke, hazánk vezére. Hát persze, Nicolae Ceaușescu! Mondjam meg én, másodikos gyerek, hogy lám, ezt egy elemista is betéve tudja. Szégyen, hogy ti nem, hogy ti lapítotok, és nem tudtok semmit! De 

ahogy a folyosón mentem megszeppenve, azzal a nagy fiúval, ábszolúte nem tudtam, mit kéne mondanom plénum előtt. Ceaușescu? Derengett.

Ja, persze! De azért nem volt ezt annyira egyértelmű ott a komoly és bepipult középiskolás tanár, meg a nyolcadikosok fura képe előtt bemondani. Ha nem segít az a fiú, én is kudarcot vallok, holott… 

Aztán később, mikor a magyartanárom nyüstölt, hogy olimpiászra kéne mennem, verset kéne mondanom, szavalni kéne, totál párhuzamos voltam azzal, hogy mire megy ez ki, mit kéne domborítanom. Oké, tettem a dolgom, mint egy jó diák. Mert jó diák voltam én, a jóanyám megmondhatná. Ám amikor meg kellett szólalni, hangot kiereszteni, akkor ütköztem akadályba. Tudniillik azt gondoltam, 

olyan hangon fogok megszólalni, ami fülsértő lesz, olyan lesz, hogy nem fogják érteni, túl magas, túl mély, túl ilyen-olyan.

Jó, persze, azok az évek elmúltak, de ahányszor szólni készülök, van bennem egy ilyen félsz, hogy túl „valamilyen” lesz a hangom. Eleve altos vagyok, nehezemre esik hangosan beszélni. Volt idő, amikor ennek örültem, mert a halk és mély hangra mindenki odafigyel. Persze, mert fülelni kell. 

Most is ez van – éppen csak több lett az önbizalmam. Ha hallanak, ha nem, én beszélek, akit érdekel, az meghallja, mondom magamnak vigasztalásképp. De ez sok esetben kevés. Azokhoz is szólni akarsz olykor, gyakran, mindig, akiknek nem sokat jelent egy szimpatikus hang, kevés egy mosoly, a jó duma. (Legalábbis, jó dumára törekszem, ha nyilvánosban beszélek, na de ez is milyen? Szubjektív.) 

Azt hiszem, tizenkettedikes lehettem, amikor egy Ady-verset szavaltam egy iskolai ünnepségen, és 

azt éreztem, megemelkedik velem a színpad, bántam, hogy csak tizenhat soros a vers, számomra maga volt a katarzis, és reméltem, a hangommal együtt másnak is közel ugyanazt az élményt nyújtja az egész cakkumpakk, mint nekem.

Hát, szerintem nem, nem ugyanazt, és erre az igazságra rájönni nem kellett sok időnek eltelnie, s a kudarc érzése is ott ólálkodott. Ott várt a sarkon, hogy rám ugorhasson. Ráadásul az akkori szerelmem arra az ötletre, hogy színire megyek azt mondta, minden színésznő kurva, ha ezt választom, elhagy.

Na most kérdés, ugye, hogy hagyod magad legyűrni a negatív érzéstől, vagy megrázod magad, és büszkén lépdelsz el? Tizennyolc évesen, szerinted…? Hangod van, amilyen van, te azért megmutatod, hogy mást is tudsz, mert ezt várja tőled a szerelem, a párt, a rendszer. Öreg hiba, hogy a B-verziót válaszd, mert valakinek nem tetszik az Á. Na de tapasztalat nélkül simán rálépsz mellékvágányra. Nemrég egy eseményen vettem részt, így szempontosként, és kérdést intéztem a meghívott vendéghez. Figyeltem, hogy változik a hangom – mert, ha akartam, ha nem, változott, és mióta tudom, hogy képviselek valamit, nem csak magamat, mert ez alap, hanem olyasmit is, ami rajtam túlmutat –, meglepődtem. Magasabb regiszterben, felvillanyozva, humorral közelítettem, de azért itt-ott bemélyítettem. Hát mit mondjak? Nem arattam osztatlan sikert, remélem, a kérdéssel volt baj. Egyébként ez aligha izgat. Egy ideje megengedem magamnak, hogy akcióimban csakazértis ösztönösen döntsek, bízom az ösztöneimben, bízom a megérzéseimben. Most is. Ahogyan szólok, mélyen vagy sem, én vagyok, mellette, ellene, szeret, nem szeret. És nem választom a B-verziót az Á helyett, mert valaki ezt várja el tőlem. Sokszor nem éri meg, csak ezt akarom mondani.