Mivel ez itt alább a vélemény műfajában született, érdemes a benne szereplő gondolatokat is elsősorban a szerző, azaz Miklós Csongor személyes meglátásaiként kezelni, kivéve természetesen a benne szereplő tudományos kísérletekre való utalásokat, mert azokat jómagam is tényként fogadom el.

Talán mindenki számára ismerős az a helyzet, amikor egy társaságban az asztalnál ülő felek – olykor egy jókora pohár bortól megbátorodva – megvitatják a világban történő eseményeket, legyen szó politikáról, fociról, az utóbbi időben pedig a vírusról és egyáltalán a járványhelyzetről. Ezek a beszélgetések általában békésen indulnak, aztán azon kapjuk magunkat, hogy már rég egymás személyét támadjuk, túllépünk a konkrét kérdések megvitatásán, és azt bizonygatjuk, hogy melyikünk a nagyobb hülye. Bizony szükségeltetik egyfajta önismeret és érzelmi intelligencia ahhoz, hogy a másik ember véleményét le tudjuk választani a személyiségétől, illetve ahhoz is, hogy a magunk igazának bizonygatása helyett nyitottak legyünk arra, hogy a „nagy igazság” egy másik szeletét is megismerjük.

A probléma legtöbbször ott kezdődik, hogy a heves viták során egy-egy cimboránk olyan szenvedélyesen, annyira magabiztosan – egyszer-egyszer olyan hangosan – beszél az általa ismert valóságról, hogy az ember fiának/lányának egyszerűen nincs elég önbizalma képviselni a saját nézeteit.

Bennem mindig felgyúl az a bizonyos piros lámpa,

amikor valaki ennyire magabiztos olyan dolgokban, amire már csak felkészültségéből, iskolázottságából stb. adódóan sem lehet elég rálátása, mert például sem a futball, sem a politológia, sem pedig a virológia nem a szakterülete. Talán mert egykori „megmondóemberként” működő önmagamra emlékeztet, amikor sokkal fontosabb volt, hogy mindenki torkán legyúrjam az igazam annál, hogy más véleményét is meghallgassam. Amikor a kíváncsiságomon túlnőtt az önbizalmam, talán akkor voltam a – társadalomra, környezetemre nézve – a legveszélyesebb.  

Csakhogy a tudomány, a pszichológia szerint mi is húzódik meg a jelenség mögött?

A Dunning–Kruger-hatásként elhíresült nézet szerint, ha hiányában vagyunk a metakognitív – azaz a gondolkodásról való gondolkodás – képességnek, a hozzáértés hiánya elvakíthat minket (saját hozzá nem értésünkkel kapcsolatban). Igen, tudom, ez így egy elég „kemény” mondat, megpróbálom kicsit árnyalni a képet.

Amikor valamiben nincs elég tapasztalatunk, kezdők vagyunk, akkor alábecsüljük magunkat, tapogatózunk, igyekszünk minél több információt szerezni az adott dologról. A probléma igazából akkor kezdődik, amikor kezdőkből amatőrökké válunk. Ha ehhez még elég önbizalom is társul, akkor észre sem vesszük, és már fel is másztunk a „hülyeség hegyére”, és még jó távol vagyunk attól, hogy átérjünk a túloldalára. Az életnek, a világnak csak kevés olyan területe van, ahol akkora jártasságot tudunk szerezni, hogy végül megkérdőjelezzük saját magunkat, a korábbi véleményünket, és rájöjjünk, hogy mik azok a dolgok, amiket nem tudunk, nem ismerünk.

Emlékszem, hogy amikor fotózni kezdtem, az elején minden beállítást újra és újra leellenőriztem, egy-egy hosszú órákon át feldolgozott fotót alig mertem a nyilvánossággal megosztani, mert tudtam, hogy azokat a képeket a mentoraim is láthatják, s éreztem, hogy a szakmai tudás még közel sincs a tarsolyomban.

Aztán a sok gyakorlás és a lájkok meghozták az önbizalmam,

egy időben azt éreztem, hogy már bátran nevezhetem magam fotográfusnak – elvégre papírom is van róla –, azt is megengedtem magamnak, hogy nyílt kritikákat fogalmazzak meg mások fotóiról, elvégre szakértője voltam a területnek.

Olyan magasan voltam a hülyeség hegyén, mint még senki. Szerintem ahogy felértem a tetejére, építettem magamnak még egy kilátót és arra is felmásztam.

Nagy szerencsém volt, hogy egy fotótábor alkalmával találkoztam néhány olyan szaktekintéllyel, akik úgy raktak helyre – miközben a méltóságomba sem gázoltak bele –, hogy jó ideig ránézni sem mertem a fényképezőgépemre, nemhogy bekapcsoljam. Amikor szembesítettek azzal, hogy valójában a szakmáról milyen keveset tudok, hogy a közel tökéletesnek hitt fotóim mennyivel jobbak lehetnének, ha a képfeldolgozásról, a fotós etikáról, a komponálásról, az exportálásról többet tudnék, megdöbbentem. Ha nem találkozom velük – s persze, ha nem hagyom, hogy végigmondják, amit gondolnak – ma is ott ülnék a „hülyeség hegyén” épített kilátómban, és közröhely tárgyának tenném ki magam, csupán azért, mert vak voltam a hiányosságaimra, ráadásul ezt kellő önbizalommal toldottam meg.

A fotózást nem hagytam abba, de jóóóó messze áll tőlem, hogy kritikát fogalmazzak meg a témában, vagy hogy másokat tanítsak fotózni.

A „hülyeség hegyéről” jó mély zuhanás következik a „kétségbeesés völgyébe”. Ha megvan a bátorságunk, hogy „beszánkózzunk” oda, már megvan az esély, hogy szép lassan elinduljunk a „megvilágosodás emelkedője” felé. A „kétségbeesés völgyében” már birtokában vagyunk annak az információnak, hogy milyen keveset tudunk erről a világról.

Már nem engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy tényként fogadjunk el meggyőződéseket.

Kellő alázattal és kíváncsisággal, önmagunk újbóli és újbóli, egészséges megkérdőjelezésével talán megelőzhető, hogy a „hülyeség hegyén” rekedjünk.

Mit nyerhetünk vele? Nekem már az is elég, hogy ha a társadalom nem rajtam, hanem velem együtt nevet.

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com