A Solymosi-láz kacskaringós, titokzatos világában járunk. Az árva kislány történetei elevenednek meg a „Csillag Szállóból”, Ilka nénié, aki a napi betevőt őrizte évtizedeken keresztül.

Olyan helyre készültünk, ahová nem lehet akármikor elindulni, két napot várnunk kellett az utazásra, utolsó pillanatban mégis eső áztatta meg a hegy felé vezető utat. Szentábrahám központjából indultunk, a reggeli ködfoltok felett ragyogóan sütött a nap, amikor Tímár Sanyi bácsival elhagytuk az aszfaltot. Ismerkedem útközben az idegenvezetőmmel, aki a mai napon megmutatja nekem szülőföldjét, a titokzatos Solymosi-lázat. Lassan elhagyjuk a megművelt határt, egy vadles jelzi a domb alatt, hogy nemsokára változik egyet a világ. Míg a kocsi kínlódik az eső által elmosott és kivájt úttal, őzek néznek szembe velünk. Nem félnek, meg sem mozdulnak, csak tudomásul veszik érkezésünket, mint egy öreg néni a turistát.

Sanyi bácsi a helyiek fájdalmát kezdi el mesélni: az összetört gyümölcsös látványa fogad minket az erdőbe való érkezésünk előtt. Lábamnyi vastagságú ágak letörve, a harmatos, őszi kikericcsel díszített kertek tele vannak medveürülékkel, és a nagyvad okozta károkkal, ami megkeseríti az emberek életét. Vékony és képlékeny a határvonal az ember és a vadállat lakta területek között, a medve nem elbujdosik itt, csak bemegy a szomszédos ciheresbe pihenni. Nincs mit tagadni, kissé szafari hangulata van a dolognak, a biztonságot számomra egyelőre az autó jelenti.

Érkezés Kerekhegy-közébe

Miközben az erdőben ügyeskedünk a cél felé, elérkezünk az előőrshöz, két nagyméretű pásztorkutya mellett jelentkezünk be a lázra. Nem messze juhok vannak, ami meglepőnek tűnik a sűrű erdőrengeteg miatt. Akkor tudom meg, hogy a beerdősödött terület régen pityókaföld volt, megművelték a helyben élő emberek. Pár méterrel arrébb kutyával és villanypásztorral körbefuttatott földek sorjáznak a tisztáson, az úton egy idős bácsi ballag, aki örvend a találkozásnak. Ő volt az első, akinek a szemében megéreztem valamit az itteni életből: nyugalom van, saját ritmusában tevékenykedik az ember, van idő és igény a másikkal való találkozásra. A Kerekhegy-köz felé tartunk, idáig van viszonylag jobbacska út Kissolymos irányából, a gyermekek egyik része is a szomszédos község iskolájába jár. Valamikor a gázasok építettek utat, hogy megközelíthessék az egyik elosztópontjukat. Sanyi bácsi megmutatja a kultúrház és iskola helyét, venyige vette fel ezeket a helyeket. Ha az ember nem tudná, mi volt itt, akkor simán elsétálna mellette, talán a bő termést hozó szilvafák árulkodnak csak az ember jelenlétéről.

Barlang, ahol az ember elbújhat

Kicsit bennebb tanyák sorakoznak a tisztáson. Bekanyarodunk az egyik ház elé, ahol tyúkok kapirgálnak az udvaron, a tanya legidősebb lakójához, a 87 éves Kari Ilka nénihez, aki 1952 óta él a tanyán, Kissolymosban született 1935-ben.

– A mellettünk lévő, már nem létező házba jöttünk ki. Leánykaként nekem volt tudomásom a tanyai életről, de aki nem tudja, annak mondom, hatalmas különbség van a tanyai, falusi és városi élet között.

Kiértünk ide, jöttek egyre-másra a gyermekek, muszáj volt csinálni egy barlangot, ahol az ember elbújhat.

Saját magunk építettük ezt a házat, én vetettem a téglát a két kicsi kezemmel. A férjem meggyúrta a sárt, aztán eresztette dolgozni a kollektívbe, én intéztem, raktam ki a placcra szárítani – mutatja kezét a néni, majd fejét csóválva kérdez vissza, hogy én ugyanbiza hova valósi vagyok.

Miután elosztjuk, hogy a bétaiak egyszer szinte átverték egy tehénnel, de szerencsére résen voltak, akkor megkérdezhettem tőle, hogyan ismerkedett meg a férjével.

– Tiszta könnyen. Úgy alakult, hogy a testvéremet elvitték katonának. Egyedül maradtam, nyomorkodtam, kínlódtam, gazdálkodtam, szántottam tizenévesen. A férjeméknek, Tímár Péteréknek juhaik voltak, járt be a tejcsarnokba Solymosba, ahova én is vittem a tejet. Ott a pénztáros a nagynéném volt, akinél érdeklődött, hogy Úristen, ki ez a leány, akit látott. Eljött, beszélgetgettünk, vagy jobban mondva, beszélgettek a nénémmel, mert nekem annyi dolgom volt, mint bolond Julinak, állandóan futnom kellett. Ők kuruzsolták ki az egészet, hogy Péterrel mi összekerüljünk – elérzékenyül a mondat végére, a szeme megtelik könnyel, egy pillanatra Péter bácsira emlékezünk.

Két kicsi árva

Négy évvel idősebb bátyjával ketten voltak testvérek, édesapja olyan korán meghalt, hogy nem is emlékszik rá, édesanyjuk is betegeskedett, nemsokára itt hagyta őket.

– Néha álmomban visszatér édesanyám, látom magam előtt, ahogy fekszik az ágyban, köhög. Asztmás volt szegény, alig kapott levegőt. Tizenéves koromban meghalt, önállóak kellett legyünk a bátyámmal, nekem kellett sütni, főzni, én kevertem meg a puliszkát és a melléje valót. Nehéz élet volt, kicsi koromban már kapáltam a földjeinket.

Valahogy felnőttünk, aranyom, valahogy felcsipeszkedtünk, itt vagyok. Volt negyven kecskénk, azokat rendeztük, nem nélkülöztünk, csak a gabonafélékből szenvedtünk hiányt.

Nagynéném koordinált minket, kicsi leányka voltam, be sem töltöttem a tizennyolcat, mentem férjhez. Románandrásfalván meg sem akartak esketni. Ott kellett hagyjam a kicsi sáros szülőfalumat, a jó szomszédokat, kikerültem a tanyára – idézi fel életének nehezen megélt szakaszait a néni, aki ezután röviden beszél nagyszüleiről is. Nagymamája Segesváron halt meg a kicsi magyar világ alatt, Fehéregyházán az átvonuló orosz katonák nem akarták hazaengedni a családot a holttesttel, édesanyja utolsó erejével hozta haza a nagymamát a szülőfalujába eltemetni. Nagyapja sikeres vállalkozóként dolgozott Kolozsváron, később egy vendéglőt is nyitott Kányafőn, ahova gyermekeit is elvitte. Az oroszok agyonlőtték az étterme mellett, mikor érdeklődött a vendéglője felől.

Szerzemények a „Csillag Szállóban”

Hála istennek nem örökölte az elődök betegségeit, „ő maga szerezte azokat”. A család egyik része a kollektív gazdaságban dolgozott, a három gyermek mellett a saját családi gazdaságot is vinni kellett valakinek.

– Kissolymosban a családi telek előtt most pózna áll, ha oda építettünk volna, akkor áram lenne. Gyermekkorunkban énekeltük már, hogy „Ég a villany ég, el ne aludjék, minden kis faluba lámpa gyulladjék”. Tisztában voltam azzal, hova jövök, hogy messze van mindentől, nincs villany. Édesanyámék betegek voltak, én magam szereztem magamnak itt újakat a „Csillag Szállóban”. Negyven éven keresztül háltam a kalibában, disznópásztorkodtam, őriztem a betevő falatot.

Akkor nem volt villanypásztor, a vaddisznók úgy támadtak, mint az oroszok,

volt olyan este, hogy öt percet nem tudtam lehunyni a szemem. Negyven darab disznó jött egy éjjel, ezt onnan tudom, hogy negyven szál törökbúzát kaptam utánuk, mikor a kutyákkal elkergettük. A medve, az nem jár, az itt lakik állandó jelleggel. Egy alkalommal a vaddisznó úgy felütött egy barázda alatt, hogy hat hétig az oldalbordámmal nem tudtam élni – mesél pár, a Lázon átélt kalandjáról Ilka néni.

Gyógyítani szeretett volna

Sokáig járta az orvosokat egy kutyaharapás miatt, vérmérgezést kapott, kezelésre és ellátásra kellett jelentkezni hetente a körorvosnál. Ez jó lehetőség volt arra a néni számára, hogy kitanulja az „injekcióadás” csínját-bínját.

– Nyolcvannyolcadik vagyok, sok mindent megéltem. Öreg fejjel most azon morfondírozok, hogy jó lett volna kitanulni az egészségügyi iskolát, könnyebb élete is lehetett volna az embernek, jobb lett volna, mint földet túrni. Szabó doktor aztán kitanított engem, könnyű kezem volt, egy pillanat alatt elvégeztem az egészet. Egyszer egy illető észre sem vette, hogy beadtam, olyan jól ment nekem. Szerencsétlen betegek úgy örvendtek, mint vak Marci a jobb szemének, hogy megmentődtek tíz kilométer gyaloglástól, nem kellett bemenni a faluba – de lejárt az élet, most már a csend a legjobb barátja az idős néninek. Akkor el lehet merengeni az életről, a közel kilencven esztendő kihívásairól: árvaságról, dolgos hétköznapokról, pillanatnyi boldogságról. A tanyán élő ember életrevalóságáról, a kemény munkáról, az egymás iránti ragaszkodásról, a „saját, kicsi kézzel gyúrt” életről.

Mondom neki, hogy tíz év múlva jó lenne találkozni, hogy százéves korában is beszélgessünk el erről-arról, hátha addig változik valami.

– Gyere el hamarabb, ha velem tárgyalni akarsz, mert én akkor már Őrhögy-nyakán leszek, a többiek mellett – válaszolja.

Megjelent Szentábrahám Önkormányzatának lapjában, az idei Vidéki élet októberi számában.