Mióta a Földön kószál az ember, nagyon sokat „letett az asztalra” művészettől kezdve a tudományig, minden területen. De sajnos nem mindig jó értelemben: háború, népirtás, természetrombolás, állatfajok tömeges kipusztítása, és ez talán csak sovány listája annak, amire képesek voltunk az idők során. Miért lehetséges ez a „gondolkodó ember” viselkedésében, akinek majdnem minden ideológiája a szeretet, elfogadás és együttélés szólamaiban mosakszik?
Az emberi és minden csoportban élő faj viselkedésének alappillére az alárendeltségre való hajlam. Ha ez nem lenne, akkor társadalmunk összeomlana, és fajunk nem tudna létezni.
A Milgram-kísérlet rávilágít egy-két dologra. Rámutat például arra, hogy meddig vetjük alá magunkat bizonyos „rendszereknek”, meddig hagyjuk, hogy az felülírja a morális kérdéseket. Most a rendszer alatt nem feltétlenül az aktuális politikai párhuzamokra gondolok, inkább a hétköznapokból hoznék példákat: mindenki a pályája elejét lentről kezdi egy munkahelyen, ahol vannak bizonyos elvárások, amelyeknek meg kell felelni. Ez eddig rendben is van, hisz szociális rendszerünk óriási és nagyon komplex gépezetében az emberek közti együttműködés fajunk túlélését jelentette az idők során. De mitől tud eme gép működni? Hogyan tud az ember főnök–beosztott viszonyban alárendeltként létezni anélkül, hogy az olykor rossz kimenetelű parancsok teljesítését kérdőre vonná? A családban is megtalálható ez az alá-fölérendeltségi viszony. Szülőként gyermekeinkkel szemben vannak elvárásaink, amelyeket nekik teljesíteniük kell, mert ha nem, nincs kéz, nincs cukorka. Szüleink gyermekeiként az ő elvárásukkal találjuk szembe magunkat. Na már most van az a helyzet, amikor azzal találkozunk – akár mindkét esetben –, hogy a „rendszer” elvárása szemben áll az általunk gondoltakkal.
Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus kísérletében három egyén vesz részt, a „tanár”, a „diák” és a „fehérköpenyes professzor”. Hármuk közül ketten be vannak avatva a történetbe, a tanár az, aki mit sem sejt az egészből. Ha az erőviszonyokat modellezném, a következő lenne a felépítés: a diák jelképezi a legalacsonyabb beosztottat, a tanár van fölötte és a fehérköpenyes professzor a „mindenható”. A diák egy székben ül, amelybe áram van vezetve. A professzor közli a tanárral: az a dolga, hogy ahány kérdésre rossz választ ad a diák, annyiszor meg kell büntetnie, azaz minden rossz válasznál meg kell nyomnia egy gombot, amely áramütéseket küld a székben ülőnek. Lényeges nagyon, hogy minden rossz válasznál tizenöt voltonként emelkedik az áramütés erőssége. Mindez egy szobában zajlik, ám a szomszédos helyiségből végignézi a kísérletvezető és egy teljesen kívülálló személy. Ők a „megfigyelői” a történetnek. A tanár sorra teszi fel a kérdéseket, és mit ad isten, a diák egyre több hibát vét, mire a tanár küldi a büntető áramütéseket. Eljön az a pont, amikor a diák könyörög, hogy hagyják abba, mert már nem bírja. A tanár egyre kellemetlenebbül érzi magát ebben a helyzetben, és a fehérköpenyes felé sandít, hogy mi lenne, ha abbahagynák. A fehérköpenyes, persze, nem enged a negyvennyolcból: végig kell csinálni. A tanár folytatja, mivel neki azt mondták, folytatni kell. És ez így megy még egy darabig…
A megfigyelők közül a kívülálló nem igazán érti, hogy mire jó ez az emberkínzás, és kezd felháborodni, hogy miért hagyják, hogy ilyen messzire elmenjen a tanár. Ekkor derül ki számára, hogy a fehérköpenyes és a diák be vannak avatva, igazából nincs is áram vezetve a székbe,
az egész egy színjáték, egy teszt a tanárnak, hogy mikor jön el az a pont, amikor szembefordul a fehérköpenyessel, a „rendszerrel”.
A tanár egyre nehezebben viseli, hogy meg kell kínoznia a diákot, mire a kívülálló meg is kérdi, hogy de akkor miért nem hagyja abba. Erre meg is jön a válasz:
„Ha abbahagyná, azzal elismerné, hogy mostanig helytelenül viselkedett. Ha folytatja, azzal igazolja a helyességét.”
A kívülállónk ezt a kísérletet így is ijesztőnek és felháborítónak tartja. Ki ne háborodna fel erre?! De ekkor egy számomra igen fontos mondat hangzik el a kísérletvezetőtől: „Valóban ijesztő, mint ahogy az is, hogy ön is csak 180 voltnál kezdett el tiltakozni.”
A Milgram-kísérlet: a szociálpszichológia engedelmességet vizsgáló kísérlete, melyet először Stanley Milgram, a Yale Egyetem kutatója írt le Behavioral Study of Obedience című cikkében, ami a Journal of Abnormal and Social Psychology folyóiratban jelent meg 1963-ban. A kezdeti kutatás 1961 és 1962 során folyt a Yale Egyetemen, később az 1974-es Obedience to Authority: An Experimental View című könyvében foglalta össze az eredményeit. A kísérlet célja a résztvevők hatalommal szembeni engedelmességének vizsgálata volt, amikor olyasmit kérnek tőlük, ami a lelkiismeretükkel ellenkezik. Résztvevőket toboroztak a Yale-en folytatandó, tanulást és emlékezetet vizsgáló kísérletekhez. Az újságban megjelent hirdetés szerint mindez egy órát vesz igénybe, amiért 4,50 dolláros fizetés jár. A résztvevők húsz és ötven év közötti férfiak voltak. A kísérletvezető elmagyarázta a kísérleti személynek és a másik kísérleti személyt játszó színésznek, hogy céljuk vizsgálni a büntetés tanulási folyamatra gyakorolt hatását.
Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com
