Új helyzet van a csíki Arénában: az ott élő cigány családoknak április végéig el kell hagyniuk ideiglenes otthonukat. De hová menjenek? Az eddigi megoldások szép sorjában meghiúsultak: az emberek, a helyi közösség nem kér a somlyói tűzkárosultakból. A sajtóban dolgozó Csata Orsolya az elejétől követte sorsukat, támogatta őket mindenfélével, hogy emberibb életük legyen. Az indulatok azonban ismét elszabadultak. Orsi jelenleg megoldások után kutat, ezekből és jóérzésből van most legkevesebb.
2021. január 7-én egy összetákolt kályha lángra lobbantotta a csíksomlyói Somlyó 33-ként ismert romatelepet. A közel ötven kunyhó fele leégett, több mint kétszáz ember menekülni kényszerült. Az önkormányzat a város központjában levő Erőss Zsolt Arénában rendezett be átmeneti szálláshelyet. A helyi lakosság azonnal és lelkesen sietett segíteni, forró teával, élelmiszerrel, pokrócokkal, matracokkal látták el a hajléktalanná vált embereket. Az első hetek ebben a hangulatban teltek, teljes összefogással dolgozott mindenki azon, hogy segítsen, megoldást találjon, elviselhetőbbé tegye a kétségbeesett károsultak életét. A román kormány az RMDSZ közbenjárására közel egymillió eurós támogatást küldött, emellett tábori ágyakat, lakókonténereket ajánlott fel. Ugyanakkor számos civil szervezet és az erdélyi lakosság is összefogott értük. Egy ideig (tavaly beszélgettünk ezekről és a cigány családok életéről az Arénában).
Az első hidegzuhany azon a lakossági fórumon érte az önkormányzatot, amikor az egyik városrészben élők kijelentették, mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy megakadályozzák a lakókonténerek elhelyezését a szomszédságukban. Ezt követően több városrészen hasonló módon reagáltak az emberek. Megoldásként Csíkszereda ipari területén vásárolt egy ingatlant és területet az önkormányzat azzal a céllal, hogy krízisközpontot alakítsanak ki, ahol ideiglenesen lakhatnak majd az otthon nélkül maradt cigányok. Ezt az elképzelést bíróságon támadta meg több szomszédos helyi vállalkozó azzal érvelve, hogy ipari területen nem lehet lakóházakat kialakítani. Így érkezünk el 2022 márciusához, amikor is a városvezetés bejelentette az Arénában (egy éve és két hónapja) élő 120 embernek, hogy április végéig távozniuk kell onnan. Bárhova.
Huszonhárom család – többségében gyermek – él pokrócokból, OSB-lemezekből, függönyökből kialakított két-három négyzetméteres „otthonában”, az Arénában. A tűz napján született Raul már megtanult járni, a mindig mosolygó Zsombor két fejjel magasabb lett, Lóri és Carmen összeházasodtak, megszületett második kisbabájuk, aki mellé betehettek a hideg téli estéken egy hőfúvót. Roxi még egy okot talált, amiért felnézhet férjére: nagyon ügyesen betömködte a lécek közötti réseket, így már nem kell huzatban aludnia a kis Fábiánnak. Domi, Lóri, Mária, Lénárd, Dezső, Corina civil szervezetek jóvoltából megszerezték a jogosítványt, Loredana, Rita, Violetta megtanultak gyönyörűen varrni, ugyancsak civil szervezetek támogatásával vásárolt varrógépeken.
István, Bobi, Dávid a helyi útépítő cégnél kezdett dolgozni, Dezső, Domi, Lóri a városi köztisztasági vállalatnál. Mária, Domi, Violeta, Júlia második esélyt kaptak a tanulásra.
Az ideiglenes szálláson élő emberek megtanultak közösségként élni, elfogadták a helyzetet és hittek a megoldásban.
Rituálék alakultak ki: esténként hosszú sorba állnak az asszonyok, hogy felmossák a teret, ezalatt a férfiak a félemeleten könyökölve viccelődnek velük. Ha összeülnek beszélgetni, mindig szóba kerül, ki mit csinált épp a tűz estéjén, vagy milyen volt az otthonuk. De hitték, hogy nem hagyják őket magukra, bíztak a megoldásban. Mostanig.
Lehet-e utcára tenni százhúsz hajléktalanná vált embert? Szociológiai felmérések szerint Romániában a székelyföldi cigányok élnek a legrosszabb körülmények között. Mit mond el a helyi közösségről ez az információ? Milyen kép rajzolódik ki egy kisebbségben élő közösségről, amely állati körülmények közé taszítja a saját cigány kisebbségét?
Megengedheti-e magának a tartására oly büszke, „csíksomlyói Szűzanya lábainál élő” székelység, hogy rasszistának titulálják?
Hargita megyében nyolcvannégy olyan romatelep van, ahol – többségében – vezetékes víz és áram nélküli putrikban élnek emberek. Úgy nőnek fel gyermekek, hogy minden nap meg kell küzdeniük az éhséggel és a hosszú téllel, a hideggel. Nem tanulnak meg írni, olvasni, nem tanulják meg azokat az alapvető viselkedési mintákat, melyekre szükség lenne egy munkahely elfoglalásához. Ugyanakkor Hargita megyében egyre több olyan település van, ahol a beiskolázott gyermekek több mint fele roma származású. Akik gyakran a négy osztályt sem végzik el, és senki nem „nyúl utánuk”, hogy segítsen ebben.
Eközben a két közösség között egyre csak nő a feszültség. Felcsíki falvakban, Gyergyószentmiklóson többször lobbantak lángra cigányok házai, Farkaslakán traktorral rombolták le a házukat. Nem véletlenül. A két közösség közötti kommunikációt senki nem vállalja fel.
A helyi politikusok szavazatokat veszítenek azzal, ha tenni próbálnak az ügyben, romakérdéssel foglalkozó civil szervezetek alig vannak, a történelmi egyházak legtöbbször „homokba dugják a fejüket”. A neoprotestáns egyházak végeznek legtöbb településen eredményes munkát, de önmagában ez még kevés.
Lakhatásra, megfelelő életkörülményekre, orvosi ellátásra, oktatásra van szükség, ha az emberek elébe szeretnének menni a konfliktusoknak. Ebben lehetne kiváló példát mutatni az „arénás helyzet” megoldásával. Közművesített területre van szükség és odaadással megszervezett kalákára. Amiből kiveszi részét az érintett közösség ugyanúgy, mint a többségi magyar közösség. Belátva, hogy mindenki nyer abból, ha munkaképes, értelmes, okos generáció nő fel jobb körülmények között. Belátva, a probléma ma már olyan mértékű, hogy nem lehet tovább szőnyeg alá söpörni. És nem utolsó sorban belátva, hogy mindenkinek kevesebbe kerül most kicsit segíteni, mint később a konfliktusok következményeit gyógyítgatni, javítgatni. Most.
Kiemelt képünk egy polgári esküvőt mutat, mely az elmúlt időszakban köttetett.
