Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Nagyálmos Ildikó
A hétköznapi élet, az eltűnőben lévő vidéki ember érdekel. Hátha sikerül átmentenünk és újraértelmeznünk a múlt egy kis darabkáját példaértékű életek felvillantásával.

Soron kívül

Még több térfigyelő kamera a városnak, egy társasház fiataloknak – ebben a két témában ültek össze dönteni ma az önkormányzati képviselők. Előbbiek megvalósulásához először...
Becsült olvasási idő: 5 perc 48 másodperc

Két kiforrott író, Döme Barbara és Király Farkas tartott író-olvasó találkozóval egybekötött könyvbemutatót tegnap délután a Székelyudvarhelyi Városi Könyvtár olvasótermében.

Az esemény moderátora, Száva Enikő azzal a kérdéssel indította a beszélgetést, meghatározó-e az íróvá válásban, hogy honnan indul az ember: Barbara Debrecenből, Farkas sóvidéki kitérővel Kolozsvárról került Budapestre. „Arra figyeltem fel, hogy Farkas olyan szavakat használ, amelyeket gyerekkorom óta nem hallottam, a nagymamámtól hallottam utoljára például a szvetter szót. Valóban meghatározó, hogy hol nő fel az ember, hiszen a történeteink abból a környezetből is táplálkoznak, természetesen ez az én novelláimon is érezhető” – válaszolta a kérdésre Barbara.

Az erdélyiség nem ing, hanem tetkó, vallja Király Farkas, „ezt mind a mai napig fenntartom, és addig, amíg puskatussal meg nem győznek az ellenkezőjéről, ezt is fogom vallani. Az identitás nálam picit bonyolultabb, hisz egyrészt városi vagyok, ráadásul szórványmagyar, ugyanakkor sóvidéki, ezt nem tudom levetkőzni, ahogyan azt sem, hogy néha románul olvasok, fordítok vagy engem fordítanak románra, van egyfajta kulturális kapcsolatom a román emberekkel.

Budapest egy olyan olvasztótégely, ahol minden megolvad, és aztán soha nem nyer formát. Mi, erdélyiek bonyolultabbak vagyunk”.

Megtudtuk, Döme Barbara írói pályafutását Erdély nagyon komolyan meghatározta, hisz első „érett” novellája itt jelent meg a Székelyföld folyóiratban, itt vették először igazán komolyan. Innen kezdődött az írói pályafutásának felfelé ívelése. Ezért úgy érzi, sokkal inkább itthon van Székelyföldön, mint Budapesten.

Angyalt reggelire című könyve hétköznapi angyalokról szól, megírásához egyik skizofrén szerette látomásainak mesélése után fogott hozzá, aki gyakran látott angyalt, aki őt teljesen hétköznapi dolgokban segítette. „Arra gondoltam az első novella megírása után – árulja el  –, hogy ez az angyal lehet az én alteregóm is, aki olyan dolgokat is elmondhat, amit én nem merek. Olyan tulajdonságokkal ruháztam fel, ami mindannyiunkra jellemző. Ez az angyal bemutatja a skizofrén emberek világát, egyfajta érzékenyítés is, hisz nem ismerjük ezt a világot, nem tudjuk, milyen együtt élni egy ilyen emberrel, és miben tudunk segíteni. Az angyalt hívtam segítségül.”Király Farkas novellahősei hús-vér emberek, a valóságban is léteznek vagy léteztek. „Sortűz című kisregényem az 1989-es forradalomról szól, katonák szemével. Én is katona voltam akkor, kaptam is egy fejlövést, amit a sisakom miatt szerencsésen megúsztam. Régóta gyűjtögettem ezeket a történeteket,

kíváncsi voltam, hol van az az áthajlási pont, amikor egy normális életút valahol megtörik és megváltozik.

Összeomlanak ezek a lelkek, belehajszolják az embert az agresszióba, abba, hogy megforduljon a fejedben, rosszat tegyél annak ellenére, hogy ez nem a természeted. Rád lőnek és visszalősz. Vagy parancsot kapsz, és ha nem teljesíted, téged lőnek le. A többi novellámat is igaz történetre építettem fel” – mondta Farkas.

Szóba kerültek a példaképek is: míg Farkasnak a kortárs magyar irodalomból Bodor Ádám és Majoros Sándor, Barbarának Hajnóczy Péter vált követendő példává.

Barbara könyveinek címe meghökkentő, olyan szókapcsolatokat szeret alkotni, amelyek nem illenek össze, erről árulkodnak A nagymama, aki elfelejtett meghalni, az Angyalt reggelire vagy Nők a cekkerben című könyv, illetve készülő kötetének címe: Sanyi, az ismeretlen celeb, akiről megtudtunk néhány fontos részletet. Ezek a történetek kortörténeti dokumentumként is szolgálnak, hisz a szerző szerint többek közt minden benne lesz, ami a koronavírus két éve alatt történt velünk, csak másképp tálalva. Szerinte úgy megírni valamit, amit már mások megírtak, nincs értelme.

Király Farkas Ha elfogy a fény című novelláskötetében összeérnek a történetek, egy szerkezetre vannak felfűzve, ugyanakkor az Üfé nevű kocsmában is összefutnak a szálak, de akár idősíkok szintjén is vannak találkozások. „Ezt a felépítést még az egyik előző novelláskötetemben találtam ki – avat be a szerző –, az ipari alpinista múltam háttérzaját hozza előtérbe. Egymásba értek a történetek és rájöttem arra, hogy össze tudok szerkeszteni több novellát akár egy kisregényszerű történetté. Így lett ez is ugyanolyan felépítésű. Annyira kapcsolódik az előzőhöz, hogy két szöveget át is vettem, nyilván átdolgozva.”

Barbara soha nem fejezi be történeteit, rábízza az olvasóra: „Nem akarom a tutit megmondani, csak elindítani az olvasó fantáziáját, hogy utána a saját történetét alkossa meg abból a történetből, amit elkezdtem. Ez az én felelősségem, hogy megadom a kezdő lökést, és utána mindenki maga ugorjon ki az ablakon.”

Farkas lezárja a történeteket, viszont a lezárt történet megnyílhat egy másik történetben. „Ha egy szereplőt fel kell számolni, meg kell ölni a novellában, azt nem bízhatom az olvasóra.

Az olvasó szemét szeretném felnyitni, hogy a világ nem annyi, amennyit látunk belőle. Rengeteg átjárás van más világokba, akár képzeletben. Vagy tényleg ott van, csak eltakarják előlünk, letagadják.

Ez viszont jóval a komfortzónánkon kívül van, komoly erőfeszítéseket kell megtennünk, hogy eljussunk oda” – mondja.

Szóba került az is, hogy teher vagy előny Király László Kossuth-díjas költő fiának lenni. Farkas, bevallása szerint soha nem érezte tehernek, és néha bosszantó, hogy édesapja naponta többet felejt a költészetről, mint amennyit ő valaha tudni fog.

Kiemelt képen (balról jobbra): Száva Enikő, Király Farkas, Döme Barbara

A világ nem annyi, amennyit belőle látunk