Miklós Csongor
Miklós Csongorhttp://www.mikloscsongor.wordpress.com
„Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy."

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 5 perc 16 másodperc

Tudom, mindenki mást lát bele, talán mindenkinek az a hangsúlyosabb, amire érzékenyebb. Sokan úgy gondolják, hogy nagy erővel hódít teret az a fajta liberális gondolkodás és életvezetés, mely mentes minden értéktől, s mely arra hivatott, hogy felszámoljon mindent, ami egyedi, ősi, hagyományos. Hm… nem tudom, nem értek hozzá.

Mások úgy gondolják, hogy azokat az időket éljük, amit már a Szentírás megjövendölt: a sok természeti katasztrófa, a háborúk mind arra utalnak, hogy az „utolsó óra” felé araszolunk. Hm… nem tudom, nem értek hozzá.

Nagyon sokat olvasom azt is, hogy az ember egyre gonoszabb, arra tartunk, hogy elpusztítsuk magunkat, felszámoljunk minden csodát, amit e Föld adott nekünk. Nem tudom, nem értek hozzá.

De egyre több helyen látom azt is, hogy betiltják a szőrméket, a kozmetikumok állatokon való tesztelését, propagálják a kevesebb hús fogyasztását, és szabályozzák az állattartás körülményeit. Ehhez sem értek, de ettől legalább nagyon lelkes vagyok.

Tudom, hogy a digitális világ beköszönte, a kütyük térhódítása és az egyre erősödő online élet mind arra utalnak, hogy egyre kevésbé élünk tudatosan, hogy a jövő nemzedéke saját magát készül „átereszteni” a lefolyón, mégis,

ha csak a kortársaimat nézem, egyre inkább látom azt, hogy megszakítják a mintákat, felszámolják az autoriter, megfélemlítésen alapuló nevelés köreit.

Ahogy azt is látom, hogy egyre többen lépnek ki a bántalmazás árnyékából, szólalnak fel a hatalommal való visszaéléssel kapcsolatban. 

Egyre több helyen, az élet egyre több területén esnek ki a csontvázak a szekrényből. A régi rendszerből ránk maradt, megfélemlítésen alapuló vezetést gyakorló „ikonokat” lassan kilöki magából a társadalom. Akik rendelkeznek némi önreflexióval, azok maguktól távoznak, megelőzve a nyilvánosság előtt történő teljes megsemmisülést. Mások a végsőkig kitartanak, s szemtanúi lehetnek saját Sztálin-szobruk ledöntésének, és folyton csak azt ismételgetik, hogy nem értik, mi a probléma. Ted Bundy sem értette…

A digitális világnak rengeteg árnyoldala van, főleg ha nem mi használjuk tudatosan, hanem „ő” használ minket. Azonban

részben ennek a digitális forradalomnak is, a gyors és sokakhoz másodpercek alatt elérő információs sztrádáknak köszönhetően kerül vissza a hatalom a „hétköznapi” emberek, a civilek, a társadalom kezébe.

Szerintem a világ nem puhább lett, csupán érzékenyebb a társadalmi problémákra. Vannak helyzetek, régóta fenntartott erőszakos hatalmi viszonyok, melyeket a rendszer zártsága miatt csupán a nyilvánosság képes felszámolni, mert a benne szenvedő embereknek egyszerűen nincs rá eszközük. Amint azonban ezen a vastag pajzson beszivárog egy kis fény, a nyilvánosság rögtön át tudja ütni azt az évtizedekig lerombolhatatlannak tűnő falat. Amint az első dominó eldőlt, nincs visszaút. 

Legutóbb a magyar úszósportban Cseh Laci indított útjára egy ilyen lavinát, de ugyanez történt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia Karán is. Ha jól megfigyeljük, akkor ezt a pici lyukat csak azok tudják kifúrni, akiknek már nincs vesztenivalójuk, a többit pedig rendezi a nyilvánosság. 

A nyilvánosság, amely nem kér többet a bántalmazásból, a visszaélésekből, a verbális és fizikai agresszióból. A nyilvánosság, ami emberekből áll. Belőled, belőlem, anyákból, apákból és gyermekekből. Azokból, akik érzik és értik, hogy a bántalmazás nem magánügy. Mert hogy is lehetne magánügy tétlenül végignézni, amint egyesek visszaélnek fizikai erejükkel, a szervezet hierarchiájában betöltött, magasabb szerepükkel?!

Sokszor szegezik a pszichológusoknak a kérdést: vajon nem kellene ugyanolyan megértőek lennünk az agresszorokkal szemben is, mint a áldozatokkal, hiszen minden bántalmazó egykor bántalmazott volt? A kérdés jó és egyben jogos is.

Véleményem szerint megértőeknek kell lennünk, de ez csak a második lépés. Az első az, hogy a bántalmazást meg kell állítani.

Milyen eszközökkel? Amilyen éppen a rendelkezésünkre áll…

Hogy miért vagyok bizakodó? Azért, mert minden baljós árny ellenére a világ jó irányba (is) változik. Szemmel látható, kézzel tapintható, ahogy humánusabbak, megértőbbek leszünk egymással. Már nem csak az édesanyák, édesapák, segítő szakemberek, karitatív tevékenységgel foglalkozó szervezetek hívják fel a figyelmet arra, hogy az erőszaknak sem a családban, sem a munkahelyen, sem az utánpótlás-nevelésben nincs helye, hanem globálisan is egyre több híresség, vállalat, sportegyesület áll ki a védtelenek mellett.

Számomra személyesen is megindító és szívmelengető, hogy Székelyföldön éppen egy jégkorongcsapat – mely sportágban, az utánpótlás-nevelésében, valljuk meg, az autoriter magatartás, a megfélemlítés szerves része volt még a közelmúltban is, s melyet sokan agresszív sportnak titulálnak – döntött úgy, hogy az idei szezon meze a családok és a gyermekek védelmét hirdeti, ezzel is felhívva a társadalom figyelmét arra, hogy az agresszió semmilyen formája nem elfogadott családjaink életében, gyermekeink nevelésében. Ők a Sapientia U23, román bajnokságban szereplő egyetemi csapata.

Van jövő!

A világ változásokon megy keresztül