„Nehéz, de mész tovább! Lassan haladsz felfelé, lépteid haladtával egyszerre fedik fel magukat jobbról a sziklák. Ez az Egyes-kő! Megállsz a frissítőpontnál: jólesik a víz, szedegetsz valami édeset az asztalról, veszel egy nagy levegőt, és indulsz is tovább a Nagyhagymás felé” – így biztatták a résztvevőket a Nagyhagymás Lelkei (Sufletul Hășmașului), az AH! (Aleargă Hășmașii) szervezői.

Október 9-én tartották a negyedik AH!-ot, melynek Balánbányán volt a kiindulópontja. Az ország minden régiójából érkeztek résztvevők: Buzău, Iași, Bukarest, Brassó, Bákó, Vrancea, Argeș, Suceava, Neamț, Olt, Ilfov, Maros, Brăila, Galați, Kovászna, Szeben, Bihar, Kolozs, Temes, Szatmár, Máramaros, Beszterce és Hargita megyéből. Négy résztvevő Minnesota államból érkezett volna, ha a bukaresti reptéren el nem keverednek a csomagjaik. 

Demeter Zsolt szervezőtől érdeklődöm.

– Mi is ez az AH!, és honnan indult? Mi a te sztorid? 

 – A sport mindig fontos szerepet töltött be az életemben. Annak idején fociztam, siklóernyőztem, viszont ezeket a sportokat nem tudtam bármikor, bárhol űzni. A focihoz – ugye – kell egy csapat, a siklóernyőzéshez meg ideális időjárás. Sokszor kimész a hegyre, és órákat vársz a jó szélre, végül mégsem tudsz repülni. Maradt hát a biciklizés és a szaladás. Amíg Kolozsváron éltem, a biciklizés volt az elsődleges sport, volt sok ismerősöm, akikkel hosszabb túrákra is el tudtunk menni. Havonta egy-kétszer szaladtam is, se órám, se pulzusmérőm nem volt, egyszerűen kimentem a Györgyfalvi-tó partjára és szaladgáltam körbe, amíg éreztem, hogy elég. Aztán egy nap hazaköltöztünk a feleségemmel Csíkszeredába. Talán már a következő nap összefutottam egy nagyon jó barátommal, Benca Luciannal, aki körülbelül két héttel előttünk költözött haza Brassóból a barátnőjével, Ilona Manoleval. Ők ketten már „szaladtak”, ráadásul terepen, ami egy teljesen új dolog volt nekem. Tőlük jött az ötlet, hogy 

ha már így esett, hogy itthon vagyunk, akkor csináljunk valamit a közösségért: így alakult meg az Aleargă Hășmașii.

Az első AH!-n én voltam a startnál és a finish-nél a fotós. Sosem fogom elfelejteni, ahogy értek be a célba egymás után az emberek, és sugárzott az arcukról egy olyan energia és boldogság, amit nem tudok szavakba önteni. Nem értettem, hogyan lehet mosolyogni egy ilyen nehéz és hosszú terepfutás után. Talán akkor kattant be nekem, hogy ezt én is ki szeretném próbálni. Először aszfalton és gumiszőnyegen szaladtam. Akkor az volt a célom, hogy a tizedik futásomon érjem el a tíz kilométert. A hatodikra meg is lett. Rájöttem, hogy megy ez nekem, kevéssel ezután kimerészkedtem a mezőre, Somlyóra, az erdőkbe, és aztán egyre messzebb jutottam.

Három kategóriában szaladtak a résztvevők: nagy maraton, félmaraton, és amit én kifejezetten szimpatikusnak találtam, hogy volt gyerekmaraton is. Az útvonalak a város központjából, a kultúrház elejétől indultak, majd a Nagyhagymás felé mentek tovább. A két útvonal megjelölt és jelöletlen utakon, erdei utakon, nagy lejtőkön és műszaki területeken haladt. A legmagasabb pontokat a Nagyhagymás (1793 m) és az Öcsém (1707m) képviselte. A résztvevők bármelyik útvonalat választották, látványos és festői panoráma volt a jutalmuk. 

Tátott szájjal maradtam, amikor megláttam a térképet: a félmaraton még hagyján, habár már az is izmosnak számít, sétálgatva is. Nemhogy futva, vagy medve… A maratonról nem is beszélve. De nem, medve nem volt, ezt tanúsíthatják a résztvevők is, és ahogy azt Zsolt is mondta, mosolyogva érkeztek sorra a célba. Szántó Zoltán Kolozsvárról jött versenyezni:

– Hogyan készültél fel? Voltál már hasonló kaliberű versenyen?

– Nos, én a kis „kör” kategóriában vettem részt, ami nyilván azért kicsi, mert a nagy az nagy. Ez 21 km-t jelentett, 1300 méter szintemelkedéssel. Erre a felkészülésem konkrétan egy hét volt, ami kevés. Minimum egy hónap kellett volna legyen, de csak azért mertem így nekifutni, mert más sportokat is űzök hobbi szinten, mint a biciklizés, testépítés, baranta stb., illetve még voltam egy félmaratonon Temesváron, így tudtam, mivel jár. Legalább is azt hittem (nevet).  

– Milyennek tűnt? Nehéz volt a terep? 

– A Bánságban születtem, egy éve költöztem Kolozsvárra. Balánbányára két éve járok, így megismerkedhettem az Egyes-kővel, és azzal, hogy milyen közel tudnak lenni az emberekhez a természet csodái. A verseny egészen jól indult, jó volt a hangulat. Bemelegítés után indultunk fel Kovácspatakán. Egy ideig mindenki futott, de hamarosan a mászási szög felülmúlta a tüdő képességeit, így gyors gyaloglásba fogtunk. Az Egyes-kőig volt négy-öt kilométer per órás átlagom felfelé. A régi úton mentünk egy darabig, ahol el volt takarítva a sok kidőlt fa, utána sziklásabb volt a terep, majd elértük az erdőt, ahol ereszkedtünk egy kicsit a mostani Egyes-kő útjáig, s onnan nyílegyenesen fel a menedékházig. Meg kell mondanom, a finom ereszkedés után a menedékház előtti meredekség nagyon ütős volt. Ekkor jöttem rá, hogy ennek szinte semmi köze az én temesvári, lapos, aszfaltos félmaratonomhoz. Na, de onnan kezdődött a gyönyörűség: az Egyes-kő mögött nekiindultunk az Öcsém felé. 

Hideg volt, szél, de ott jöttem rá: minden nehézséget megér.

Az Öcsémen találkozhattunk az önkéntesekkel, akik a frissítőpontoknál vártak bennünket, gyors fotó, kis beszélgetés. Tovább nyitott mezők kis sziklákkal, erdőkkel és szinte bokaficammal tovább vitt az út a Terkő-mezőre, a „nyam-nyam állomáshoz”. Ez egy meditatív szakasz volt. Lefelé vettem az irányt, s nem tovább fel a Naskalatra, mint a maratonos kollegák. Itt lefelé Balánbányáig relatív könnyebb volt. Nagyon jó nap volt ez.

– Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy szakad a cérna, és feladod?

 – Nem, de lefelé a sziklás, meredek ereszkedőkön azért elgondolkodtam magamban, hogy miért is futunk… Ez nem Aleargă Hășmașii, hanem „Ne törd ki a nyakad – Hășmașii” (kacag). 

Ionela Petronela Mihăilă Brassóból érkezett, harmadik helyen végzett a félmaratonon a harmincöt év alatti kategóriában. Neki nem ez volt az első ilyen versenye: 

– 2018-ban vettem részt először hasonlón, a DHL-maratonon. Aztán folytattam az edzéseket csak úgy kedvtelésből, számomra nem a teljesítmény volt a fontos. 

Tetszett a gondolat, hogy vándorlok a hegyekben, sokkal rövidebb idő alatt teszek meg nagy távolságokat, szabadon, könnyen, hátizsák nélkül mozoghatok.

Számos hegyi versenyen vettem részt, ahol néha dobogóra álltam. A legemlékezetesebb számomra a Dara Ultra Sky Race, 71 km (1. hely 2020), a Hercules Marathon, 39 km (3. hely, 2019), az Oslea Night Ridge (4. hely, 2019) volt.

– Mit gondolsz, jövőre is itt leszel?

 – Az AH! nagyon kellemes meglepetés volt, mind a táj, ahol szaladtunk, mind a szervezés. Élveztem a verseny minden pillanatát, valamint az azt követő bulit is, ahol kedves embereket ismerhettem meg. Igen, azt gondolom, hogy jövőre visszatérek

A rajtnál ott volt a VSK Székelyudvarhely versenyzője, Fazakas Bíborka is, aki a 42 km-es távot, a roppant nehéz, nem éppen ideális időjárási viszonyok közt teljesítette. Mindvégig elől haladt, nem is nagyon volt kérdés hogy ő nyeri a női kategóriában a kiírást, végül félórát vert a második helyezettre. Csupán négy férfi futó tudta megelőzni.

Visszatérek Zsolthoz, hogy összegezzük kicsit ezt a történetet: mi a célja az AH!-nak? Mi az üzenete?

– Azt szeretnénk, ha minél több emberhez eljutna az, amit képviselünk: a természet szeretete és megóvása, hogy lássák az emberek, hogy 

úgy is lehet élni, hogy berakjuk a hátizsákunba, és lehozzuk a hegyről azt a colás palackot!

Ha találunk egy eldobott szemetet a természetben, akkor azt bele lehet tenni a hátizsákba, hazahozni, és itthon kidobni a szemétbe. Továbbá szeretnénk, ha minél több emberhez eljutna, hogy a szaladás örömteli dolog, és még egészséges is. 

A versenyre 116-an neveztek be, a balánbányai Salvamont Hegyimentők csapata biztosította a terepet a kijelölt pályán, ugyanakkor körülbelül száz helyi és bukaresti önkéntes gondoskodott a frissítőpontoknál és másutt is a versenyzőkről.

Az Aleargă Hășmașii csapata egy lelkes fiatal közösség, akik a természetszeretet, az egészségséges életmód fontossága, a szülőhely iránti szeretet és a folytonosságban való hit által szeretnének más példát is mutatni. Ezért sem véletlen a mottójuk: A változás Veled kezdődik!

Fotó: Kis Szilárd