Miklós Csongor
Miklós Csongorhttp://www.mikloscsongor.wordpress.com
„Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy."

Minden eddiginél nyüzsgőbb adventi vásárral várnak a waldorfosok

Tavaly csak az online térben, idén azonban a valóságban is megnyitja kapuit a székelyudvarhelyi Kerekerdő Waldorf Iskola és Óvoda adventi bazárja november 26-án, Székelylengyelfalván....
Becsült olvasási idő: 8 perc 24 másodperc

Az életben való boldogulásunk kulcsa, tapasztalataim szerint – s szerencsére a tudomány kutatásokkal alátámasztott, mai állása szerint is – nem a felhalmozott diplomákban, a magas intelligencia-hányadosban rejlik, sokkal inkább a fejlett érzelmi intelligenciában és a minél „mélyebb” önismeretben. S mielőtt a mondataimon felháborodó szülők kereszttüzébe kerülnék, vagy azt olvasnák ki soraimból, hogy szerintem felesleges munkát fektetni a tanulásba és kitartóan „végigcsinálni” egy neves egyetemet, hadd fejtsem ki, hogy pontosan mire is gondolok.

Gnóthi szeauton, azaz ismerd meg önmagad, állt a delphoi jósda bejáratánál. Bizonyára a görögök már időszámításunk előtt 1300-ban is tudhattak valamit, mert ez a kijelentés több mint háromezer év elteltével is aktuálisabb, mint valaha. 

Az ember értékét a világ ma többnyire megvalósításaiban méri: mekkora birodalmat épített, mekkora profitot termelt, mekkora közönséghez jutott el, hány trófeát gyűjtött be, hány élsportolót nevelt ki? A számok és a statisztikák nem hazudnak, a sikeres ember mögött ott díszelegnek tehetségének és munkájának bizonyítékai: dollár bankjegyekben, érmekben, tudományos hivatkozások számában. Kétség nem fér hozzá, hogy az „ünnepelt” emberek egyben sikeresek is. Számomra inkább az a kulcskérdés, hogy ezek az emberek sikerességük mellett boldogok-e egyidőben? Természetesen most nyithatnánk egy kisebb-nagyobb vitát a boldogság fogalmáról, de egyszerűsítsük le esetünkben annyira, hogy lelkileg szabadok-e, örömet okoz-e nekik, amit csinálnak, és egyszersmind tudnak-e örülni a puszta létezésnek, vagy hangulatuk, önbecsülésük a sikereik, sikerességük függvénye. 

Talán nem kell túl sokat gondolkodnunk, hogy néhány általunk sikeresnek vélt embert (és az ő tragédiájukat) fel tudjuk idézni. Elég ha csak az Oscar-díjas, közönségkedvenc Robin Williamsre, Whitney Houstonra, az ugyancsak Oscart (igaz, már csak posztumusz) bezsebelő Heath Ledgerre, a fiatalok körében talán jobban ismert, népszerű lemezlovasra, Aviciire gondolunk. Tragikusan hosszú azok névsora, akik túl korán távoztak közülünk, életüknek saját kezükkel vetve véget. Tudom, kissé sötét színben ábrázolom a valóságot, s még nem is beszéltem azokról a máig aktív, ünnepelt közszereplőkről, akiknek a kamerák mögötti élete romokban hever, magánéletük folyamatosan zátonyra fut, függőségből függőségbe esnek. Ezzel nem azt állítom, hogy mindenki tönkrevágja magát, aki sikeres, inkább arra szerettem volna példákat hozni, hogy önmagában a siker még nem tesz valakit boldoggá. Néha mindannyian beleesünk abba a tévhitbe, hogy ha nekünk is olyan jól „gurulna a szekér”, mint egy-egy általunk nagyra tartott celebnek, akkor semmi problémánk nem lenne az életben. Ez sajnos illúzió.

Az önéletrajzi könyveket bújva, életutakat bemutató dokumentumfilmeket nézve, pszichológus, terapeuta kollégákkal beszélgetve, egyre inkább az a kép rajzolódik ki bennem, hogy azok

az igazán sikeres emberek (a szó minden pozitív velejárójával), akik a helyükön vannak. Akik olyan munkát végezhetnek, olyan hivatást választanak, amiben nap mint nap örmüket lelik,

amelyben megvannak a még éppen teljesíthető kihívások, amelyek nem is túl könnyű, nem is túl nehéz feladatok. 

Nem mindegy, hogy valaki azért lesz a világ legjobb maratonistája, mert van benne egy vágy, hogy önmaga határait folyamatosan feszegesse, s így akár a világ tetejére is felérjen, vagy azért vág bele a hosszútávfutásba, hogy megmutassa valakinek (egy soha el nem érhető szülőnek, edzőnek, klubtulajdonosnak), hogy ő is ér valamit. A pszichológia a motiváció szempontjából ebben az esetben különbözteti meg a hiánymotivált sportolót a teljesítménymotivált versenyzőtől. Ez azonban nem csak a sportra, de az élet számos más területére jellemző lehet. Nem mindegy, hogy egy gyermek azért vágyik orvosi pályára, mert szeretett édesapja fehér köpenye körül futkorászni, látta, hogy milyen szépségeket rejt a gyógyítás, vagy valakinek azért kell az orvosi egyetemre beiratkozni, mert az apuka, a nagypapa, de még a dédapa is köztiszteletben álló sebész volt. 

Ahogy becsapó lehet az az illúzió is, hogy minden kimagasló zenész örömet lel a dalszerzésben. Bátran ki merem jelenteni, hogy rengeteg gyönyörű verssel, dallal lenne szegényebb a világ, ha bizonyos költők, dalszerzők nem a fájdalmukat „csomagolták” volna egy-egy rímbe. Számukra az alkotás gyógyír volt azokra a sebzettségekre, amelyeket maguk ápoltak, „borogattak”. 

Én a sikert másban látom. Meg vagyok győződve arról, hogy mindenki sikeres, aki „megérkezik végül önmagához”. Születünk valakinek, bizonyos talentumokkal, amelyre a környezetünk, szüleink, barátaink, az iskolarendszer ráaggatja a maga képzeletbeli kabátjait, s amikor felnőttkorba lépünk, akkor csak pislogunk:

vajon a magunk életét éljük, vagy mások vágyálmait kergetjük, rosszabb esetben elvárásait abszolváljuk? 

Az, aki mélyen, az összes ránk akasztott – rosszabb esetben magunktól felvett – kabát alatt igazán mi vagyunk, életünk során folyamatosan jelzéseket fog küldeni, ha nem vagyunk a helyünkön. Ezek a jelzések érkezhetnek akár betegségek, akár pánikrohamok formájában, megélhetünk folyamatos szorongást, vagy kerülhetünk egyre többször mélyre. Ha ezeket a jelzéseket komolyan vesszük, segítséget kérünk, akkor „feltűrt ingujjal”, önmagunkba fektetett, kitartó munkával csodálatos, s egyben felszabadító változásokat érhetünk el. De dönthetünk úgy is, hogy a bennünk megjelenő diszkomfortérzést még több munkával, még nagyobb rohanással vagy akár még több borosüveg kiürítésével tompítjuk el. 

Bár nehéz beismerni, de a legnagyobb szakmai, üzleti bukások mögött szinte mindig fellelhetőek az egyéni elakadások, az úgynevezett tudattalan „rosszul működése”, amikor valamiért úgy rántjuk ki magunk alól a szőnyeget, hogy észre sem vesszük. Bár látszólag az ügyfél, az ellenfél, a vetélytárs győz le bennünket, mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk a helyzetet, akkor mindig van egy (de gyakran jóval több) olyan felkiáltójel, amit valamiért kiszorítunk a látómezőnkből.

Ha nagyon le akarnám csupaszítani a lényeget, akkor azt mondanám, hogy ha sikeresek akarunk lenni, előbb jól kell éreznünk magunkat a bőrünkben (van, aki ezt boldogságnak hívja). Jól pedig akkor leszünk, ha megismerjük önmagunk igazi kivoltát. Ha megtaláljuk szorongásunk forrásait, és képesek leszünk „begyógyítani” azokat a sebeinket, melyek érzelmi lenyomatai nem hagynak szabadon szárnyalni. 

Ehhez pedig az önismereti munka által juthatunk el a legrövidebb úton. Persze, azt senki nem garantálja, hogy ez egy kéjutazás lesz, de hogy egy közhellyel éljek: mindig a virradat előtti óra a legsötétebb. 

És hogy miről szól valójában az önismeret?

Az önismereti munka során lehetőségünk nyílik objektív rálátást nyerni saját magunk működésére, felfedezhetjük a valódi, mély életvezetésünket irányító motivációinkat, szüleinktől, nagyszüleinktől transzgenerációsan megörökölt, életünket megnehezítő szokásainkat, otthonról hozott, de már minket nem szolgáló mintáinkat. Az önismereti munka esélyt ad arra, hogy megértsük magunkat, le is pakolhassunk a vállunkat nyomó terhekből. Szakember közreműködésével, egy jól „működő” önismereti csoport reflektálásának köszönhetően – ahogy egyik kedves barátom fogalmazott – „lehullik személyiségünkről a salak”,

megérkezhetünk valódi önmagunkhoz. Ahhoz az emberhez, aki már kevésbé rombolja önmagát és környezetét tudattalan működésével, aki képes beazonosítani érzelmeit,

megfogalmazni valódi vágyait, aki olyan munkát végezhet, ami az „övé” (bármiről is legyen szó). Olyan emberré válhatunk, aki tudatosan képes megélni az életét, nem csak megtörténik vele az élet. 

Azt, akik vagyunk, nem a kinti világban kell fel- és megtalálnunk, hanem mélyen önmagunkban.

A delphoi jósda papnői a következő tanáccsal bocsátották útra a hozzájuk fordulókat:

„Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is! Fogadd el magad, és el tudod majd fogadni sorsodat is!” 

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com

Akarod tudni a sorsodat?