Minden eddiginél nyüzsgőbb adventi vásárral várnak a waldorfosok

Tavaly csak az online térben, idén azonban a valóságban is megnyitja kapuit a székelyudvarhelyi Kerekerdő Waldorf Iskola és Óvoda adventi bazárja november 26-án, Székelylengyelfalván....
Becsült olvasási idő: 8 perc 7 másodperc

Sokat emlegetik Derzsben azt az időszakot, amikor a nagyhatalmak döntése során a falu a határ „rossz oldalára” került, a település mellett húzták meg a vonalat Magyarország és Románia között. Rendkívül sok személyes történetet őriznek a helyiek erről a zűrzavaros négy évről: élmények a magyar hadsereg bevonulásáról, az erdőben történő bujkálásokról, az éjszakai szökésekről, incidensekről, megtorlásokról, a népek közötti barátságról.

Lassan nincs olyan személy, aki első kézből be tudna számolni a történtekről, a könyvek lapjai őrzik az 1940‒1944 közötti eseményeket, de vannak mesebelinek hangzó elbeszélések is, amelyeknek bár van valóságalapja, erősen kiszínezte az emberi fantázia az elmúlt hetven év alatt.

Tényleg megtörtént az, hogy a magyar katonák bejöttek a Romániához tartozó Székelyderzsbe mulatozni? – ez a kérdés is motoszkált bennünk, amikor felkerestük Dénes Ferenc bácsit, aki már öt éve él Székelyudvarhelyen. Sűrűn esik az eső, az ember egy pillanat alatt elázik, ha nem siet. Feri bácsi unokája egy lombos fa alatt vár minket a kapu előtt. Az idős úr kilencvenhat évesen is könnyedén mozog, asztalán ott hever az Aranyember, még fürkészi a sorokat az öreg szem. 

– Ott voltam a táncban, a tanács alatt nagy mulatság volt. Úgy mondták a faluban, hogy Kányádban mulatéroztak a magyar katonák, közben hárman őrjáratba kellett jöjjenek. Akkora kedvük és bátorságuk volt, hogy bejöttek a tanács alatti kultúrházba, elkezdtek énekelni és táncolni. Mindenki nézett szét, hogy mit keresnek ezek itt, hogy tudtak eljutni idáig. Később a román granicsárok (határőrök – a szerk.) megérkeztek a petki szolgálatból, be akartak menni a mulatságba.

Igen, de az egyik falubeli elcsalta őket azzal, hogy oda be ne menjenek, jöjjenek el a korcsomába, ott annyi bort vesznek nekik, amennyit meg tudnak inni. A magyarok kemény legények lettek, azzal biztatták magukat, hogy ők szembeállnak a románokkal. Idevalósiak voltak ők is, valahonnan Máréfalváról, Kápolnásról származtak – elégíti ki kíváncsiságunkat egyből az 1925-ben született férfi. Feri bácsi kicsivel több információval rendelkezett másnál, édesapja, Dénes Balázs volt ebben az időszakban a falubíró.

A falu népes volt, tavasztól őszig mindenki a mezőn volt

Ha egy bekezdésnyi időre visszautaznánk az időben, hogy szétnézzünk Székelyderzs utcáin, egy

népes települést látnánk, ezerötszáznál is több lakossal. A határ minden része meg van művelve, a szekereket a nagyszarvú, fehér marhák húzzák, illetve alacsony, szívós erdélyi lovakkal dolgoznak.

– Édesapám kerekesmesterként is tevékenykedett, szép, felszerelt műhelye volt neki. Édesanyám utolsó gyermekként maradt meg, minden testvére meghalt, Birtokunk elég volt, a három testvér úgy be volt fogva a munkába, alig győztük. Apám alkalomadtán napszámosokat is fogadott, hogy végére tudjunk járni a dolognak – mondja a bácsi.

Húsz komája volt

Tizenöt éves korában érte a változás, jól visszaemlékszik minden részletre: huszonegyen születtek ugyanabban az évben, a derzsi szokásokhoz híven mindenki komaként tekintett a másikra. Csendben mondja, egyedül Menyhárt Géza került fogságba magyar katonaként, aki suszterinasként Udvarhelyen dolgozott, ami akkor Magyarország részét képezte.

A faluban két rádió volt akkoriban, innen értesültek a nagyvilág eseményeiről, innen tudták meg, mikor és hol fog bevonulni a magyar hadsereg a környéken. 

– Bögözben ott voltam a magyarok bejövetelénél, kijátszottuk a román határőröket, az erdőben bujkálva közlekedtünk. A híd és a kultúrotthon környékén gyülekezett a nép, a tiszteletes nagy beszédet mondott. Egyszer egy magas rangú tiszt kilépett a sorból, rászólt egy emberre mellettünk, hogy: „Pataki szakaszvezető lépjen hozzám”. El voltunk csodálkozva, hogy az első világháborúban vele szolgált, magyarosi öreget felismerte a bajtársa – idézi fel emlékeit, majd rátér a derzsi férfiak hányattatott helyzetére.

A falu férfi nélkül maradt

Az idősebb férfiak, legények a környékbeli falvakba szöktek a besorozás elől, egyesek szerint közel félezer ember bujkált a környéken, Magyarország területén, hogy ne vigyék el román katonának. 

– Meg lehet nézni, az első világháborúban milyen sokan meghaltak, vesztették életüket a háborúban, a másodikban tudtom szerint csak Elekes Domokos esett el, akit egyedüliként vittek el a faluból román katonának. Mi Erkedre jártunk kiképzésre, akkor itt „premilitarnak” hívtak minket, Magyarországon leventék voltak a hozzánk hasonlók. Mi románul végeztük az iskolát, minden fiatal derzsi beszélte a nyelvet.

Nem volt rossz élmény a kiképzés, az erkedi románokkal mindig barátságban éltünk,

többször előfordult, hogy ott aludtunk, befogadtak minket. Erdőbe, fát hordani jártunk náluk pénzkeresetre, a legtöbbjük beszélte a magyart, mi a románt – meséli Feri bácsi, aki érezhetően jól feltalálta magát.

Aztán, a háború végéhez közeledve egyre nagyobb lett a forgalom a magyar‒román határon: a németek gyorsan elillantak, a románok és oroszok kicsit időztek a faluban.

– Apám még bíró volt, megkereste őt a román tiszt, hogy a katonák nagyon éhesek, enni kéne adni nekik. Összehívta a falu fiatalságát, többségében leányokat, hogy főzzenek pityókát, hántsák meg, hogy enni tudjanak a katonák. Egyszer a román tiszt odaszólt apámnak, hogy a leányok nagyon csendben menjenek haza, mert bejöttek az oroszok, nehogy bántsák a fiatalokat. Hazakísértük a leányokat, az utcán aludtak az orosz katonák, néha hozzácsíptek egy-egy szoknyához, szisszenés nélkül mentünk tovább – senkinek nem esett bántódása.

„Orbán Béla összegabalyodott az orosszal”

Az orosz hadsereg mögött tekergő-fosztogató csapatok jelentek meg, a falu öregjeinek erélyes fellépésére volt szükség, hogy ne harapódzzon el a dolog.

– Felforgatták a falut, a lovakat Csónak megé menekítettük ki, élelemet vittünk nekik időszakonként. Ha egyszer felültem a ló hátára, engem már nem kaptak el. Mindenkinek vitték el mindenét, garázdálkodtak mindenfelé. Orbán Béla összegabalyodott az orosszal, Kerestély Dénes koma apja ráfogta a fegyverét, akkor eresztette el. Két öreg elfogta a fosztogatókat, lekísérte őket Segesvárra, hogy megszabaduljon a falu.

Mire fellélegezhettek volna, behívták munkatáborba a fiatalokat, annyit éheztek, hogy pénz nélkül megszöktek.

– A vonat tetején utaztunk a nagy hidegben, Dénes Endre komám úgy feküdt, mint egy fadarab, amikor megmozdítottuk a benei állomáson, úgy meg volt fázva. Sokat nem hagytak békén, megint indítottak itthonról vissza, Szederjes felé kísért vissza egy román katona, ott volt egy orosz vonat is, keresték az elszökött, meghalt hadifoglyok helyére az embereket, hogy legyen meg a létszám. Míg vitatkoztak rajtunk, hogy merre visznek, eszembe jutott Dajka bácsi Szederjesen, akivel édesapám jóban volt. Bekéreztünk hozzá, befogadott minket a csűrjébe, hogy biztonságban legyünk. A vonaton később találkoztunk egy helyivel, aki felbiztatott minket, szökjünk el, a botfalusi gyárban dolgozhatunk, beszervez minket oda, nem ráncigálnak többet minket – számol be hányattatott sorsukról.

Kihasználták az őket kísérő román katona figyelmetlenségét,

leszöktek mind a vonatról, hogy megmeneküljenek a munkatábortól. 1947-ben sorozták be,

kétvéves katonai szolgálata idején megfordult Szucsáván, Székelydályában és Feketehalmon. Életéről regényt lehetne írni, annyi viszontagságon ment keresztül, olyan pontosan emlékszik minden részletre, oldalakon keresztül sorolhatnánk még ezeket. A kommunista rendszerben szerzett tapasztalatokat többen átélték, megoszthatják az olvasókkal, de az 1940‒44 közti időszak eseményeit kevesek idézhetik fel, főleg a férfiemberek, akikből nagy hiány volt a faluban ebben az időben.

Amikor a falu férfi nélkül maradt