Barátokkal, munkatársakkal beszélgetve, az utóbbi időben elég sokszor találkozom azzal a kijelentéssel, hogy már nincs sok hátra, s úgy érzik, a sok munkától ki fognak égni. Megvallom, jómagam is ejtettem el már ehhez hasonló mondatot így az év közepén, hogy valahol a kiégés határán mozgok, de egyre inkább az az érzésem, hogy amiről én beszélek, az csupán a fáradtság, s a kiégés az egy másik kávéház. 

Rengeteg tévhit kering a köztudatban a kiégéssel kapcsolatban. Ezek közül az egyik legismertebb talán az, hogy csak azok égnek ki, akik nagyon sokat dolgoznak. Ebből rögtön az is következhetne, hogy kiégni csupán a sok és megterhelő munkától lehet. A valóság ezzel szemben az, hogy a kiégést életünk számos területén „összehozhatjuk”. Kiéghetünk családanyaként, férjként, fiatal sportolóként, önkéntesként, s hosszan lehetne sorolni. 

Most már semmit sem értek – gondolhatja a kedves olvasó (teszem hozzá, joggal). Ebben a pontban talán érdemes lehet megjegyezni, hogy miként definiálja maga a szakirodalom a kiégést. Számomra Ayala Pines és Elliott Aronson definíciója a legkifejezőbb:

„Hosszú ideje fennálló, érzelmileg igénybe vevő helyzetek miatt kialakuló fizikai, érzelmi és mentális kimerültség.”

Szemfülesebb olvasóink talán kiszúrták, hogy ebben a rövid, tömör megfogalmazásban nem igazán találkozunk a munka fogalmával. A kulcsfogalom esetünkben az érzelmi igénybevétel. 

Nem csoda, hogy annyi tévhit kering a kiégéssel kapcsolatban, hiszen maga a WHO (Egészségügyi Világszervezet) is csak 2019-ben vette fel az egészségügyi rendellenességek közé, szoros összefüggésben a munkahelyi stresszel és annak nem megfelelő kezelésével. Csak néhány év telt el azóta, de az újabb kutatások jóval árnyaltabbá teszik ezt a képet. Az a tévhit, hogy a segítő szakmában dolgozók, mint például az orvosok, ápolók, pszichológusok, lelkészek jobban ki vannak téve a kiégés veszélyének, mint a más területen dolgozók, akkor dőlt meg, amikor a témával foglalkozó kutatások szinte minden szakmára és társadalmi csoportra kiterjedtek. Mivel 1970-ben elsőként a segítő szakmában dolgozóknál figyelték meg, hogy a kezdeti nagy lelkesedés, szenvedély és lendület után fokozatosan elfáradnak, mind az érzésviláguk, mind a magatartásuk megváltozik, logikusnak tűnt, hogy csak azok merülnek ki fizikailag és mentálisan is, akik másoknak segítenek. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van.

Ahogy a fenti difinícióban is áll, olyan, érzelmileg igénybe vevő helyezetről beszélünk, amely hosszú ideje áll fenn. Talán így könnyebben megérthetjük azt a tizenhat éves jégkorongozót, aki akkor csapja be maga után végleg a jégpálya főbejáratának ajtaját, amikor már karnyújtásnyira lenne egy profi szerződés.

Annyit hallunk, hogy az ajtó csattan, de arról nagyon keveset tudunk, hogy hány álmatlan éjszakát okozott a folyamatos mellőzés a kezdőcsapatból,

milyen önértékelési problémákhoz vezetett az, hogy éveken keresztül csak a kispadot koptatta, amíg a többiek játszottak. Ennek az ellentéte is ugyanúgy igaz. Nem tudhatjuk, milyen érzelmi folyamatok játszódtak le abban a fiatalban, aki a szabad játék helyett minden idejét a pályán töltötte, minden pihenőnap helyett plusz edzésre kellett mennie, az alulteljesítés miatt az edzői kritka mellett a szülői dorgálást is megkapta. Mi csak az ajtó csattanását halljuk…

Ahogy azt sem tudjuk, hogy tíz év után miért költözött el a hölgy a kacsalábon forgó palotából, hiszen mindene megvolt. Arról vajmi kevés infónk van, hogy a négy fal „csendje” között miként élte meg a hétköznapokat, mivel tompította fájdalmát vagy miként küzdött (vagy nem küzdött) meg azzal, hogy nem elég jó valakinek. Mi csak arról hallottunk, hogy (jobb esetben) beadta a válópert…

De hogy ne csak látszólag mások által okozott stresszhelyzetekről hozzunk példát, az előtt is érthetetlenül állunk, amikor sikeres üzletemberekről, művészekről, világ- és olimpiai bajnokokról halljuk, hogy kényszerpihenőre vonultak: „Nem értem, hisz annyira szerette, amit csinált!”

Talán leginkább az tud megtéveszteni mindannyiunkat, hogy azt gondoljuk, amit nagy örömmel és odaadással csinálunk, az nem tud a kiégés sorsára juttatni.

Egy klasszikus felosztás szerint a munkánkra három különböző módon tekinthetünk: lehet csupán egy munkahely, ami megélhetést biztosít, láthatjuk karrierlehetőségnek, melyen keresztül megvalósítjuk önmagunkat, és tekinthetünk rá hivatásként, melyet nagy belső motivációval, küldetéstudattal, elkötelezettséggel végzünk. Talán furcsán hangzik, de a leginkább azokat fenyegeti a veszély, akik az utóbbi kategóriába tartoznak. Ők ugyanis magas ideálok felé tekintenek, minden idegszálukkal arra koncentrálnak, hogy jól végezzék dolgukat, igényesek, s szinte a nap huszonnégy órájában azon gondolkodnak, miként lenne jobb és jobb az, „amire ráteszik a kezüket”. Ez a folyamatos készenlét pedig minden energiájukat felemészti, folyamatosan csak adnak és adnak, nem sokat törődve a töltekezéssel. Törvényszerűen előbb-utóbb „kiürülnek”, és akkor jön a padló.

Természetesen a kiégésnek bizonyos személyiségtípusok jobban ki vannak téve. A perfekcionisták és a maximalisták ebbe a csoportba tartoznak. Még inkább tetézi a problémát például, ha két ilyen ember házasságot köt. Egyiküknek az a fontos, hogy minden legyen kipipálva a teendők listáján, a másikuknak pedig az, hogy, amit elvégez, az tökéletes legyen. Vajmi kevés az esélye annak, hogy egyforma tempóban tudjanak haladni, így a közös életük állandó stresszforrás. 

Nincsenek jó helyzetben azok sem, akik jellemzően inkább pesszimista világ- és önszemlélettel rendelkeznek. Ha belegondolunk, milyen évek vannak mögöttünk, amit elsősorban a járványhelyzetnek „köszönhetünk”, vagy a háború hozta újabb szorongások keltenek bennünk, akkor beláthatjuk, hogy nincsenek könnyű helyzetben azok, akik a világot egyébként is borúsan látják. Az állandó, kilátástalan küzdelem érzelmileg lemeríti őket és folyamatosan a kiégés állapotában tartja.

Továbbá veszélyeztetettek a szuperérzékeny személyek (Highly Sensitive Persons – HSP) is, akik a népesség közel húsz százalékát teszik ki. Számukra nagyon erős érzelmi megterhelést jelent az aprónak tűnő dolgok feldolgozása, bevésése, hiszen mindent nagyon aprólékosan megfigyelnek, tanulmányoznak, körbejárnak. Az A-típusú személyiségek sincsenek nagyobb biztonságban, hiszen ők állandó felfokozott állapotban, mondhatni nagy fordulatszámon élnek, már a közelükben lenni és őket figyelni is sokaknak fárasztó. Nem csoda, ha könnyebben kimerülnek a tartalékaik, de még ilyenkor sem képesek a lassításra, megállásra. Nagy dolgokat vihetnek véghez, aminek sokszor később igen nagy ára van. Igen, a már fentebb említett padlófogás. 

A fenti példákból talán szépen kirajzolódik, hogy

elsősorban a stressz, az érzelmi megterhelés az, amely szép lassan (de vannak esetek, hogy gyorsan) eljuttat bennünket oda, hogy „kiég a lámpa”.

Füredi Júlia pszichológus, az Elég – Kiégtem. Hogyan tovább? című könyvében nagyon találóan háromfajta kiégési vonalat ábrázol, párhuzamot vonva a konyhában becsavart villanykörtével. A barnuló, amikor egyre kevésbé vagyok jól. A villógó, amikor egymást váltogatja az, hogy jól vagyok, illetve nem vagyok jól. Végül pedig az elsötétülő, amikor egyszer csak már nem vagyok jól. Mindhárom jelenség végén ott van a villanykörte kialvása, ami az életünkre átfordítva azt jelenti, hogy elfogytunk, nincs már fizikai, mentális életerő, nincs már energia, s ezt csupán egy napokig, hetekig tartó pihenés már nem tudja visszafordítani. A szerző egyébként a Főnix-program által megoldással is előrukkol azok számára, akik már azt érzik, hogy ahhoz sincs életerjük, hogy reggel felkeljenek az ágyból. 

Ha röviden akarnám megfogalmazni, mit jelent a kiégés, akkor talán azt mondhatnám, hogy annak az állapotnak a következménye, amikor már hosszú ideje érzem azt, hogy nem vagyok a helyemen. Hogy ez kinek mit jelent, abban igen nagyok lehetnek az egyéni eltérések. Nem vagyok a helyemen a munkámban, nem vagyok a helyemen a családomban, nem vagyok a helyemen a párkapcsolatomban, nem vagyok a helyemen a bőrömben. Talán ez utóbbi lehet kulcskérdés a kiégés megelőzésében. Ha azon kezdek dolgozni, hogy a körülményektől elvonatkoztatva minél előbb sikerüljön megérkezni önmagamhoz. A pszichológusok ma már egyetértenek abban, hogy a legnagyobb feszültséget az okozza egy emberben, ha valaki másnak látszik (vagy akar látszani, mint aki ő valójában). Ez az erőltetett menet felemészti az ember minden energiáját. 

Azt pedig, hogy kik vagyunk, mik a belső igazi vágyaink és igényeink, csakis segítséggel, s a már unásig ismételt önismereti munkával tudjuk felfedezni. 

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com