Nagyálmos Ildikó
Nagyálmos Ildikó
A hétköznapi élet, az eltűnőben lévő vidéki ember érdekel. Hátha sikerül átmentenünk és újraértelmeznünk a múlt egy kis darabkáját példaértékű életek felvillantásával.

Volt miért hálát adni Székelyderzsben

Mint Erdély-szerte minden unitárius egyházközségben, Székelyderzsben is az őszi hálaadás ünnepét ülték vasárnap. Az úrvacsoraosztással egybekötött istentisztelet, illetve kulturális programok mellett helyi termékek vására...
Becsült olvasási idő: 2 perc 15 másodperc

Milyen szerencsések vagyunk, hogy négy évszakot élhetünk meg minden évben. Mindeniknek megvan a maga szépsége, de számomra melankolikus bájával az ősz a legszebb. Ilyenkor már elmúltak a nyári tüzek, lelassul odakint és idebent is az élet. Olyan magasztos évszak ez, természetes szépségével, ami másfajta érzelmeket hoz felszínre.

Szerelem ez is, de nem a mindent felemésztő, égető, elsöprő, hanem a csendes, megnyugvó, magabiztos. Amikor olyan tudás birtokába jut az ember, hogy már nincs szüksége magyarázkodásra, amikor átlátja az elmúlást, amikor megérti az élet dolgait. Amikor úgy fáj, hogy jól esik. Furcsa társítás, de van ilyen, s csak az tapasztalhatja meg, aki lelkével lát.

Szeretem az őszt, a lágy napsütést, a hideg, harmatos reggeleket, a frissességet a levegőben.

Aki érti az ősz szavát, tudja, hogy az életben a legjobb dolgokért nem kell fizetni. Az ősz ilyen,

elhalmoz ezernyi csodájával, és bár ott lóg a levegőben az elmúlás, még meg-megmutat magából néhány mozzanatot, ami az örök élet ígéretével kecsegtet.

Ma kimentem a kertbe és összegereblyéltem a faleveleket. Felszedtem az avarban megbúvó diókat, néhányat megtörtem, meghámoztam – apró örömök ezek, amelyekért hálás vagyok. Nincs annál nagyobb csoda, mikor elültetsz egy fát, és élvezheted gyümölcsét. Aztán leszedtem az utolsó almákat a fáról, jóízűen beleharaptam egybe, hogy csak úgy sercegett a fogam közt a gyümölcs húsa. Hétágra süt a nap, és tudom, hogy hamarosan hónapokra ködbe, szürkeségbe borul a táj, de cseppet se bánom. Így szoktuk meg, ez a rendje.

Az örök nyárban élők nem tapasztalhatják meg ezt az örömteli szomorúságot.

Az ősz sokszínű öreg hölgy. Hol sárga, hol rozsdabarna vagy vörös ruhát ölt magára és kápráztatja el csodálóit. Nem marad soká, épp csak felvillantja a színeket és továbbáll; olyan gyorsan illan el, mint ahogyan érkezett. Ezért legyünk résen, menjünk ki hozzá, és ő megajándékoz. Mert tudjuk: „Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé/ S Párisból az Ősz kacagva szaladt./ Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán/ Nyögő lombok alatt.” (Ady Endre)

Amikor úgy fáj, hogy jól esik