Színházban már évek óta nem játszik, legfeljebb rendez néha. Legközelebb Székelyudvarhelyen, a Tomcsa Sándor Színházban. És bár filmszínész karriere hiába ívelt magasan felfele az elmúlt tíz évben, hiába ismeri fel az utcán fél Magyarország az Aranyélet című sorozat Endre báját, párhuzamosan egy másik életbe is belekezdett. Szakács és cukrász iskolát végzett, most pedig saját vállalkozásba, főzős videók készítésébe és egy különleges gasztroközösség létrehozásába kezd.

A magyarországi Anger Zsolt színész-rendezőt Budapesten csíptük el egy újabb mozifilmjének bemutatója után. Erdélyről, konyháról, erdélyi konyháról is kérdeztük.

– Hogyan lett ilyen hangsúlyos az életedben a gasztronómia?

– Ez az a téma, ami kicsi gyerekkorom óta érdekel. Az édesanyám és az apai nagymamám is nagyon jól főztek, és nagyon korán elkezdtem nyüzsögni körülöttük a konyhában. Már akkor is

élvezetesnek tartottam, most meg pláne. Egyrészt a főzés szexi. Másrészt van valami különleges közösségépítő ereje.

Főleg, ha az ember egy vidéki színészházban lakik, és a színházon kívül nincs semmi más az életében – mint ahogy én éltem éveken keresztül –, akkor nagyon jól ki tud kapcsolni a főzés folyamata. Ugyanakkor meg milyen jó a társulat szempontjából, hogy mindig finom kajaillat van a színészház folyosóján, és be lehet kopogni, hogy szia, éhes vagyok, mit főzöl. Sokszor előfordult, hogy éjfélkor nekiláttunk a kollégáimmal, és hajnal egykor lett kész az éjszakai vacsi. Közben meg persze ment a duma, hogy hogyan kéne, mit kéne csinálni a próbán.

Aztán jött pár éve az egyik kereskedelmi televíziós csatorna főzős vetélkedője, amiben eljutottam egészen a döntőig. Ugyan második lettem, mégis győzelemnek éltem meg, mert rengeteg kaját főzhettem, sokat tanultam, és ezáltal, hogy bekerültem ebbe a körbe, a magyar gasztrovilág felfigyelt rám. Találkoztam hirtelen egy csomó menő séffel, felkérés jött felkérés után. Ami mindebben a legmegtisztelőbb volt, az Széll Tamás barátsága, akitől nem mellesleg renegeteget tanulhattam. Most ott tartok, hogy magam szeretnék létrehozni egy gasztroközösséget. Egy speciális konyhát építek, ahol főzős videókat lehet majd forgatni, egyperceseket, amiben gyorsan, nyersen, pörgősen bemutatok egy-egy receptet. Szeretnék edukatív kisfilmeket is, például hogy hogyan kell felszerelni a konyhát, hogyan kell kést élezni, hogyan bánjunk egyes alapanyagokkal, vagy hogyan építsük fel az ízeket, egyszóval mindenféléről, amiről én már tanultam. És lenne egy olyan része is, ahová meghívnám a barátaimat – nem ismert embereket – együtt főzni, miközben beszélgetünk az élet dolgairól. Mert a főzés és az étkezés egy intim dolog, és az nagyon jó, ha az ember ezt olyanokkal osztja meg, akik közel állnak hozzá.

– Fantasztikus, hogy ilyen mélyre tudod ásni magad a gasztronómiába, de mit ajánlasz azoknak a – főleg – háziasszonyoknak, akik nap mint nap odaállnak a tűzhely mellé, hogy jóllakassák a családot. Náluk a napi főzés minden, csak nem élvezet – nem gondolod?

– A legfontosabb, amit megtanultam, hogy a főzés nem lehet teher. Hogy jaj, holnap főzünk, mit vegyek hozzá, milyen recept szerint készítsem. Sokszor úgy csinálom, hogy belenézek a hűtőbe, és abból, ami benne van, megpróbálok összerakni valamit. Nem arra törekszem, hogy különlegeset készítsek, hanem arra, hogy legyen benne játék, izgalom. Persze nem attól lesz egy étel elkészítésének folyamata kreatív, hogy például homárból van, és nehéz beszerezni. Nagyon sok olyan alapanyag létezik, amiről az ember azt gondolná, luxuscikk, közben kiderül, hogy nem. Például a velő. Vagy az új kedvencem, a borjúmirigy, amiről azt hittem, drága, különleges dolog, de sokkal olcsóbb, mint a hús.

Tehát emellett, hogy felfedezzek magamnak új alapanyagokat, azzal is foglalkozom, hogy például egy rakott krumplit hogyan lehet egyszerűbben, kifinomultabban elkészíteni. És általában nem megszokott recept alapján dolgozom, inkább érzésből. Azt próbálom megmutatni, hogy nem kell ragaszkodni receptekhez, nem kell attól rettegni, hány gramm van benne, meg hány percig fő, hanem megmutatni annak a szabadságát, könnyedségét, hogy a főzés játék. Nem is beszélve, hogy összehozza a családot.

A főzésnek nem olyannak kell lennie, hogy anya kint a konyhában görnyed. Legyen inkább társasjáték.

Gyorsabban megy a főzés, ha az egy közös családi program, amiben mindenki kap feladatot. És akkor lehet közben beszélgetni, nevetgélni, kóstolni, kapcsolatokat elmélyíteni. Sokszor nem is az étel a lényeg, hanem hogy együtt legyünk azokkal, akiket szeretünk.

– Milyen hatással van rád az erdélyi konyha?

– Uhh, hát az a marhahús, amit ott lehet enni, az utánozhatatlan. Mióta Erdélybe járok, szerintem több gulyányi marhát megettem, annyira szeretem. Aztán vannak azok az emberek, akik nagyon levesesek. Na, én nem vagyok az! Viszont azok a csorbák, amiket Erdélyben lehet enni, hát azokat nem szoktam kihagyni. Ilyenkor afféle Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ként teljesen kifordulok magamból, mert a csorbát imádom. Nagyon jók még a fűszerek, amiket nap mint nap használnak: a csombor, a lestyán, a tárkony. Szeretem azt is, hogy burgonyagombócok vannak a levesben. A pacallal úgy vagyok, hogy nem szívesen eszem, de a pacalleves,

a ciorbă de burtă teljesen elvarázsol. Na és a puliszka. Volt egy dédnagymamám, aki Kolozsváron élt, a puliszkafőző tudományom tőle örököltem.

A családom egy másik része meg a Zsil völgyében élt… Sajnos most nincsenek rokonaim, akiket látogathatok. Viszont azóta lettek barátaim.

– Őket hogyan ismerted meg?

– Az erdélyi színházi ámokfutásom a kétezres évek vége felé kezdődött, amikor meghívtak rendezni a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházba. A Figaro házasságát rendeztem, amiben

a címszerepet Barabás Árpád, alias Fredi játszotta. Akkor életre szóló barátságot kötöttünk, miközben a munkakapcsolat is megmaradt. Ő később Székelyudvarhelyre szerződött, és azóta is hív dolgozni.

Ez az évad lesz a harmadik, hogy a Tomcsa Sándor Színházban rendezek, úgyhogy most már visszajáró vendégnek számítok. Rengeteg barátot szereztem. Nem vagyok rá büszke, de nagyon ritkán tör rám az az érzés, hogy jaj de jó, hogy magyar vagyok, őszintén megmondom, az életem 99,8 százalékban nem. De amikor Erdélyben vagyok, akkor úgy érzem, hűha, ez de jó! Mert

sokkal jobb azt hallgatni a boltban az eladó kislánytól, hogy „Jó napot kívánok, van-e még valami kívánsága?”, mint azt hogy „Helló, számla lesz?”.

Valahogy itt az egymás iránti tisztelet jobban működik. Biztos, hogy akik Erdélyben élnek, látják az egésznek a fonákját is, meg nyilván vannak mindenféle emberek, de azt érzem, hogy akiket én itt megismertem, azoknak nem lett olyan ruganyos a gerincük, mint a magyarországiaknak. Jobban ismerik azt az érzést, hogy a másik magyar nem ellenség: „Nélküled én nem vagyok. Te én vagyok. Mi valamiféle közösség vagyunk.” Azt érzem, ez egy nagyon erős kötőanyag, és ezért is érzem magam megtisztelve, hogy afféle pesti hülyegyerekként befogadtak.

Amikor arról van szó, hogy jövök dolgozni ide, a kollégáim, akik egyben a barátaim is, tudják, hogy elindultam hajnalban. A határnál egymás után elkezdenek hívogatni, mi van már, hol járok? Forog egész nap a kanál a főzőfazékban! És ez annyira jó érzés.