Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc

Soron kívül

Még több térfigyelő kamera a városnak, egy társasház fiataloknak – ebben a két témában ültek össze dönteni ma az önkormányzati képviselők. Előbbiek megvalósulásához először...
Becsült olvasási idő: 6 perc 5 másodperc

A kívülálló azt láthatja, hogy kevés időráfordítással, lazán lehet méhészkedni, alig van munka a méhek mellett, mert ők dolgoznak az ember helyett – többek közt erről a sztereotípiáról is lerántjuk a leplet, amikor a Szilágyi Méhészet munkás hétköznapjairól beszélgetünk Bögözben.

A háromgyermekes Szilágyi család a Lugos utcában él, fő tevékenységük a méhészkedés, ezzel foglalkoznak és ebben hisznek évtizedek óta. Szilágyi Lajos, a gazda gyermekkori élményeihez kanyarodunk vissza, hogy megértsük, miért ragaszkodik ennyire a szakmájához.

– Gyermekkoromban sokat jártunk az oroszhegyi búcsúba, ott lakott Józsa Laci bácsi, Sári nagymamám testvére. Sári János talán a dédapám volt, ő volt az az erdész, aki szerepelt Uz Bencében, varsági gyökereim vannak édesanyám révén. Józsa Laci bácsinak volt egy pavilonja, ott lehetett egy kicsit méhészkedni. Lépesmézzel kínálta meg a rokonságot, engem magával ragadott az egész már akkor – kezdi Lajos, aki felemlegette nagyapját és felesége nagyapját is, akik méhészként jó példával jártak előtte.

Aztán 1994-ben édesapját agyvérzés érte, mozgásában korlátozott lett, a család elgondolkodott, mivel keresse kenyerét.

– Úgy kezdődött, hogy Józsa Laci bácsitól kaptunk egy családot. Édesapám Sanyi testvéremet akarta maga mellé, de őt úgy megszúrták a méhek, hogy erősen feldagadt. Nem fértek meg egymás mellett. Aztán én kerültem oda, de

nem sok mindent tudtunk az egészről, három évig nem értettük, mi történik.

Megöregedett az anya, kampec lett az egésznek – ez volt az első tanulópénz számukra, de nem adták fel.

1997-ben a három méhcsaládjával csatlakozott nagybátyjához, Medgyesre mentek le vándoroltatni akácra. Első alkalommal egy kanna mézet pergetett, de annyit segített másoknak, hogy kapott egyet pluszba. Évről évre szaporodott az állomány, következetesen haladva növelte a családok számát.

– Tizenkilenc éves koromban vittek el katonának, akkor már harminc családom volt, Sanyi bátyám járt vándoroltatni, míg haza nem jöttem.

Szomorú fordulópont volt 2005, amikor száz családomat elvitte az árvíz, anyumék kertjében felforgatott a víz mindent. Újból nekiálltam a nulláról,

szépen lassan megint elértem a száz családot 2012-re, amikor atkásodás, megfelelő kezelés hiánya miatt elvesztettem mindent – mostanra viszont sikerült meghaladni ezt a lélektani számot, több mint kétszáz család szállásaként szolgál a Lugos utcai kertjük.

Lajos nagyobbik fia is csatlakozik társaságunkhoz, édesapja mellett halkan megfelel minden kérdésre, bólogatja a válaszokat. Mindenki túl van az „első keresztségen”, a csípésen, mindenkinek van története, gyorsan felemlegetjük azokat.

– A feleségem, Beáta nagyapjánál egy rajt szedtem le a fáról, betűrtem a zoknimat a gatyába, felmásztam a fára. Úgy alakult, hogy a lábamra vertem, akkor negyven is megcsípett. De olyan is volt tizennyolc éves koromban, hogy száznál több is megcsípett. Elmentünk vándorolni, a sofőrünk elkezdte görgetni a kaptárt, mint a hordót. Rövid gatyában és pólóban felugrottam, de elszabadultak, mire odaértem. Most is csípnek meg, fáj, de nem dagad meg. Nem szabad idegeskedni – mondja Lajos.

Alaptermészete is nyugodt Lajosnak, ezt már a felesége mondja róla.

Nem szabad sietni, kapkodni. Nem bírják a méhek az erős szagokat, illatokat, nem tolerálják az alkoholt, a különböző parfümöket.

Beáta kislánykorában még tartott nagyapja, László Miklós méheitől, attól félt, hogy belegabalyodnak a hajába, nem gondolta, hogy felnőttként természetes lesz neki a méhészkedés.

– Mi 2008-ban házasodtunk össze, de már előtte is voltam pergetni, segíteni Lajoskának. Most itthon a virágport szedem, a gyermeket nevelem. Sokan azt gondolják, a virágporból lesz méz, de ez nem így van. Van az kicsi bogyó a méhek lábán, az a virágpor. A méhek mindig csak egyféle virágra szállnak, azt mondják, egy kicsi bogyóhoz ötszáz virágot kell, hogy meglátogassanak. Ez valójában egy nagyon hatásos immunerősítő – mondja Beáta, miközben a kicsi fia gyakorlatban is mutatja, mennyire szereti falni a virágport.

Egészéves vándortúra

2010-óta tavasztól őszig, megszokott menetrend szerint vándorolnak a méhekkel az országban. A Szilágyi Méhészet pavilonnal, teherautóval rendelkezik, napra pontosan végzik a munkálatokat a méhekkel.

A kertjükben nagy a zsongás, az állatok már tervezgetik a következő „kirándulást”. Virágok még alig vannak, de szorgosan dolgoznak, a mellettünk lévő mogyoróbokrot szállják meg. Lajos mutatná az itatót is, de egyelőre nem szomjasak a méhek. Egy-egy kaptár külön dizájnt kap: székely szimbólumok, festett méhecskék színes másai tűnnek fel rajtuk. A pavilonban kicsi fülke szolgálja vándorlás alatt a méhészt, ez a konyha, nappali és hálószoba is.

– Április végén repcére megyünk, tavaly Caracal mellett voltunk. Az akác három szakaszban virágzik május 10. és június 5. között: először a Duna mellett, utána Râmnicu Vâlceán, a végén pedig Medgyesen. Júniusban a pavilon Rugonfalvára megy, a tó melletti bardacinosban dolgoznak a méhek, a kocsi pedig megy Varságra, nagyanyámékhoz havasi mézet gyűjteni, kakukkfűre és málnára. Június végétől augusztus elejéig napraforgó van, Brăila megyében – sorolja az éves programot Lajos.

Az udvaron van egy kicsi raktáruk, ahonnan az eladást szervezik. Ákos fiuk sorolja a termékeiket: repceméz, akácméz, havasi méz, vegyes méz, hársméz, virágpor, propolisz. Az értékesítést leginkább otthonról végzik, itt keresik őket az érdeklődők.

A méhészkedésen kívül más terveitek nem voltak? – kérdezem őket.

– Mi apummal asztaloskodtunk, én autószerelőként végeztem, gyermekként pedig tűzoltó akartam lenni, tehát azt kell mondjam, teljesültek az álmaim. Azt szeretném, ha öt év múlva pont ilyen lenne minden, nem kívánok mást magunknak.

Az árvíz többször elvitte, a kitartó munka visszahozta