Volt csodálkozás, amikor múlt év őszén az udvarhelyi múzeum igazgatója, Miklós Zoltán bejelentette, hogy ő is indul az RMDSZ székelyudvarhelyi szervezetének elnöki tisztségéért. A reakciókban ugyanakkor az is benne volt, benne kellett legyen, hogy íme egy bátor ember, nem mellesleg a kultúra térfeléről, aki hisz még abban, hogy az udvarhelyi közéleti, politikai berögződéseken lehet változtatni, hogy igenis van esély arra, hogy az élet itt kicsit kiegyensúlyozottabb legyen, hogy a dolgaink olajozottabban is mehetnek, hogy a harag és bűnbakkeresés helyett tudunk konstruktív párbeszédet folytatni és képesek vagyunk okosan cselekedni.
– Egy vallomással tartozom: soha nem gondoltam volna, hogy valaha politikai vonatkozásban kell rád gondolnom, hogy politikai szerepet vállalsz.
– A meglepetésereje a dolgoknak azóta már elszállt, hiszen októberben volt igazán meglepetés sokak számára…
– Én most is csodálkozom…
– Az október 15-ei kinyilatkoztatást a közösségi szerepvállalásra megelőzte egy gondolkodási és elhatározási időszak, meg természetesen egyeztetés is azokkal a személyekkel, akik fontosak, tehát a nagyon szűk családdal. A vállaláshoz kellett a beleegyezés és támogatás a háttérből ahhoz, ami lezajlott és ahhoz, ami következett volna egy számomra esetleges sikeres eredményhez. Tizenhét év udvarhelyi lét, illetve tíz év intézményvezetői tapasztalat, no meg a székelyudvarhelyi közéleti dolgok alakulása vezetett a személyes elhatározáshoz. Azt tapasztalhatjuk, hogy Székelyudvarhely nemhogy nem profitál, hanem szenvedő alanya a környezetében zajló eseményeknek, mindannak, ami Székelyföld- vagy Erdély-szerte történik. Sokszor beszéltem erről a kampány során, s ez nem titok – két oldalról felállított karanténhelyzetben van Udvarhely, amelyből eszerint láttuk a kiutat: hogy Bukarestből oldódjanak a viszonyulások Székelyudvarhellyel kapcsolatban, illetve Budapetről is érzékelhető legyen egyfajta lazítása azoknak a kötelékeknek, amelyek behatárolják a város lehetőségeit, ahhoz egy erős, helyi szintű RMDSZ-képviseletre van szükség. Csíkszeredát vagy más városokat véve alapul, de akár a marosvásárhelyi és a gyergyószentmiklósi tapasztalat is azt mutatja, hogy amióta stabilabb a közélet, vagyis a helyi RMDSZ megerősödött, masszív források váltak elérhetővé Bukarestből. Ebben láttam én a kihívást, meg kellene változtatni az RMDSZ-hez való hozzáállást a városban. A legelső időszakban, de a kampány utolsó pillanatában is az volt a tapasztalatom, hogy itt nagyon kemény ellenszenv van. Az emberek elutasítóak, és olyan fokú tartózkodás meg negatív élmény társul a szervezethez, ami sokrétű. Az elmúlt harminc év vezetett ide, a rövid időszak alatt pedig nem tudtuk megváltoztatni, és nem tudják azok a személyek sem, akik most többségi szavazattal felhatalmazást kaptak. A gondolat tehát onnan származott, hogy tíz év alatt a közférában való munkám miatt is másként látom azt, mi hogyan történik a helyi adminisztrációban, mik a lehetőségek, mik a buktatók. Intézményvezetőként jobb rálátás nyílik erre a területre, mint a vállalkozói szférából érkezőknek. Az elmúlt két év tapasztalataiból is láttuk, mekkora csalódások tudnak lenni. Egyrészt csalódás a „kívülről” érkező szemszögéből, aki meg akarta változtatni a dolgok menetét, másfelől pedig csalódás a választók szempontjából is. Miért nem tud valaki sikeres lenni a közszférában, annak ellenére, hogy a vállalkozásaiban sikeres? Ez esetben előny az, ha valaki közszférában dolgozik, ezt a tapasztalatot, tudást sok más emberrel karöltve lehetett volna kamatoztatni. Amire te is utaltál, valóban a politikán kívülről érkeztem, még nem mártóztam meg a politikában, azonban úgy fonódott a történet szála, hogy belekerültem, most viszont van egy szünet.
– Hogy érted ezt?
– Számomra, a közéleti szerepvállalásban.
– Tehát nem tántorított el, úgymond, a vereség.
– Tudomásul kell venni, hogy volt egy választás, melynek eredménye szerint bizonyos számú szavazó – komoly többséggel – a velem szemben álló félt fogadta bizalmába. Mindig azzal kell számolni, ami a kínálat, és ebből választott, aki elment szavazni. Mi arra építettünk, hogy legyen egyfajta proteszt-véleménynyilvánítás is a székelyudvarhelyi RMDSZ eddigi politikai tevékenységére. Én most is fenntartom, és a jövőre való tekintettel ezt nagyon fontos szem előtt tartani:
Udvarhely egy atipikus közeg, látjuk, hogy a szervezetnek milyen a megítélése, és soha nem lesz olyan, mint másutt. Nem tud úgy dolgozni, működni, mint a korábban említett városokban. Emiatt remélem, hogy lesz elég erő, értelem, kompromisszum és közös gondolkodás a következő időszakban, hogy ezt az állapotot kezelni tudják a most tisztséget elnyerő személyek,
akiknek tapasztalatuk is van, adott esetben tudás és támogatás is van a szervezet irányításához. Ha a dolgok nincsenek helyén kezelve, a proteszt-véleményeket és egyéni utakat, meg a mindenféle megnyilvánulásokat nem tudják becsatorázni egy közös gondolkodásba, akkor könnyen lehet egy újabb nagy kudarc két év múlva. Én azt látom, hogy ezt kellene jól tudni kezelni. A feladat tehát, hogy össze kell hozni RMDSZ-színekben egy olyan csapatot, a csapatnak egy olyan támogatottságot, amely széles körben élvezi a városlakók támogatását. Létezett konkrét megkeresés a választást megnyerő elnök részéről, de mivel én nem a tisztségért indultam, hanem egy eszme és elvek mentén, akkor Antal Lóránt által teljes nyitottsággal, és úgy gondolom, őszinteséggel felajánlott alelnöki tisztséget nem tudtam elvállalni. Hiszem azt, hogy az udvarhelyi értelmiségi elitnek és a gazdasági elitnek közösen az a feladata, hogy a várost becsatornázza egy olyan RMDSZ-közegbe, ami el tudná indítani egy fejlesztési útvonalon budapesti és bukaresti támogatottsággal. Számomra ez lett volna a cél.
Aki elnyerte a tisztséget, annak meg kell adni a lehetőséget a szervezetépítésre,
a saját gondolatainak a kibontakoztatására, amit el akar juttatni a közösséghez. Kell minimum egy év ahhoz, hogy tudja kommunikálni, mi is az a fajta szervezetépítés, amit ő elképzelt. Az elnökségi tagokkal vagy informális bizottsággal kezdjen úgymond csírát bontani. Sokat azért nem lehet húzni az időt. Amit én kértem a személyes beszélgetésünk alkalmán a szenátor úrtól, ami vesszőparipám is volt, az az előválasztás megtartása. Időben el kell indítani az önkormányzati képviselőkre, hasonlóképpen a megyeiekre és természetesen a polgármesterre vonatkozó nyílt előválasztást. Láttuk, hogy a szervezetbe való beiratkozás kényszere nagyon sok embert, pont a proteszt vonalat visszatartja. Egy nyílt előválasztás viszont már más részvételt ígérne.
Nem tudom, mi a stratégiájuk, viszont ezt tartom járható útnak, hogy építkezzenek az elkövekező évben, legyen egy valódi városi szervezet, állítsák vissza a körzeteket, legyen meg a kapcsolat az emberekkel, a körzetekből kerüljenek ki az önkormányzati képviselők. Legyen kapcsolata a várossal, mert eddig a lapok szűk körben való osztogatása volt, és ennek eredményeként az ellenfél szinte kétharmadot tudott szerezni. Ha elérkezünk abba a fázisba, hogy legyen nyílt előválasztás, az teret ad rengeteg dolognak. Ki kell próbálnunk azt a demokratikus módszert mi is, amit Csíkszeredában gyakorolnak harminc éve, a nyílt városi RMDSZ-választást. Antal Lóránt csapatában vannak olyan karakteres személyek, akikkel van kommunikációm és létezik együttgondolkodás. Kedvező megítélésű tevékenységet folytatnak, és valószínű, a jövőben is ilyenek maradnak, viszont vannak olyanok is, akikkel nagyon nehéz lenne együtt dolgoznom.
Viselni a következményeket
– Nem vagyunk egyformák, ettől szép a történet, viszont viselni kell a választás következményeit. A városnak is, és a szervezetnek is. Ebben most én nem kaptam szerepet, viszont a szervezet annak is kell, hogy viselje a következményeit, hogy száznyolcvan budvári lakost írattak be aznap az RMDSZ-be. Kérdés, hogy ennek a gesztusnak milyen lesz a megítélése? A következményeket Antal Csilla választmányi tagnak is viselnie kell, mert ő íratta be a szóban forgó személyeket. Szükséges mindenkinek mérlegelni, hogy mit nyert, mit veszített a szervezet ezáltal. Szükséges a moralitás, és el kell jutni egy év múlva egy konszenzuális konstrukcióhoz. Legyenek olyan emberek, akik vállalják a megmérettetést. Az elnökválasztást nagyon komoly szervezéssel nyerték meg. Utólag látom én is, hogy ezt így kell csinálni, ez rengeteg munka – viszont mik a veszélyek? Ha picit a számokat is figyelembe vesszük: volt az elmúlt önkormányzati választásokon a szervezetnek 2500 szavazata – Derzsi Lászlóra ennyien szavaztak –, most pedig elment 1809 ember. Ugyanez belső választás volt, de valójában a kemény szimpatizánsok mentek szavazni, a bázis tehát nagyon vékony. A markáns RMDSZ-bázis, az a bizonyos 2500 fő, nem igazán nőtt, de ha elment volna három-négyezer ember szavazni, akkor mondhatnám, hogy kiábrándultak az RMDSZ-szel szembeni alternatívákból, és mindenki a változást akarja Udvarhelyen. Az jelent veszélyt, hogy nem bővült a bázis, ahhoz pedig, hogy a helyhatósági választásokon egy erős többségi RMDSZ-es önkormányzat legyen, bővíteni kell.
Itt mindenki tisztán látja a feladatot,
vannak értékes emberek mindkét oldalon, de igazából annyira halvány volt az RMDSZ, hogy létrejött – zömmel vállalkozókból – egy civil szerveződés, és elvitték a kétharmadot. Nem volt politikai kultúra, nem volt frakciófegyelem, most pedig ennek érezzük a következményeit. Erős egyéniségek, sikeres vállalkozásaik vannak, bizonyítottak már, de ebben a konstrukcióban nem tudnak együtt dolgozni, mert nincs meg a szükséges politikai fegyelem. És eközben mindenki látja, hogy Udvarhely karanténba van zárva.
Ott kezdeném én el a falak lebontását, hogy a választásokra való tekintettel leülnék minden emberrel beszélgetni, aki hajlandó és nyitott egy új RMDSZ-konstrukcióba bizalmat fektetni. Nem azt mondom, hogy teljesen kiábrándultam ebből a választásból, hanem azt, hogy a következményeihez igazítottam a helyzetemet,
és viselem ebben a formában. Azonban, és ezt kérném minden embertől, hogy ne építsünk falakat. Vannak emberek, akikkel nem fogok tudni egy asztalhoz leülni, de ez nem zárja ki azt, hogy a többi értékes emberrel nem tudok közösen gondolkodni. Ha felépítene az RMDSZ egy erős önkormányzati képviseletet, el kell gondolkodnia azon, hogy hogyan lehetne egy olyan polgármestert elővarázsolni, aki alkalmas a feladatra. Udvarhely atipikus választói közeg, mindig a saját útját járja, nem fog egyszerűen mindenki betagozódni az RMDSZ-be, éppen ezért a polgármester személyével kapcsolatban óvatosabb lennék. Talán érdemes lenne kipróbálni egy olyan konstrukciót, mint Marosvásárhelyen, persze ott másak az etnikai viszonyok, az egy igazi ütközőzóna. De míg ott az etnikai arány a kockázat, Udvarhelyen más ütközőpontok vannak, azonban az RMDSZ szempontjából ugyanaz a kockázat. Szinte mindegy, hogy milyen politikai konstrukcióra, de elvből nem a szövetségre fogja leadni nagyszámú választópolgár a voksát. Ez egy udvarhelyi, történelmi sajátosság. Jó lenne felismerni ennek a veszélyét, s ne csak azzal a retorikával jönni, mint amit eddig mondtunk az RMDSZ-szel, s megváltjuk majd a rossztól a várost.
Egy erős RMDSZ-es önkormányzat kell annak a polgármesternek, aki szövetségi támogatottsággal lehet városvezető. Viszont lehet, hogy nem feltétlen RMDSZ-színekben, hanem masszív szövetségi háttérrel kellene rendelkeznie, de integrálni tudja a másként gondolkodó embereket is. Ilyen értelemben is célszerű a marosvásárhelyi példát alapul venni. Olyan személynek kell lennie, akit többnyire mindenki elfogad, aki az eltérő, frakciószerű gondolkodást közelebb tudja hozni egymáshoz. Az se lenne rossz, ha ennek a személynek már volna olyan tapasztalata, ami a közszférában eligazítja. Igenis legyen RMDSZ-tag, de teljesen független státusszal induljon, közösen tudjon gondolkodni a szövetséggel, tudja ezt a fajta együttműködő, reform gondolkodást integrálni.
Miben látok veszélyt?
– Az elmúlt három étvized közéletisége Udvarhelyen több sikeres vagy kevésbé sikeres alternatívát felvonultatott. Ezek a korábbi pártalternatívák leépülőben vannak. A polgári párt és néppárt gyakorlatilag és elméletileg is zárt kör már, erre felállt egy új formáció, a POL, amelyet én civil csoportosulásként jellemeznék, s megszerezte a kétharmadot. Tehát bármi új jöhet a következő ciklusban is, ami oda tudja vágni a szövetséget. Mindig kell ellenzék, de én felelősséggel állítom, hogy a gazdasági, az adminisztratív és az értelmiségi elit föl kell, hogy ismerje a helyzet jelentőségét. Mindannyian le kell ülnünk közösen gondolkodni. A belső ellenzéknek is el kell mondania a meglátását, s ki kell mozdítani Udvarhelyt a karanténból! – A szervezet összezár, és amikor nagy szükség van, akkor fegyelmezett. Tudjuk, a vidék veri a várost, a polgármesterek mozgósítanak, viszont Udvarhelyen, ha a bázis nem nő, nehéz lesz választást nyerni. Háromezer szavazattal nem lehet polgármesterséget szerezni, tehát kell a nyitás. Nem kell elvágni a kommunikációs csatornákat, és akik a proteszt vonallal szimpatizáltak, nekik is azt tudom mondani, hogy nem szabad ezt az eredményt leírni, szülessen meg a fejekben az a gondolat, hogy egy közös csapatot kell felállítani, ahol az érvek meg vannak hallgatva.
Túl kell tennünk magunkat azon, hogy itt egy harmincéves negatív örökséget viselünk, ezt el kell felejteni, nézzünk szét magunk körül és lássuk be, hogy napi szinten kell dolgozni azért, hogy jó irányba fordítsuk a várost.
Kell kommunikálni egymással, aki hajlandó azzal, mert szükség van minden jó emberre.A polgármesterjelöltségre pedig célszerű volna egy olyan személy, aki eddig is benne volt valamilyen formában a rendszerben, ismeri és gyakorlata van a közszférában. Van erre opció Székelyudvarhelyen, én úgy vélem…
– Ez benned munkált és azt mondtad, meg kell próbálnom, ha változást szeretnék a városban látni, vagy volt valaki, valakik, akik azért ösztönöztek, hogy így dönts?
– Beszélgetések baráti, szakmai körökben folyamatosan zajlottak, zajlanak. Az tény és való, hogy az intézmény tevékenysége, amit vezetek, a pénzügyi és humánerőforrás tekintetében korlátozva van, nincs kitörési lehetőség. Közben el kellene indulni a kulturális stratégiának az életbe léptetésével, létrehozni a várban egy nagy kulturális integráló intézményt, benne a múzeummal. Nem azt mondom, hogy nincs fejlődési lehetőség, hogy el akarnék költözni máshova, hanem hogy nincs jövőkép jelen pillanatban.
– Az intézményt tekintve nincs?
– Is és nemcsak. Folyamatosan toporgunk egy helyben, amink van, a napi szintű létezéshez elég. Kellene egy stratégia, melybe a kulturális intézmények nagyon komolyan be tudják csatornázni a saját elképzeléseiket, tíz évre legalább. Ha nem valósítjuk meg a várban ezt a kulturális központot, akkor számunkra elfogytak a lehetőségek. Turizmust is, részben gazdasági ágazatokat is ezzel tudnánk fellendíteni.
Az a gazdasági stratégia, amit pár hete bemutattak, tanügyi érdekek mentén a vár majdani rendeltetését át akarja írni, hogy ott majd egyetem lesz… Ezekről és egymással beszélni kell, hogy kinek mi az érdeke, s a közösségnek végül mi szolgálja az érdekeit.
– Amilyen a nép, olyan a vezetője?
– Igen, a nép az, akit nem lehet lecserélni. A vezetőt le lehet. Éppen ezért az elitnek tulajdonítok nagyon fontos szerepet. A népnek igaza van mindig, csak irányt is kell mutatni, értéket kell kommunikálni. Amíg az embereknek szociális problémái vannak például, nincs mivel kenyeret vennie, addig nem fog a nagy elveknek hinni, hiába etetjük autonómiával, ha közben éhezik. Hétköznapi megoldásokat kell felajánlani, amiből meg is kell tudni valósítani néhányat. Infrastrukturális problémák vannak, ezeket kell megoldani, közlekedésben problémák vannak, de egymaga a város nem tudja orvosolni. Ha a város nem kommunikál a megyeközponttal, nem kommunikál Bukaresttel, addig nem lesz látható eredmény. Amíg nem lesz RMDSZ-es városvezetés, hiába van kormányon a szövetség, nem hallják meg a hangunkat.
– Ezért el is marasztalják a szövetséget…
– És jogosan. Erre mondtam én, hogy próbáljunk mi tenni valamit egy olyan formációval, amely felelősséget vállal a városért, és tud a szövetség felső vezetésével kommunikálni. Ám nem a mi projektünk nyerte el a választók bizalmát, a városi RMDSZ elnöke viszont egy szenátor, hát ennél jobb helyzetet mit kívánjunk, hogy lehessen beszélni a bukaresti felső vezetéssel? Ez egy állapot most és ki kéne használni. Tehát közös hangot kell találni.
– Szerinted a város részéről van hajlandóság, akarat kommunikálni a szervezettel?
– Amit én tapasztaltam, azok alapján akikkel beszélgettünk, megkerestünk, óriási nagy az elutasítás az RMDSZ-szel szemben. Voltak, akiket csak úgy tudtam megszólítani, hogy rendben, akkor legyünk mi a proteszt ezzel a fajta RMDSZ-szel szemben, nyilvánítsunk véleményt. Ez nem volt elég, mert a szervezet összezár, amikor „krízishelyzet” van. Kell egy közös ellenség, ezt megtanultuk, és akkor van összetartás. Én viszont azt ajánlanám, hogy ne egy ellenséggel szemben, hanem egy pozitív gondolatért fogjunk össze, és próbáljunk közösen valamit tenni a városért.
– Én örülök, hogy nem csömörlöttél meg a közéleti szerepvállalástól. Ha azonban visszanézek az elmúlt huszonannyi évre, mindig probléma volt az értelmiség állásfoglalása. Ha ők nem is akkora bázis, mint a kétkezi munkások, kereskedők, satöbbi, azért jó, ha velünk vannak, azaz a polgármesterrel, bárminemű képviselettel. Ha az értelmiség részéről ellenérzés van, az általában szokott fájni, akkor is, ha mi nem vagyunk túliskolázottak. Ilyen ember, aki ugyan nem az értelmiségi elitből jött, de rendkívül fejlődőképesnek mutatkozott, egy volt, és mai napig igen jelentős szerepe van. Hasonló ember, aki jöjjön bárhonnan, de van benne potenciál, és főleg meggyőzhető a szerepvállalásra, lesz két év múlva?
– Udvarhelyen mindig az volt a legnagyobb probléma, főként az elmúlt hat év problémája, hogy lasszóval kellett fogni a polgármesterjelöltet. Születtek kényszermegoldások a szövetségen belül, ilyen volt Arros Orsolya jelölése. Meghozták azt az áldozatot, hogy nem lesz RMDSZ-es polgármestere a városnak, a cél pedig az volt, hogy ne Bunta Levente legyen a polgármester. Van, amikor a biztos vesztes pozícióját is fel kell vállalni. Hogy hol van az a jelölt, akiben nagy fejlődési potenciál van és az elkövetkező időszak meghatározó személyisége tud lenni? – Amikor valaki elnyer egy közéleti tisztséget, rengeteget tud változni pozitív vagy negatív irányba. Tapasztaltunk ilyet Udvarhely esetében is. Ami nekünk behozhatatlan hátrányunk például Sepsiszentgyörgyhöz képpest, hogy gyakorlatilag nincs egy biztos bázis, nincs olyan előzmény, ami oda vezetett volna, hogy a polgármesterséget pozitív dolognak tekintsük, amitől ez egy pozitív státusz tud lenni. Udvarhelyen a polgármesterség nem az. Én pár személyt látok Udvarhelyen, akikre lehetne építeni.
Hogy meggyőzhető(k)-e? Ez egy következő történet, s annak, azoknak is a feladata, aki, akik most bizalmat kaptak. Nyilván előválasztást akkor szerveznek, mikor vannak jelöltek, van versenyhelyzet, tehát arra kell az embereknek felállniuk. Lehet, adott esetben tudunk egy csapat lenni és egy elképzelést közösen képviselni, amit a központi RMDSZ-vezetés is elfogad, és ugyanakkor megérti, hogy ezt a régiót is köteles kormánypénzekkel segíteni. Ezt kell megértenie mindenkinek, a szenátor úrnak is a feladata, hogy jusson Udvarhelynek is a központi forrásokból. Számos város kulturális beruházásokat valósít meg a nemzeti helyreállítási tervből, a Nyirő-villába tervezett irodalmi élményközpontot miért nem lehetett támogatni? A kultúra területén maradva, tehát minden város kap egy kiemelt kulturális intézménynek a nulláról való felépítésére pénzt, de Udvarhely nem, ezen is kellene változtatni.
Oké, hogy büntetnek minket, mert nem azt a virágot szagolgatjuk, amelyiket kell,
de ha van nekünk egy markánsabb véleményünk a szövetséggel való együttműködésről – mindig azt mondtam, alkuban nem hiszek, partnerségben igen –, akkor annak hangot kell adni, és beszélgetni kell kulcsfontosságú emberekkel, leülni egy asztalhoz és ott kell konszenzus szülessen, nem leosztani előre a kártyákat. Én felelősséget érzek továbbra is, ambíciót annál inkább, de megvan az identitásom, mindamellett hogy van kompromisszumkészség is bennem. Mindenki individualista nálunk, de ez történelmi örökség, száz évvel ezelőtt is így működött. Én azzal a makacs hittel vagyok, hogy nekünk felelősségünk is, és tudunk is változtatni a helyzetünkön.
– Mondd csak, a feleséged hogyan fogadta az elhatározásod?
– Kellett egy megállapodás egymás közt, hogy én ezt fogom vállalni, mennyi, amit én ebből bevállalok, és utána mi lesz, legyen bármi is a választás kimenetele. Kell a családi támogatás, de nálunk a nagyon szűk családi támogatáson kívül mindenki meglepődött. Próbáltuk kettőnk közt megbeszélni, hogy ez mivel jár, nem rajongott érte, de egy idő után már motivált is.
Nagy köszönettel tartozom neki. A HBC-ben megtartott programbemutatóm után mondta, hogy rájött, amit mondok, azt hiszem is, tehát tudnám csinálni, mert benne volt a lendület is és az érzelem is részemről. Hogy ilyen lett az eredmény, ő örül neki a legjobban, mert lecsendesedett most minden. Látta ő is a kockázatokat, nyilván.
– Többször utaltál a Nyirő-villára, hol tart ez a történet?
– Készítettünk egy teljes felújítási tervet, hogy ott egy nagyon korszerű multimédiás irodalmi élményközpont valósul meg. Nem Nyirőre fókuszált volna csupán, hanem udvarhelyszéki írókra, tehát cserélhető tartalommal működhetett volna. A Petőfi Irodalmi Múzeummal nagyon jól együttműködünk, ők is segítettek volna. Száznegyven millió forint lett volna a teljes felújítás és megvalósítás, amely fedezetére létezett egy megítélt támogatás. Majd következett egy hosszadalmas jogi, adminisztratív procedúra, de egy adott pillanatban megszűnt a támogatás, visszavonták. A múzeum alapítványa kapta volna a támogatást, mi pedig a terv megvalósítói lettünk volna. Nem tudom megmondani, hogy milyen politikai vagy adminisztratív erők léptek közbe, hogy ezt a támogatást eltörölték. Bár Nyirőnek eléggé ambivalens a megítélése, mi ezzel nem, hanem az irodalmi munkásságával foglalkoztunk volna, mint író lett volna a tartalom része. Stagnál a terv, mert gyakorlatilag eltűntek a források.
– Nemrég volt az UFF-nál egy beszélgetés a kulturális intézmények vezetőivel a szakmáról. Arra vagyok kíváncsi, ebben a digitális érában, mi a szerepe a múzeumnak, főleg egy kisvárosban?
– Folyamatosan látjuk, hogy szolgáltatói területen mindenki küszködik egyfajta dömpingkínálattal. Nagyvárosokhoz hasonlóan, a múzeumoknak a mindenféle szabadidős kínálatok, nagyvárosban akár a plázák is vetélytársai. Mi műfaji szóródással próbálkozunk, szerteágazó tematikájú kínálattal. Volt például Lego-kiállítás is, vagy akár egyéb rétegtémákat is feldolgozunk, mint a női sors az Anna-kiállítással, vagy idén a képzőművészet terén a helyi értékre fókuszáltunk, s a Maszelka-életművet dolgoztuk fel. Jelenleg épp laza témában utazunk, hiszen a sör a kiállítási kínálatunk, de következik nemsokára az egyházművészeti témájú kiállítás. Jövőre Bolyai UNESCO-év lévén lesz egy nagy volumenű kiállítási projektünk, a Bolyai, Erdély géniusza című. Pillanatnyilag huszonhárom millió forintos nyert pályázatunk van erre a célra – látványos, teljesen hi-tech kiállításnak nézünk elébe. Ahogy a többi helyi kulturális intézmény, mi is próbálunk modernitást hozni, technikát, kortárs megoldásokat, ennek ellenére kell tartani egyfajta kontrollt is.
A múzeum már nem a szent tárgyak temploma,
van ilyen is szerte a világban, mi viszont már az Annával egy paradigmaváltást igyekeztünk végrehajtani. A hétköznapokban nagyon erőteljessé vált a digitális technika, hogy a fiatalokhoz is elérhess, kell ez is, viszont nem helyettesíthet mindent. Jelenleg a budapesti Néprajzi Múzeummal közösen digitalizáljuk a gyűjteményünket, ez szakmai munka, a műtárgyak szempontjából minden lapozható lesz, digitális tartalomként fellelhető. Ugyanakkor a gyermekekre is gondolunk, nemrég volt, húsvétra készülve tojásfestés tizenhárom csoporttal vagy a gyermektáborainkkal is képviseljük a múzeumot, de a régészeti munkák vagy tudományos konferenciák, publikációk is hozzátartoznak a tevékenységünkhöz, amit a nagyközönség nem lát, de szükségszerű az intézmény komolyságához. Ha akarunk valami robbanásszerű dolgot, akkor a várból nem szabad engedni. Nem a múzeum a legfontosabb, de
meg kellene értenünk valamit, hogy a kultúra és az oktatás, ha nem élvez prioritást, akkor nem lesz jövőkép.
Kisváros vagyunk rengeteg kulturális intézménnyel, amit csak a város tart fenn, a megye viszont nem járul hozzá az intézmények hézköznapjaihoz, mert sajnos ilyen a megörökölt struktúra. Az ország összes megyéjében a megyeközpont tartja fenn a múzeumokat, csak a mi esetünkben nem, mert Hargita megyében 1994-ben feloszlatták a megyei hálózatot. Ez is probléma, és valahogy konszenzusra kéne jutni a megyével, mert minden intézményünk a legalacsonyabb emberszámmal működik, ezek pedig korlátok. Több kulturális intézmény magyarországi finanszirozás nélkül nehéz helyzetben lenne, így viszont, ha részben is, de vannak sikertörténetek.
Fotó: Fülöp Attila
