Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Miklós Csongorhttp://www.mikloscsongor.wordpress.com
„Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy."

Csata Ágnes – akinek helye van az operaházban

Csata Ágnes a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola tizenkettedikes tanulója, kiváló énekes, aki az elmúlt években számos nemzeti versenyen részesült már elismerésben. Legutóbb az...
Becsült olvasási idő: 5 perc 1 másodperc

Régen, ha elromlott a nagypapa 1310-es Daciája, mindig volt az ajtóban egy 12-es villáskulcs (gondolom én, mert a mechanika sosem volt az erősségem), félrehúzott az öreg, és már be is volt feküdve a gép alá a csomagtartóban gondosan erre az esetre fenntartott, négyzetrácsmintás lópokrócra. Valljuk be, nem volt épp annyira nehéz dolga, hiszen, ahogy legtöbbször az ilyen „csodajárgányok” hátsó ablakán is írja: No ABS, No Computer, No problem!

Ahogy a szakma szokott fogalmazni, régen egy életre gyártottak autót, nem öt-hat évre. Így aztán még csak autószerelőnek sem kellett lenni, hogy kísérletezve, olykor darabjaira szedve és a szomszédokkal, komákkal konzultálva, már-már minden autótulajdonos szakértőnek számítson. Természetesen így is akadtak olyan önkéntes autómérnökök, akiknek nagyobb volt az önbizalma, mint a tudása, s olykor azt tapasztalhatták, hogy egy-egy nem megfelelően visszaillesztett elemnek is „köszönhetően”, vagy a bal hátsó kerék előzte meg a kasznit, vagy a kormányzár „blokált le” menet közben. Persze, megvolt az ilyen baleseteknek is a benzingőzös romantikája, de többnyire nem ez volt a jellemző.

A problémák akkor kezdődtek, amikor kicsit begyorsult a világ, megnyíltak – szó szerint és átvitt értelemben is – a határok és a buxtárcák,

s kezdtek érkezni a nyugati autók. Nem a Trabantra gondolok, hanem a későbbi generációs, digitális kijelzőkkel ellátott, már-már öntudatra ébredő gépjárművekre, melyeket egy kisebb központi számítógép „tartott egyben”. Oda Pali bácsi 12-es villáskulcsa maximum arra volt elég, hogy az ember mérgében bedobta vele az ablakot, de ha a kijelzőn a „fatal error” felirat megjelent, kellett hívni a szakembereket.

Az elején talán „tájidegen” volt az „édes fiam, ma már nem javítunk autót az út szélén” kijelentés, mára azért elfogadottabbá vált a „ki minek nem mestere, hóhéra az annak” szemlélet.

Kövezzenek meg érte, de úgy gondolom, az ember pszichés működésére is igaz a fenti analógia. Nem állítom, hogy kevesebb volt régen a probléma, hogy az emberi viselkedés, „működés” kevésbé lett volna összetett, mégis a jelen kor emberét annyi hatás éri, hogy nagyon nehéz valós kapaszkodókat találni a talpon maradáshoz.

Míg néhány évtizeddel ezelőtt a nagymama, nagytata, egy bölcs unokabáty intelmei jó útravalónak bizonyultak egy-egy fiatal számára, amikor egy nehezebb élethelyzettel találkozott, mára ezen életigazságok kevésnek bizonyulnak.

Érdekes látni, hogy míg az autóinkat meghatározott időközönként elvisszük revízióra, addig a lelkünk működésével kapcsolatban nemhogy az időnkénti felülvizsgálatot nem építjük be, de mindaddig nem kérünk segítséget, míg az „út szélén nem maradunk”.

Megfeneklett házasságok, visszafordíthatatlanul elmérgesedett szülő-gyermek, testvéri, rokoni, baráti, de akár munkahelyi kapcsolatok, toxikus szomszédi „iszonyok”. Ez a néhány példa a gyűlölet melegágya, csupán azért, mert nem értjük egymás nyelvét, és nem vagyunk hajlandók megkérni egy harmadik személyt, hogy tolmácsolja a partnerünk mondandóját. A saját mozinkat nézzük, és nem érdekel, hogy mit játszanak a másik teremben.

Aztán legtöbb esetben jelez a testünk. Előbb kisebb, majd nagyobb dózisban kapjuk a figyelmeztető jeleket. Első gondolatunk mindig a szervi kivizsgálás, orvosok, guruk, sarlatánok (kb. ebben a sorrendben), majd végül, ha semmi nem segített, akkor talán – de csak talán – hívjuk a lelkisegély-szolgálatot, bekopogtatunk egy pszichológus, egy mentálhigiénés segítő ajtaján.

Az esetek többségében, ha rögtön nem is tanultunk meg járókeret nélkül szaladni, mégiscsak érezzük, hogy távozáskor kevesebb a súly a csöves hátizsákunkban, mint amikor bementünk.

Nemegyszer elhangzik: „Óh, miért nem kértem segítséget hamarabb?!”

Jó a kérdés, és a válaszra csak tippelni tudok: Mert a székely embernek nem lehetnek problémái! Megoldom magam! Nem vagyok annyira gyenge, hogy segítséget kelljen kérni! Minden fejben dől el! Nem vagyok bolond! Nem ekkora a baj!… –  igény és fantázia szerint bővíthető a kijelentések sora.

Nem segít a kérdésben az sem, hogy a pszichológusok szerepe egy kicsit túl van dimenzionálva. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a problémát, akkor talán úgy tudnám megfogalmazni: az egész világot felkutathatjuk, ízeire szedhetjük, megvizsgálhatjuk és meg is ismerhetjük, viszont

képtelenek vagyunk arra, hogy önmagunkat objektíven lássuk. Ezt egyedül nem tudjuk megvalósítani. Néha egyetlen visszatükrözés, egyetlen mondat, egyetlen észrevétel képes új megvilágításba helyezni a dolgokat.

Egyetlen, megfelelő helyre visszaillesztett „fogaskerék” indíthatja be a motort, egyetlen kicserélt biztosíték a beépített GPS-t.

Házasságokat, értékes emberi kapcsolatokat, az egészségünket tarthatnánk meg, ha olykor elmennénk arra a bizonyos „humán ITP-re”, még olyan esetekben is, amikor látszólag zörejmentesen fut a verda.

Mert segítséget kérni nem gyengeség, hanem ERŐ!

Az igazi erő