Miklós Csongor
Miklós Csongorhttp://www.mikloscsongor.wordpress.com
„Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy."

Akcióban: Kérd, hogy ellenőrizzen a fogyasztóvédelem!

Újdonsággal rukkol elő a fogyasztóvédelem: immár a vállalkozók is kérhetik, hogy ellenőrizzék gazdasági egységüket, és így egyfajta kiképzésen esnek át, hisz első ízben nem...
Becsült olvasási idő: 5 perc 42 másodperc

Nem vagyok nagy rajongója a televízióban közvetített futballnak, csak az igazán nagy rangadókat nézem meg, de nagyrészt ilyenkor is a telefonomat nyomkodom, hogy a vereségre álló csapatnak szurkoló barátaimat „csíptessem”. A futballt űzni szeretem inkább, s maximum a környékünkön „vitézkedő” csapatok eredményeire keresek rá utólag az interneten.

Néhány évvel ezelőtt azonban az én figyelmemet is felkeltette, hogy előbb a harmadosztályba jutott fel a Sepsi OSK futballcsapata – ahol gondoltam, hogy a korábbi ismert séma szerint néhány évet szenvednek, majd anyagi támogatás hiányában kiesnek vagy feloszlanak –, majd nem kis meglepetésre a harmadosztályt is megnyerték. 

Az, hogy egy székelyföldi csapat a másodosztályban játszhat, és időközönként a nemzeti kupában igazi nagyágyúkkal is találkozik, kisebb szenzáció volt.

Biztos voltam benne, hogy a háromszéki futballrajongók úsznak az örömmámorban, és a csapat Facebook-oldalán olvasható hozzászólásokból az is kiderült, hogy ez a szurkolótábor egyre nagyobbra duzzad, kinövi Sepsiszéket, és a csapat egész Székelyföld büszkeségévé válik. Jó volt olvasni azt a sok lelkes kommentet, az embernek az az érzése támadt, hogy a futball igenis összehozza a nemzetet. Az igazi extázis akkor jött el, amikor feljutottak az első ligába. Tündérmeséről, álomról és csodákról regéltünk, s a kommentszekcióban 

csókoltuk a csapatot, a mecénás pecsétgyűrűjét, s olykor még egymást is. Néhány keresetlen szavunk maximum az ellenfél szurkolóihoz volt, esetleg a román sajtóhoz,

de az örömmámor, úgy tűnt, soha véget nem ér. Oxitocinban úszott minden futballszurkoló agya, Sepsiszentgyörgy lett a székelyföldi focifanatikusok Mekkája, s az első kapavágások is megtörténtek az új, impozáns futballszentély helyszínén.

Az idő repülni kezdett – legalábbis nekem –, természetesnek vettem, hogy soha véget nem ér ez a történet. A csapat a román kupaverseny döntőjét játszotta, majd felsőházban végzett, aztán megtörtént az is, amire még azok sem számítottak, akik szeretnek elszakadni a valóságtól foci témájában: a csapat kiharcolta a nemzetközi kupában való szereplés jogát. 

Az elmúlt másfél-két évben nem igazán követtem az alakulat Facebook-oldalát, de most kíváncsi voltam, hogy milyen hangulat uralkodik kommentberkekben. Nem biztos, hogy ez annyira jó ötlet volt… Én még valahol ott maradtam el, hogy nemzeti hősök voltak mind a játékosok, mind a vezetők, amikor a csapat már nem a kiesés ellen küzdött, hanem elindult felfelé a ranglétrán. Ezzel szemben, a stadionavató mérkőzés után – amelyet hazai pályán elveszített a csapat – a kommentelők nagy része (azért nem írom, hogy a szurkolók, mert az már kiderült, hogy nagy különbség van közöttük), 

olyan jelzőkkel illette a csapatot, a játékosokat, s menedzsmentet, de olykor még a magyar kormányt is, amitől egy pillanatra visszabüfiztem az anyatejet.

Körülbelül az a gondolat körvonalazódott, hogy: „Addig vagytok jók, fiúk, amíg nekem örömet okoztok.” Néhány – nem is olyan hosszú – év után eljutottunk oda, hogy nem elég a csoda, már rég a múlté a harmadosztály, az emlékek a padláson, a fiúknak pedig valahol egy vidéki műhelyben készül az akasztófa.

Nem egyedülálló az eset, nem háromszéki specifikum, minden sportágban találkozhatunk lassan a jelenséggel, amit én a magam számára csak OSK-effektusként emlegetek. Az ősszel találkozhattunk ezzel a magyar labdarúgó válogatott kapcsán is, hiszen a teltházas Puskás Arénában a franciák elleni bravúros pont után, amikor egy egész nemzet sírt és a mennyben járt, az albánok elleni vesztes világbajnoki selejtezőt követően, senkiházi zsoldosoknak nevezték a két hónappal korábbi „nemzeti hősöket”.  A sokak által ismert Dzsudzsák Balázs is megtapasztalhatta saját bőrén, hogy milyen az, amikor előbb szobrot akarnak állítani neki – 2016-os Eb-szereplés –, most pedig, amikor szeretne a válogatottba visszakerülni, akkor nyugdíjba küldi az internet népe. 

Aki szeret jégkorongmérkőzésekre járni, legalább ennyiszer találkozik a jelenséggel. Egy győztes gól után emberünket díszpolgári címre jelölnék, három nap múlva, amikor eladja a harmadban a korongot, akkor hangosan sikoltják:

„Mire számítottál tőle, ismerem az apját, az is kétbalkezes volt!”

Ebben a témában leginkább talán Hosszú Katinka esete érintett meg. Annyi aranyérmet szállított a nemzetnek, hogy egy háromtengelyes teherautó kéne a mozgatásához. Ahányszor az olimpiai dobogó legmagasabb fokára lépett, felhangosítottuk a tévét maximumra, torkaszkadtunkból üvöltöttük a magyar himnuszt, kezünk a szívünkön, s csókoltuk az asszonyt, a kutyát, a távirányítót, s a sörösüveget. Aztán elérkezett Tokió, elmaradtak az eredmények, s Katinka megkapta, ami „neki jár”. Megfejtettük, hogy rossz volt az edzésprogram, hogy ellustult a fehérnép, hogy lejárt az ideje, s amúgy is, miért vált el a férjétől, szégyentelenje? Ellopta az örömkönnyeinket, hát nem szégyelli magát?! 

Valószínű, hogy mind így járnak az egykoron ünnepeltek. Egy felfele ívelő sportkarriert látva, összeszorul az ember gyomra, hogy ejj-ejj kiskobak, még nem is tudod, hogy mi vár rád. Hívhatnak téged Szoboszlai Dominiknak, Cseh Lacinak, a Liverpoolt is megjárt Bogdán Ádinak, de akár Milák Kristófnak is. Eljön az idő, amikor túllesztek pályafutásotok csúcsán, s a fotelből majd milliók nyújtják be a számlát, hogy „Ejnye-bejnye, gyerekek, mi lesz az álmainkkal?!” 

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com

Az OSK-effektus