Barabás Blanka
Barabás Blanka
Mindennapi betevőnket add meg nékünk ma.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 11 perc 19 másodperc

Azt hiszem, egy csomó dolgot még tisztáznom kell. Mi emlékdarab, apám! Vagy anyám! Vissza kell menni a kályhához. Már előzőleg is elindultam visszafelé, s mi lett belőle? Sokan írtak, ismerve, ismeretlenül, hasonló sorsok, elképesztő mennyiségű figyelem és aggódás, együttérzés, szeretet jött felém, amiért nagyon hálás vagyok. És vagyok egy kicsit zavarban is: mert hányan vannak sokkal rosszabb helyzetben, mint én, és talán eloroztam most előlük valamit…, ne haragudjatok. Tizenhat éves a diagnózis, colitis ulcerosa, akutizálódva: finomvegyes történések tanúja voltam az elmúlt hónapban, csak néztem, néha kacagtam, egyszer sem sírtam. Felvonás, remélhetőleg utolsó, ami szeretne hepiendre végződni. 

Szóval, én is veletek vagyok és ne haragudjatok, sorstársak, bajban lévők, ti, akik küzdötök az életetekért, még egy napért, ti, akik az egészséget, egy kicsit kedvezőbb csillagállást, kicsit könnyebb napokat reméltek! Egy beteg számára sem vigasz az, hogy a másiknak is lám, mennyi baja van, az is beteg, az sincs jól, az is hogy elfogyott, kórházban van. A vigasz az, amikor jobban indul a reggel, amikor reménykeltő a laboreredmény, amikor jobb a közérzet, amikor új lehetőség nyílik, mikor nap nap után könnyebb a létezés. Sokunkat a hit segít. Kinek, mit jelent ez, mindegy. 

Mondják, te erős vagy. Hát igen, vagy nem. De ettől az előfeltételezéstől furcsa érzése is lehet az embernek, mert vagy elhiszi és hiszi tényleg, hogy erős a megpróbáltatásokban, vagy azt gondolja, mi van, ha mégsem vagyok elég erős annyira, hogy bírjak azzal, amit rám mértek az égiek?

Ha mégsem tudok reményt adni a gyógyulásommal, akkor cserben hagytam a körülöttem élőket?

Szomorú gondolat, gyerekként sokszor jutott ilyesmi az eszembe. Hogy ne ábrándítsak ki senkit. Nagyon korai élmény, hogy minden lépésemben bizonyítanom kell még azt is, amiben egyértelműen jó vagyok, amihez tehetségem van. Lehet ezt árnyalni:

te az kell legyél, aki nem hibázik.

Nem hoz kilences jegyet haza, nem égeti el a rántást, te szavalj, te olimpiászra menj, te legyél, akit osziórán mindig dicsérnek, te mindig köszönj a szomszédnak, a cipőd ne legyen sáros… Pedig tehetségem nem feltétlen ezekhez volt. Belső motivációm sok fent említett tevékenységben segített, de csak a talajtorna, az atlétika, az irodalom, a szép, tiszta cipő kevésnek bizonyult. Megtanultam megfelelni, ami hatalmas stresszel és szorongással járt. Évekkel később azt mondta a pszichológusom, találóan:

te nem akartál a terhére lenni senkinek.

De amíg eljutok odáig, hogy ne akarjak terhére lenni, de mindenáron megfelelni se még a közvetlen környezetemnek sem, ha az engem fáraszt, kipipáltam néhány betegséget (nem holmi hétköznapiságokat, krónikus májgyulladást, pánikbetegséget), konfliktusba is keveredtem sokszor, lázadtam is – úgy rendesen, pisilni a széllel szemben, szegény anyám…!

De közben látszólag jó voltam, jó jegyek, illedelmes viselkedés, soha nem késtem, álltam a szavam, eredményes voltam, hasznos otthon, iskolában, egyszóval, teljesítettem a kötelezőn túl is. Ez volt a kirakat. Emögött meg teljes káosz. 

Annyira vágytam arra, hogy elfogadjanak és szeressenek. (Ki nem?) Hogy

ne kelljen a szeretetért, az elismerésért megfeszülni. Hogy mindent abszolválhassak, hazudtam, tagadtam, elhallgattam, hallgattam.

Kérdés volt számomra, vagyok-e elég érdekes, elég értékes, hogyan szolgálhatnék rá mások figyelmére. És ennek azért nagyon is meg akartam felelni. Itt képbe is kerül az önértékelés problémája, ami egyáltalán nem tévesztendő össze az önbizalommal. Az önbizalom nem volt téma, tévesen vagy helyesen, mindegy, tapasztalatból tudtam, hogy külsőre ítélnek meg először, a bőrömön éreztem, a tekintetekből tudtam, bár Istennek hála, ezért sokat nem kellett tepernem, csakhogy az önértékelés más, önmagad értékének megkérdőjelezése más tőről fakad. 

Mire egyetemre kerültem, s el az atipikus bélgyulladásig, tagadásból és kínlódásból is kijutott. Pár év van még a colitis ulcerosáig, és nem vagyok rest a magam dolgát megnehezíteni. Beugrik, hogy középiskolás időszakom utolsó felében olyan diétát szabok magamnak, ami napestig káposztalevesből áll, húsból, és semmi kenyérféléből, gabonából. Erre kicsit rímel a colitisben alkalmazott diéta, mikor az ereim trapára mennek, hogy húst hússal. A colitisszel semmi rendkívüli diétára nem kell egyébként gondolni (bár ez relatív): néhány főtt, párolt zöldség (K-betűsek kizárva), húsok (főtt, párolt), olykor virsli, felvágott ritkán, leves annál több, kemény sajtok, néhány gyümölcs (alma, banán), erős rostúak tilosak. Fermentált tejterméket évekig nem fogyasztottam, mostanában meg igen, amiről a napokban le is szállított az orvosom. Pékárut gyakran eszem, de kenyeret ritkán, olyan préselt, teljes kiőrlésű lisztből készült lapokat fogyasztok (nevenincs kenyér), különösebben nem finom, morzsálódik, mint a fene, megszoktam. Nagyjából ennyi, nincs nagy bőség, de lehet variálni. Biztosan vannak kitűnő diéták, melyek aztán rendbe szednek, de nem nekem valók:

nincs már energiám az életemet fenekestül felforgatni. Fakadhat ez abból a dacból is, hogy hadd csináljak már valamit én is úgy, mint az átlagember.

Minimum egyek azokból az ételekből, s úgy, ahogy gyerekkoromban megszoktam. Persze, ha valamiről tudom, hogy felboríthatja a nyugalmat, akkor sem eszem, ha megszakadok (kukorica, szilva, karfiol, narancs, szőlő, szemes paszuly – esetleg széttöröm, megrágom, kiköpöm, így igen, hogy érezzem az ízét, ennyi).

Az elmúlt tünetmentes nyolc évre vonatkozóan sokan megkérdezik, hogyan eszem, és mit csináltam utóbb másként, mint a betegség elején. Semmit nem csinálok másképp, csak másképp gondolkodom magamról, a betegségről. Meséltem, hogyan vizualizálom a vastagbelem, hogy szép tisztának és rózsaszínnek meg fényesnek lássam. Eddig működött ez a projekció, most befuccsolt, ahogy befuccsolt a kortikoszteroiddal, gyulladáscsökkentővel, immunoszupresszánssal történő terápia is. De nem szűntem meg továbbra is úgy gondolni drága, egyetlen vastagbelemre, mint ami egészséges. Állapotom azonban nem jobb és nem rosszabb, de vannak egészen tűrhető napok. Nincs hasmenés, nem fújódtam fel a szteroidoktól (nocsak!), viszont fáradok, mert a vérzés nem állt meg, csak néha szünetel egy kicsit, aztán megint rákezdi. És még van valami: kiváló laboreredmény. És nincs: vashiány, vérszegénység, se értékelhető gyulladásos folyamat. Akkor mi a csuda van? Hát ez számomra rejtély. Ellenben van régi-új gyógyszerem a meglévők mellett, Budenofalk, most ettől (is) várom, várjuk az enyhülést. 

Elébb jutottam azonban meditálás terén:

napközben is tudok aludni. Ez óriási, mert erre eddig alig volt példa,

bármilyen elcsigázott lehettem, akkor is pörgött az agyam, se éjjelem, se nappalom. Most legalább el tudom engedni magam, ki tudom kapcsolni a motort teljesen. Ha van Netflixed, keresd meg a Headspace – Útmutató a meditációhoz című, néhány részes minisorozatot, nekem bevált, kellemes, rövid, vezetett mediációk. 

Minden diétán, étrendkiegészítőn és gyógyszeren túl: a megtett útban a lelki séta a lényeges. Találkoztam kapkodó, ideges, törődött, aggódó emberekkel, én is ilyen voltam sokáig, aki azt sem tudja, mihez fogjon, hogy valahogy meggyógyuljon. Nahát, most sem tudom, csak épp nem vagyok ideges. Ehhez az állapothoz sajnos kellettek az előző tapasztalatok, tiszta szerencse… Utólag jöttem például rá, hogy nem jó egyik terápiáról a másik kuruzslóig futkorászni, mert nincs gyors megoldás. Gondolj csak bele, nem lehet, hogy a türelmet akarja tanítani ez a betegség? Úgy tűnik, fontos lehet rátalálni olyasmire, ami nyugtat, lelassít. Nyolc évvel ezelőtt volt egy visszatérő álmom, nem hagyott nyugodni. Emiatt mentem pszichológushoz, de ezzel együtt szép sorban kihulltak a csontvázak a szekrényből. A terápia alatt jöttem rá, igazán mi fáj, mi hogyan érint, mit miért csinálok úgy, ahogy. Sok dolgot még mai napig is önmagam számára hibásan. Így hát nem vagyok kész, tanulgatom magam, sok mindent tudok is magamról meg a betegségről, a természetéről, de hogy minden begyulladás másmilyen, azt újra megtapasztaltam, s ehhez az előző tudás kevésnek bizonyult.

Egy dologhoz nem fér kétség: az önmagadhoz vezető utat nem lehet megspórolni, lerövidíteni. Te vagy a megoldás,

sok betegségben ez a helyzet, de colitisben egészen biztos így van. Mikor azt mondom, tudom, mi fáj, mi zavar, tényleg nem fölénnyel mondom. Mert tudni nem elég, kibeszélni nem elég… 

Hosszan írhatnék a melléfogásaimról, a jóanyámmal való kapcsolatomról, jó és rossz döntéseimről, olyan profán dolgokról, hogy a bőr nem felejt, a vérereknek is elképesztően jó a memóriájuk, hogy a kilók jönnek és mennek, hogy a haj elhullik (valamennyi úgyis visszanő), de a test jó eséllyel regenerálódik. Ha a diétára esküszöl, akkor arra esküdj, ha imádkozol, s úgy érzed, segít, akkor tedd ezt,

ha a bogyókban hiszel, szedd, ha a cannabis, akkor az, ha a terapeuta, akkor odamenj, mindegy, higgy valamiben. Ne erőszakold, ne siettesd, egyáltalán ne siess, fölösleges…

Reggelente, mikor semmi gyanúsat nem érzek, de vért látok a vécécsészében, esküszöm, van, hogy nevetek. Mit tehetnék? Mintha a látvány csak egy vetített kép lenne. Igaz, kicsit se vicces. Én elsősorban magamban hiszek, illetve az ember öngyógyító képességében. 

Vannak teljesen hasznavehetetlen dolgok, igaznak tűnő kijelentések, amivel abszolút nincs mit kezdjen egy colitises (valószínű, más sem, ja és Hammer is komolytalan): ha a bél vérzik, ergo sírnak a belek. Ha már tüneted van, túl vagy a konfliktuson, ez már a megoldás szakasza – jó, de meddig oldódik, úgymond? Míg kivérzel, oszt akkor vége, el van vacsorálva? Vagy az ilyen mondatlezárások: Mindegy, csak egészség legyen! – valóban mindegy, csak az az egy tényleg meglegyen! Gondolkodj, miért vonzottad ezt be, akkor megoldódik – tartok tőle, ez nem a vonzás törvényének térfelére utalható, hanem néhány negatív tényező együttállásának eredménye. Tudok valakit, aki homeopátiával jött helyre – igen, lehet, mások vagyunk, próbáltam, nem megy.

Tudok valakit, aki letette a gyógyszert – elképzelhető, ahogyan az is, totál más baja volt.

Isten csak annyit mér rád, amivel elbírsz, vagy ami nem öl meg, az megerősít. Előbbi kibúvó, racionalizálás, utóbbi rendben van, csak túl kell élni, sima ügy. Engedd el, fogadd el – olyan egyszerűen bukik ez ki, hogy megszégyelled magad, amiért neked ez nem megy flottul. Erre te: Igyekszem, próbálom. Erre ők: Nem próbálni kell, csinálni. Őszintén, aki így beszél, annak fogalma sincs, mit jelent belepusztulni nap mint nap abba, hogy jól csináld. 

Gyűlnek a tapasztalatok, új eljárások, új terápiák bukkannak fel az orvoslásban, és én ezekben is bízom. Amikor nagyon lent voltam, akkor is azt sustorogtam magamnak, jönnie kell valaminek egyszer, ami erre meg erre megoldást hoz, és én ezt meg akarom várni. 

Akkor hát ennyi. Ha nem írok, jól vagyok, és éljen a Budenofalk!

Betegségem története 2. – Mindenkinek szüksége van hepiendre