Nemrég olvastam egy angol nyelvű cikkben, hogy a híres cannes-i filmfesztivál legnagyobb paradoxona az, hogy több mint hetven évvel ezelőtti megalapítása óta mindig is nyitott volt a filmművészetben minden újat felkarolni, pártolni az olyan filmeket, amelyek bemutatják a marginalizált rétegeket, kirekesztett közösségeket, a „reformereket”, a szegénységet, miközben közönsége a csillogásról, a sznobizmusról, a külcsínről szól. Első hallásra meredek gondolat, de tény, hogy van benne valami (és valószínűleg majdnem minden filmfesztiválra érvényes bizonyos mértékben). A cannes-i fesztivált valami érdekes összetettség, sokszínűség jellemzi, amit idén júliusban másodszor sikerült megtapasztalnom.
Cannes a francia Riviéra egyik legelegánsabb városa, ahová a fesztivál idejére a becslések szerint háromszor-négyszer annyi ember érkezik, mint amennyi a település teljes lakossága. Közel két hétre felbolydul az egyébként is kedvelt nyaralóhely élete, sztárok, filmesek, újságírók, és persze rajongók tízezrei zsongnak a luxusüzletek, drága éttermek, átlagember számára elérhetetlen szállodák között. A fesztivált hagyományosan májusban rendezik meg, ám az idei kiadást – egyéves kihagyás után – a járványhelyzet miatt július közepére tolták.
Bár stílusosabb lett volna a Mandelieu magánrepülőtérre érkeznem és a Majestic hotelben megszállnom – a fesztiválpalotától „egy köpésre”, ahol a legolcsóbb szoba is ezer euró körül van egy éjszakára –, inkább a fapados repülő-vonat kombinációt és Airbnb-t (lakás-, illetve szállásközvetítő oldalt) választottam. Utóbbiaknak tagadhatatlanul vannak előnyei is – az ember nem csak a Croisette (ez a város tengerparti útja, sétánya) csillogó világába nyer betekintést. Az világsztárok rendszerint a tengerre néző szállók valamelyikét választják, esetleg saját jachton érkeznek – a „pletykák” szerint a legjobb bulik is a luxushajókon zajlanak, zajlottak.
Bevallom, még néhány nappal az indulás előtt sem tudtam, milyen lesz az idei rendhagyó fesztivál, hogy mennyire érződik majd lépten-nyomon, hogy a világban pandémia van, illetve hogy mennyit veszít emiatt fényéből, csillogásából. Pozitívan „csalódtam”: a cannes-i filmfesztivál a „béke szigete” volt a feje tetejére állt világban. Bár a vetítéseken szájat-orrot eltakaró maszkban kellett ülni, illetve néhány terembe való belépéskor védettségi igazolványt is fel kellett mutatni, a nyüzsgő tömeg, a zsúfolt mozitermek visszarepítettek a járvány előtti időkbe.
A fesztiválon mindig is színes volt a közönség: az A kategóriás sztártól, a kiöregedett modellen, a filmkritikuson és a filmjogvásárlásban érdekelt forgalmazón át a fiatalig, aki a „Három nap Cannes-ban” nevű pályázat révén jutott el a rendezvényre. A járvány előtt ez a tömeg (kivéve a fontos meghívottakat) a vetítési termek előtt sorban állva várta, hogy bejusson a mozivászon elé. A járvány a sorbanállás szempontjából pozitív változásokat hozott,
online jegyrendszert vezettek be, ami bár az első napokban nehezen működött, összességében egészen hatékonynak bizonyult – kevesebbet kellett magas sarkúban, fájó lábbal a termek előtt szobrozni.
Szintén az online jegyrendszernek hála, az idén több filmre jutottam be, mint három évvel ezelőtt, tulajdonképpen reggel nyolctól éjjel egyig filmeket néztem.
Az egész napos szemmeresztés elsőre fantasztikusan hangzik, de három nap után bizony kezd „feltelni” a néző, aki nem ritkán egyik sokkból a másikba esik a látottak miatt. Az idei évet kiemelten jellemezte a sokk, hiszen például a fesztivál fődíját, az Arany Pálmát bezsebelő alkotás, Julia Ducournau Titane című filmje sokakból heves ellenérzés váltott ki a francia sajtó szerint körülbelül kétszáz ember hagyta el a termet, illetve közel két tucat ember hányt, és szorult a kiérkező mentősök ellátására a testhorror/pszichothriller miatt.
Az esti, vörös szőnyeges vetítések azok, amelyek iránt a legtöbben érdeklődnek, mindenki ezekre szeretne jegyet szerezni. A „vörös szőnyeges élmény” csak pár pillanat: az ember megmutatja a jegyét (pontosabban QR kódját) – és a kötelezően előírt elegáns, formális öltözetében elindul azon a bizonyos szőnyegen. A dolog szépsége itt véget is ér, hiszen a következő másodpercek nem az elegáns bevonulásról szólnak, hanem arról, hogy igyekszik kikerülni a pózoló hírességeket, minél gyorsabban eljutni a fesztiválpalotáig. A vörös szőnyeges vetítések sok tapsolással járnak, hiszen a helyszínen vannak az alkotók is, a filmélmény egyik-másiktól nem különbözik. Vannak egyébként, akik csak a „hangulatért” járnak, sok esetet láttam, hogy a bevonulás után, már a film kezdete előtt kisurrantak a teremből.
Jelen lenni a fesztiválon, jó alkalom arra, hogy az ember rájöjjön, a díjak, illetve a zsűri döntése nem a tömeg véleményét tükrözik.
Az idei nyertes filmekről, a Titánról, és az Anette-ről tucatjával láttam embereket kijönni, míg Enyedi Ildikó vastapsot kapott új alkotása, A feleségem története nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem kapott díjat.
A cannes-i filmfesztiválon részt venni csak egy-két napig izgalmas a csillogás és a gazdagság miatt. Miután az ember megcsodálta a Croisette luxusüzleteinek ruháit, ékszereit, melyek ára a csillagos ég (húszezer euró egy ruháért itt teljesen „természetes”), eltöltött egy napot azzal, hogy a vörös szőnyeg mellett ácsorogva leste, hátha meglát „valakit”, végre tud a filmekre is koncentrálni. A fesztivál filmes paradicsom, stílusok, nemzetek keveredése, s bár nem minden film tetszik mindenkinek, a széles kínálatban mindig mindenki talál kedvére valót.
