Jelenleg a tördelt változatot javítják, jöhetnek esetleges korrekciók, kiegészítések, de lassacskán elnyeri végleges formáját, és mehet is a nyomdába Katona Zoltán legújabb munkája, a Székelyudvarhely nagypályás labdarúgásának több mint száz évét bemutató kötet. Az utolsó száz méteren beszélgettünk a szerzővel.

– 1921. június 19-én játszották Székelyudvarhelyen az első hivatalosan is jegyzett mérkőzést, de annak, hogy az udvarhelyiek és székelykeresztúriak csapata eljusson ehhez a találkozóhoz, voltak előzményei, így elkerülhetetlenül több, mint száz évről kell beszélni.

– Már 1912–13-ban rendeztek iskolák közötti bajnokságot, és bár a Székelyudvarhelyi Hargita Testedző Egylet 1919 őszén alakult, onnan az első mérkőzésig van még másfél év, és ez idő alatt a fiúk nem ültek ölbe tett kézzel. Edztek, fociztak, gyakoroltak, például az udvarhelyi diákok „kombinált” válogatottjával is összemérték erejüket. 

– Ahhoz azonban előbb a labdarúgásnak is el kellett jönnie Udvarhelyre…

– Vissza lehet menni sokkal messzebbre is, egy példát mondok, egy személyt, a könyvet is vele kezdem: 

Felméri Lajos. Egy udvarhelyi pedagógusról van szó, a kutatásaim szerint ő volt az első erdélyi magyar, aki 1866-ban Angliában és Skóciában járt, és ott látott diákokat focizni. Miután hazajött, úgy gondolta, hogy az akkori, szigorú fegyelmet megkövetelő testedző órák helyett valami más kéne.

„Ezek a diákok Angliában nem katonásdit játszanak, hanem egyszerűen csak játszanak, és ez óriási különbség” – mondta. Egy olyan pedagógusról van szó, akinek munkássága elősegítette a modern pedagógia kibontakozását, könyvében önálló fejezetben ismertette a testnevelést, de több előfutára van annak, amit labdarúgás-történetnek mondunk.

Például megemlíthetem Papp-Zakor Endrét, az udvarhelyi foci másik ősatyját, aki a legenda szerint tízévesen, elsőként hozott labdát a városba és ismertette meg társaival a labdarúgás szabályait.

– Úgy tudom, a könyvben kapunk egy kis, sporthoz kötődő helytörténetet is, amiből kiderül, hogy akkoriban hol rúgták a labdát Udvarhelyen.

– Természetesen ez elkerülhetetlen. Szerintem koncepcióban kell nézni az egészet, tulajdonképpen mindent, ami az akkori élet velejárója volt, legyen szó infrastruktúráról, gazdaságról, politikáról, válságról, kultúráról, társadalmi kérdésekről.

Mindent egyben kell látni, akkor kapsz egy remélhetőleg teljes képet. Például az, hogy 1973-ban Udvarhelynek derült égből másodosztályos csapata lett, ha közvetve is, de szorosan kapcsolódik a politikához, konkrétan Nicu Ceaușescuhoz. A háttértörténet mindig szolgál magyarázattal. Például kiderül, miként ütött vissza a rendszerváltás után az a tény, hogy 1989 előtt a labdarúgócsapatok különböző gyárakhoz, vállalatokhoz  tartoztak.

– Az álprofizmusra gondolsz?

– Igen, hisz az akkori focisták gyári alkalmazottak voltak, de nem kellett bejárniuk dolgozni. Legfeljebb, ha kiderült róluk, hogy eladták a meccset, vagy az utolsó percben rúgtak egy öngólt, akkor büntetésből beküldték „dolgozni” a melósok közé. Persze dolgozni nem tudtak, de így legalább csesztethették azok, akik azon a bizonyos mérkőzésen ott bosszankodtak a lelátókon.

– Száz évről sokat lehet beszélni, mesélni, és persze vannak olyan történetek is, amelyek vagy megtörténtek vagy nem. Hogyan kezelted ezeket?

– Őszintén szólva nem feltétlenül ragaszkodtam ezekhez a történetekhez. Nyilván elég sok pletyka, anekdota meg legenda kering a városban, főleg az öregek tudnának mesélni. Való igaz, ezekkel a mesékkel nagyon jól lehetett volna színesíteni a könyvet, de én nem anekdotagyűjteményt akartam írni, hanem a labdarúgásunk történetét. Igyekeztem tényanyagot letenni az asztalra, próbáltam több forrásból is leellenőrizni a dolgokat. Itt-ott akad egy-egy mondat, amely egy kicsit „megugrik”, amelynek kétes lehet a valóságértéke, de ahol lehet, jelzem ezt.

– Úgy tűnik, komoly kutatómunka előzte meg az írást.

– Komoly és egyben nehéz. Akadtak buktatók, ütköztem falakba is. Például 

nevetségesnek tűnhet, hogy míg az 1920–1930-as éveknek a Székely Közéletét megtalálom a neten, addig a 2007-es Udvarhelyi Híradóért be kell menni a könyvtárba.

Volt olyan érzésem is, hogy adott emberek nem szívesen beszélnek bizonyos dolgokról. Ilyennel már a kézilabdáról szóló könyvem megírásakor is találkoztam, és ilyenkor derül ki, hogy 

miért nem lehettünk jobbak, dacára annak, hogy minden adva volt. Erről nem a pénz, paripa, fegyver döntött, hanem az emberi dolgok.

Ezek miatt nem tudtunk feljebb lépni, és ez sajnos a mai napig így maradt. Például nem biztos, hogy X vagy Y szeretné azt, hogy a csapata feljusson. Lehet valaki a csapaton belülről is. Hogy miért? Mert lehet, hogy akkor ő már nem lenne benne abban a csapatban…

– Tehát maradtak nyitott kérdések, melyeket ma sem lehet megválaszolni?

– Akadnak. Például 1975 és 1989 között, a Haladás korszakában nagyon gyakran a második vagy harmadik helyen végeztünk, és mindig az utolsó pillanatban buktuk el a feljutást. És akkor jönnek a kérdések: megint csak ennyin múlott, biztos, hogy megint a bíró tett keresztbe? Persze, nem lehet kijelenteni, hogy biztosan ezért vagy azért történt így, de a kérdéseket sem lehet lesöpörni az asztalról, mert ezek azóta is megmaradtak az emberekben.

– Merthogy akkoriban sok volt a bundameccs…

– Igen, ott vannak a 70-es, 80-as évek, amikor a feljutás vagy kiesés múlott azon, hogy Balánbányát vagy Csíkszeredát kellett megmenteni, vagy amikor mi csúnyán befürödtünk a keresztúriakkal. Nekik szinte mindegy volt az eredmény, hogy most az ötödik vagy a hatodik helyen végeznek. Mert ha adnak még egy pontot, akkor feljutunk, de ők inkább nem adtak. Ez az a bizonyos „Dögöljön meg a szomszéd kecskéje is”-féle emberi jelenség, amely annyira jellemző volt azokra az évekre is.

– Találunk a könyvben olyan választ, amely eddig megválaszolatlan kérdésre ad végre feleletet?

– Inkább úgy mondanám, hogy tisztázok bizonyos dolgokat. Mondok egy példát: az udvarhelyi folklór úgy tartja, hogy a 1971 nyarán az MTK Udvarhelyen járt. Ez pontatlan. A budapesti VM Egyetértés járt nálunk, amely a ’74–75-ös bajnokságban egyesült az MTK-val, így született meg az MTK-VM. Ettől függetlenül elképzelhető, sőt biztos vagyok benne, hogy így is lesznek a könyvben pontatlanságok, tévedések.

Egy száz-százötven évet átölelő történetben én sem tudok mindent ellenőrizni. Ugyanakkor a történet is egy kicsit hullámzó, van ahol bőségesebb, részletesebb, de akad, ahol hiányosabb. Igaz, ott maga a történet is haloványabb. 

– Mi lenne az üzenete a könyvnek?

– Eddigi könyveimben is fontosnak tartottam, hogy mindig valaminek a gyökeréből induljunk ki, ahhoz, hogy eljuthassunk valahova. Mert a mai történetek megértéséhez feltétlenül tudnunk kell, hogy mi volt korábban. Ha a miértekre tudjuk a választ, akkor a történet már nagy százalékban megérthető és leírható.

Fotók: Katona Zoltán