Miklós Csongor
Miklós Csongorhttp://www.mikloscsongor.wordpress.com
„Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy."

Volt miért hálát adni Székelyderzsben

Mint Erdély-szerte minden unitárius egyházközségben, Székelyderzsben is az őszi hálaadás ünnepét ülték vasárnap. Az úrvacsoraosztással egybekötött istentisztelet, illetve kulturális programok mellett helyi termékek vására...
Becsült olvasási idő: 9 perc 27 másodperc

A cím talán akkor lenne „kerek”, ha úgy kezdődne, hogy „Ezek a mai fiatalok, csak a baj van velük”. Olyan sokat hallom a nálam egy-két generációval idősebb korosztálytól – de olykor a saját kortársaimtól is –, hogy bezzeg a mi időnkben nem így volt, nem csináltunk ennyi hülyeséget, nem ültünk ennyit a monitor előtt (mondjuk ez nem volt annyira nehéz), s egyszersmind voltak igazi értékek az életünkben. Amikor a múltba révedünk, hajlamosak vagyunk a magunk szerepét túlságosan felértékelni, a körülményeket pedig jócskán le. Nekem pedig szilárd meggyőződésem, hogy utóbbi sokkal többet nyom a latban.

Régóta foglalkoztat, hogy vajon mi is történik a világban, hogyan és milyen hatások következtében alakul a kultúra a társadalmakban, és vajon milyen preferenciák mentén döntjük el, mi az, amit elődeink szokásaiból továbbviszünk, és mi az, ami szép lassan kikopik az örökségből. Főleg az előbbi érdekel, például egy lakodalomnak abban a fázisában, amikor már az ing nincs a nadrágba csíptetve, a menyasszonyi torta és az „ajándékszedés” után a vendégek nagy része elindult haza, miért van az, hogy egyesek könnyes szemmel, olykor sírva dalolják (minden zenei kíséret nélkül) az A csitári hegyek alatt című nótát, míg a másik asztalnál ülő fiatalokban ez „semmit sem mozdít meg”. Néhány perc múlva a gitárhúrokba csap a zenész és a Tankcsapda Mennyország touristjára „őrül meg” a maradék vendégsereg egy része. Akik korábban nótáztak, azok csak tekintenek maguk elé, hogy most mégis mi történik. Kisvártatva a lemezlovas „röffenti be” a laptopot, csavar egyet a mélynyomón, és klasszikus hangszerekkel leutánozhatatlan hangokra, ritmusokra kezd „lebegni” a vendégek egy harmadik csoportja. Ekkor mind a nótázók, mint a rockerek elhagyják a termet. 

Mielőtt azonban megkísérelnénk válaszolni a kérdésre, hadd meséljek el egy rövid történetet, ami arra ösztönzött, hogy a fenti jelenségeken mélyebben elgondolkodjam. 

Számomra a nyári hétvégék többnyire a lakodalmakról szólnak. Ha nem vendég vagyok, akkor fotózom vagy vezetem a ceremóniát. Ezekről az ünnepi eseményekről meg szoktam osztani a közösségi oldalamon rövid (olykor vicces) videókat is, amelyeken mondjuk épp a vőlegény öltözik, vagy történetesen ellopják a menyasszonyt egy rövid kocsmatúra erejéig. Az egyik ilyen történet után írt rám egyik idősebb távoli rokonom, hogy ne vegyem személyesre a dolgot, ő csak elgondolkodott azon, hogy a nagyszüleim dupla mandzsettagombos ingekben készültek az ilyen ünnepekre, míg a „maiak” borotvált fejűek, borostás arcúak, lenge öltözéküek, s kábé az lett volna a folytatás, hogy lám mivé lett ez a világ.

Tényleg sokszor „szembeszaladok” azzal a kijelentéssel, hogy ezekkel a mai fiatalokkal mennyi baj van: isznak, drogoznak és olyan zenét hallgatnak, amit tényleg csak kábítószerrel lehet kibírni. Minden ilyen mondat mögött érzem a vádat, miszerint maguk a fiatalok tehetnek arról, hogy olyanok amilyenek, s hogy bezzeg a mostani „nagy öregek” még tudták, mi a rend és a tisztesség. Úgy hangzanak el ezek a mondatok, mintha az idősebb korosztály tagjai önszántukból döntöttek volna az általuk helyesnek vélt normák követése mellett, míg a jelenkor fiataljai felelősek saját maguk „elkorcsulása” miatt (Tudom, ez a kifejezés borzasztóan csúnya, de nincs ma kifejezőbb a fejemben a jelenség ábrázolására). 

A fenti logikai menet szép, csak sajnos nagyon messze esik a valóságtól. Ugyanis ha csak egy picit a dolgok mélyére nézünk, minden szinten megvizsgáljuk, hogy miként nő fel, fejlődik a fiatal szervezet, akkor nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a gyermekek az első években mintakövetés által tanulnak. Kik is a példaképek az első években? Édesapám a világ legerősebb embere, míg édesanyám a gyógyír minden fájdalmamra. Ők a leghatalmasabbak, a legügyesebbek, mindenben a legjobbak, tudatosan és tudattalanul is olyan akarok lenni, mint ők. 

És itt zárójelben meg kell jegyeznem, hogy ebben az esetben nem számít az, hogy ők „jók” vagy „rosszak”. Minden, amit tesznek és képviselnek, követendő példa lesz számomra. Ha én azt látom, hogy édesapám szereti a nótát, a környezetemben hallgatja, énekli, s ezt az én gyermeki lelkem úgy kódolja ki, hogy a jó öreg ettől jobban érzi magát, akkor ez számomra is vonzó és követendő lesz. Ha én ebben növök fel, akkor beépül a személyiségembe, ezt viszem tovább. Azonban hiába érzik a szüleim azt, hogy a néphagyomány érték, és íratnak be engem mindenféle hagyományőrző foglalkozásra, tánc- és népdalkörre, ha ők nem gyakorolják ezt az életükben, akkor számomra ez csupán erőszak lesz, vagy egy olyan alternatíva, amit vagy megszeretek vagy nem. 

És ez nem csak a zenére, táncra, de minden más viselkedési formára is érvényes.

Nagyot tudna változni a világunk, ha megértenénk, hogy nem tudjuk egymásra erőszakolni a „jót”.

Ha megértenénk és elfogadnánk, hogy mindenkinek más a megküzdési stratégiája, és aki nem kap mintát, annak keresnie kell magának. 

Mert mi is történik annál a bizonyos asztalnál nótázás közben? A fájdalmas sorokkal azonosulunk, érzelmek szabadulnak fel, könnyek csordulnak le az arcunkon. Megéljük azokat az érzelmeinket, amelyek valahol, valamikor tiltólistára kerültek. Egy lakodalomban, a hajnali órákban, néhány pohár jó bor után mindent szabad: „Soha nem sír a hétköznapokban, kemény ember, de most ő is elpityeregte magát.” Milyen kár, hogy csak ilyenkor vagyunk felmentve a keménység alól, hogy csak ilyenkor lehet megélni azt, ami a működésünk szerves és természetes része kellene, hogy legyen… S aminek az elfojtása milliókat betegít meg, s küld túl korán a sírba.

S mit csinálnak a tuc-tuc zenét hallgató fiatalok? Ugyanazt! Hagyják szabadon áramlani érzelmeiket, azokat, amelyek ugyanúgy valahol, valamikor le lettek tiltva, mert sokak szerint kényesek, hisztisek, nyafogósak voltak, s ezért keményebb kézzel kellett bánni velük, hogy tanuljanak rendet.

 Hogy miért death metalra, vocal trance-re, gengszterrapre, és nem magyar nótára? Arra talán Gordon Neufeld gyermekpszichológus szolgál a számomra leginkább „emészthető” elmélettel. Az amerikai szakember abban a dinamikában látja a titkot nyitját – amelyről egyébként korábban itt már írtam is –, amely a szülők érzelmi (és/vagy fizikai) elérhetetlenségének a gyermekekre gyakorolt hatásában nyilvánul meg. A gyermekeknek ugyanis lételemük és legfőbb vágyuk, hogy a szülőkhöz, a róluk gondoskodó felnőtthöz kapcsolódjanak, ám, ha ez hosszú ideig valamilyen oknál fogva nem valósulhat meg, ez az orientáció szép lassan átkerül a kortársakra. Nem a felnőtt lesz már a viszonyítási pont, hanem a kortárscsoportok.

És itt érkezünk el ahhoz a jelenséghez, amikor arról beszélhetünk, hogy napjainkban a kultúra már nem vertikálisan, azaz generációról generációra öröklődik tovább, a nagyszülőkről a szülőkre, a szülőkről a gyermekre, hanem horizontálisan, vagyis a kortárscsoportok egymást utánozzák, az ugyanahhoz a generációhoz tartozó influencerek mondják meg, hogy épp mi a trendi.

A fiataloknak esélyük nincs megismerni a néphagyományokban „rejtőző” értékeket, mert hiányzik a közvetítő szerepében tisztelgő felnőtt, akihez kapcsolódni szeretnének és tudnak. Erre persze legyinthetünk, hogy az ő döntéseik és az ő felelősségük, de azon is el kell gondolkodnunk, hogy miként jutottak ide. 

Van, aki a szobája magányának mélyén végül nem a pengét választja, hogy falcolja magát, hanem az általam hallgathatatlannak minősített death metalt, ahhoz, hogy egy lélegzetnyi felszabaduláshoz jusson. Van, aki a szerelmi csalódásának fájdalmával nem tud a szüleihez fordulni, mert azok legyintenek a tinikori fellángolásra, de egy francia, indonéz vagy éppen görög énekesnő hangjának szelídségétől „gyógyulni” kezd. Ha képesek vagyunk a dolgoknak ezt az árnyalatát is meglátni, akkor nem is olyan vészes az az általunk értelmezhetetlen zene, amit napjaink fiataljai fogyasztanak.  

Azt gondolom, hogy mielőtt pálcát törnénk a fiatalabb generációk viselkedési szokásai fölött, érdemes felpróbálni a cipőt, amelyben ők járnak. Megvizsgálni magunkban, hogy amit értéknek hiszünk az életben, azt milyen hatékonysággal sikerült átörökíteni azok számára, akik „utánunk jöttek”. Talán kicsit kritikusabban megvizsgálni azt, hogy amikor mi a játszótéren önfeledten rohangáltunk a számítógépes játékok helyett, akkor a távirányító nélküli, fekete-fehér sporttévén egyáltalán volt-e olyan digitális bemenet, amihez csatlakoztatni lehetett volna az okos kütyűt.

Érdemes talán kicsit elgondolkodnunk azon, hogy hol és milyen körülmények között tanultuk meg azt a sok szép magyar nótát, és hogy az a környezet, azok az emberek ma is jelen vannak-e a felnövekvő generációk életében?

Ha mindezekre választ kaptunk, akkor már könnyebb elgondolkodni azon, hogy mi magunk mit tehetnénk azért, hogy végül ne megvetéssel nézzünk a számunkra érthetetlenül viselkedő fiatalokra, hanem hozzásegítsük őket ahhoz, hogy megkülönböztethessék az eredetit a bóvlitól. 

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com

Csak a baj van velük