Nehéz elkezdeni a Csala Erzsi néniről készült írást, mert szinte az egész évszázad, sőt évezred történetét magába foglalja. Ha mégis „csak” az utóbbi száz évre koncentrálunk, akkor 1929-ig kell visszamenni az időben, ekkor született meg a kicsi Erzsi a homoródszentmártoni Csala családban.

Ő az az asszony, aki gyermekként verset szavalt a bevonuló magyar katonáknak, aki jelen volt Budapest bombázásánál, hetekig bujkált a katonák elől, és aki a híres Csala vitéz leszármazottjának vallja magát. Több mint hatvan évet élt Székelyderzsben, elmondása szerint ez az időszak számára a boldogságot és biztonságot jelentette. Élettörténetéből filmet lehetne forgatni, olyan, mintha Tamási Áron Ábeljének szentmártoni és derzsi női megfelelője lenne: aki állja a sarat, boldogul a világ zűrzavaros dolgaiban minden korban, bármilyen „ellenséggel” szemben. Aki talpraesett és életrevaló, történeteit ráadásul kötni tudjuk történelmi eseményekhez.

Legendás történetek egy közel százéves asszonytól – Csala a család segítségére siet

– Nagyon szomorú volt a gyermekkorom, édesapám kilencéves koromban meghalt. Szegényt annyit ütötték-verték életében, nem is csodálkozom rajta, hogy ez történt vele. A faluban (Homoródszentmártonban – a szerk.) négy román család volt, akik szerették volna, ha az unitárius vagy református egyház őket befogadja, de a helyiek nem mentek bele abba, hogy az első padot kapják, pedig ezt követelték.

Lementek Oklándra a bíróhoz, kérték a csonka bírót, adjon engedélyt egy román templom építésére. Az csak úgy engedélyezte, ha lesz hetven román család. Elkezdték verni az embereket, hogy vallják magukat románnak, édesapámat gyakran hívatták be, hogy a Csalák románok, mondja magát románnak. Sokszor rongyot tömtek a szájába, úgy kínozták, aztán nagyapám erősen megsajnálta, elhatározta, hogy segít apámon – kezdi a történetet Erzsi néni.

A felmenők úgy tartják, hogy a Csalák Csala vitéz leszármazottai. Azé a vitézé, aki Ázsiából eljött hont foglalni a magyaroknak,

itt a tatárok „szembeálltak vele, behúzódtak az Almási-barlangba”. Mikor fogytán volt az ételük, a maradék lisztet összegyúrták hamuval, megsütötték és egy karóra tűzve kinyújtották a barlang egyik résén, lássa az ellenség, van még mit enni. Ezt látva, tatárok elvonultak, Csala vitéz kiment biztosítani, de egy sziklára mászva, hirtelen megcsúszott, szívinfarktust kapott – a néni szerint. A maradék Csalák Felcsíkra húzódtak vissza, ott élt aztán a vitéz fia, János és annak családja. Erzsi néni nagyapja őket ment megkeresni a húszas-harmincas években, tőlük egy „kutyabőrös levelet” kapott, ezt mutatva többet nem bántották az apját.

„Én is most jöttem jó apám sírjától”

Tízéves volt, amikor visszacsatolták Észak-Erdélyt Magyarországhoz, akkor még a tanács előtt felállított díszkapu mellől figyelte a magyarok bejövetelét, egy évvel később már szavalt a nemzeti ünnep tiszteletére, édesapja emlékére.

– Édesanyámék az iskola udvarán terítettek a katonáknak, két tinót vágtak le, húsleves és pörkölt volt a menü, a végén kürtőskalács. Tizenegy éves koromban, március 15-én szavaltam az ünnepségen, a néném, Széki Jula által írt verset mondtam el a tömeg előtt – idézi fel gyermekkori emlékeit beszélgetőtársam.

A nemzeti ünnepen szavalt vers részlete:

Én is most jöttem jó apám sírjától,

Égbe üzentem a kicsi madárkától:

Nem hiába harcolt, legyen csendes álma,

Kis családja boldog, mert szabad lett hazája.

A ház, ahol találkoztunk

De mikor találkozott Kovács Lajossal, a derzsi legénnyel? – teheti fel a kérdést a kedves olvasó. Tizenhat-tizennyolc éves lehetett Lajos, amikor tanulta az ácsmesterséget, Erzsi néni egyik rokonánál dolgoztak a derzsiek. Mint fiatal leány, besegített a főzésbe, így találkoztak a későbbi férjével.

– Gyönyörűszép leány voltam, akinek jó beszéde is volt, megszeretett engem. Ott már udvarolgatott nekem. Akkoriban volt egy olyan szokás, hogy egy kicsit idősebb, öt-hat évvel korosabb legényhez mentek a leányok, közöttünk csak két év volt. Édesanyám egyedül volt, ő szerette volna, ha maradok a szülői háznál, mert az egy fél vagyont jelentett akkoriban. Azt is mondták, hogy az a leány tud jó háziasszony lenni, aki volt szolgálni, ezért kikönyörögtem én is ezt magamnak, Brassóba kerültem novembertől márciusig, ekkor nem volt munka a mezőn – meséli el megismerkedésük történetét Erzsi néni.

Kettejük kapcsolata egy kis kitérőt tett, ugyanis egy március 15-i szentmártoni bálban megismerkedett egy telekfalvi legénnyel, akivel augusztus elsejével már össze is költöztek.

– Éjjel két óra körül szöktetett meg, másnap tyúkot vágtak, pánkót sütöttek, egy családi ebéd keretében fogadtak engem.

Két gyermekem született, igazán jól bántak velem, kedvesen viselkedtek velem az öregek ott. Szerencsétlenség is történt: a férjem olyan légnyomást kapott a háborúban, hogy sok-sok kórházi kezelés után elmebetegnek nyilvánították, azt javasolták, hogy váljak el tőle.

Akkortájt olyan szegénység volt, hogy egy kupa búzáért egy karikagyűrűt adtak.

Nem tudtam, mitévő legyek. Egyik alkalommal cementért mentem be Udvarhelyre, a kórházzal szembeni Szuper helyén volt a lerakat, ott találkoztam össze Lajossal. Megölelt, elkezdtem sírni a karjában. Én nem tudtam semmit a családjáról, csak azt, hogy neki sem sikerült a házassága, láttam, szép bőrüléses, festett szekere van, gondoltam, nem lehet olyan szerencsétlen. Utánam jött, elköltöztetett, ebből a találkozásból született a fiunk. Apósomnak hatalmas birtoka volt Telekfalván, kérte, hogy a nagyobbik gyermeket hagyjam ott, legyen nekik is támaszuk – hatvankét évet élt Derzsben ezután.

„Azért élek ilyen sokat, mert szeretnek az unokáim”

 – vallja Erzsi néni, aki nagyon büszke arra, hogy mindig a családja mellett tudott állni,

megtanította az élet arra, hogy feltalálja magát minden élethelyzetben.

Ez történt akkor is, amikor 1944-ben Budapesten szolgált, tanúja volt Budapest bombázásának, a szerencsének és az élelmességének köszönhetően került haza.

– Készültem haza a szolgálatból, valamikor húsvét nagyhetén történt az egész. Elmentem elbúcsúzni Széki Ferenc nagybátyámtól, aki rendőrkapitány volt a fővárosban. Egyből ellenezte azt, hogy a pályaudvarra menjek, mert tudta, nemsokára légitámadás ér minket. Levitt egy pincébe, amikor leértünk, már

szóltak a szirénák, hallottam süvíteni a bombákat, azt is láttam, ahogy a Margit híd mellé becsapódik egy.

Nem lehetett ráismerni az Üllői útra, úgy szétlőtték. Fiákerrel vittek a Nyugati pályaudvarra, ott rendőrök tartóztatták fel a menekülő tömeget. Egy lakatos utazókosár volt nálam, úgy érkeztem oda. Kérte a rendőr a papírjaimat, jegyemet. Mondtam neki, hogy benne van a kosárban, egy kicsit félrehúzódtam és úgy tettem, mintha nézném, de elkezdtem futni a vonatra. Az ablakból ordították, hogy „Csala Erzsi, gyere ide!”, itthoni legények voltak, akik bevettek az ablakon.

Amikor a vonat elhagyta az állomást, az utolsó vagont lebombázták, de megérkeztünk Szászrégenbe. Ott negyvenen fogadtunk buszt Oklándig, így értünk haza – idézi fel a háborús élményét Erzsi néni.

Itthon sem volt rózsás a helyzet, az oroszok megérkeztek, a fiatal lányok, asszonyok nem érezhették magukat biztonságban.

Megmentette a kicsi babát

– Az unokatestvéreméknél, egy régi ház pincéjébe húzódtunk be leányokul. Az oroszok a ház mellé állították fel az ágyút, onnan lőtték a németeket, akik a Szarkakőről tüzeltek. Lent voltunk, a pincében, amikor szólt az anyja, hogy fent hagyta a beteg babáját a bölcsőben. A lejárati lappancs az asztal alatt volt, gyorsan felbillentettem, odaszaladtam a gyermekhez, kivettem a bölcsőből. Ekkor egy

akkora dörrenés volt, hogy kiejtettem a kezemből a lépcsőn lefelé, szerencsére az édesanyja ölébe esett. Miklós Gábor a baba neve,

Kissolymosban lakik. Azt gondoltuk, hogy ég a ház, egy férfi szólt be, hogy ne jöjjünk ki, csak a ház oldalát lőtték ki. Lassan fogyott a levegő, már a gyertya is alig akart égni, de még ezután következett a neheze: a németek bemérték a ház mellett felállított orosz ágyút, elkezdték lőni. Az első golyó a ház oldalát robbantotta szét, a második a disznópajtát találta el, kettészakítva az állatokat. A harmadik az olajütőt, nagy zajt okozva az udvaron, a negyedik golyó a szomszéd kertben landolt. Mikor csendesedni látszott a harc, kijöttek a pincéből.

– Volt egy nagy tűzifa rakás, mellette egy kút, kimentem pelenkát mosni, a néma testvérem teregetett. Ekkor oroszok jöttek be az udvarra, szerencsénkre Gábor bátyám észrevette időben, elővette hegedűjét és elkezdte játszani a Valahol a Volga mentén című dalt. Az oroszok ismerték, elkezdték énekelni, mi pedig a kerten keresztül megléptünk – sorolja a hihetetlen történeteit az idős asszony.

Mindig lenne mesélnivalója Erzsi néninek, szívesen idézi fel a régi idők történeteit. Tele van önbizalommal, két bottal járva is szereti kezében tartani a dolgokat, lehetőség szerint segíteni az övéit. Egy ideje minden évben megünneplik születésnapját az udvarhelyi Gizi csárdában, összehozza az ünnep az egész családot.

Megjelent Székelyderzs Község Önkormányzatának lapjában, a 2021-es decemberi Ramocsa Népében.