Barabás Blanka
Barabás Blanka
Mindennapi betevőnket add meg nékünk ma.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 17 perc 34 másodperc

Idén januárban a csíksomlyói romatelep leégett. Akik itt éltek, azoknak most az Erőss Zsolt Aréna az otthonuk. Többségük gyerek. Cigányok. Előítélettel, gyűlölettel, jó esetben közönnyel követjük a sorsukat. Csata Orsolya riporter azonban mást csinál. A különböző segítő akciók mellett, Csíki Brazilok néven verbuvált futócsapatot a cigánygyerekekből. Miért látja másképpen őket, miért törődik velük, mire jó ez? – gyakori kérdések, amihez sokszor rosszindulat társul. Erről is beszélgettünk, ahogyan arról is, szélmalomharc-e ez, vagy vezet az út valahová.

– Azt mondtad az elején, hogy óvsz bennünket ettől a beszélgetéstől. Miért aggódsz, mitől óvsz?

– Attól a sok szeméttől, ami rámömlik, egy induló portálnak nem biztos, hogy jó, ha visszaömlik rá is.

– Tekintsünk el ettől.

– Nagyon megosztó téma ez. Nagyon sokan normálisan gondolkoznak, de azok, akik meg nem gondolkoznak így, azok nagyon erőszakosak és hangosak. Egy csomó magyarázatot találtam már rá, hogy miért van ez a hőbörgés, minden egyes alkalommal el kell magyaráznom a barátaimnak, hogy én a szabadidőmben, az én pénzemmel, energiámmal azt csinálok, amit akarok. A cigányokkal. Neked lehet róla véleményed, nem biztos, hogy engem ez érdekel. Egyrészt benne van az emberekben ez a „fehér felsőbbrendűségi” érzés – ez van, nincs miért szépíteni. Másrészt meg olyan sokan élnek azon az életszínvonalon, ahonnan egyik percről a másikra át lehet billenni abba, ahol ezek az emberek vannak, a nagy szegénységbe. Így próbálják távol tartani magukat ettől, megvédeni magukat, hogy gondolni sem akarnak arra, hogy juthatnak ilyen sorba. 

– Ugorjunk vissza az év elejére, amikor a tűzeset miatt több száz cigány vált otthontalanná. Gondolom, sajtósként voltál ott, de hogyan keveredsz te ebbe a későbbi történetbe?

– Ennek előzménye, hogy 2017-ben, Gyergyóban, ahová való vagyok, szisztematikusan gyújtogattak a romatelepeken. Eltervezett akció volt, és akkor én nagyon kiborultam, volt is ilyen Facebook-bejegyzésem, hogy soha nem mondom, hogy gyergyói vagyok. Szervezett, módszeres támadás volt, előre felhalmozott kövek az autókban, tudták, hánykor hova mennek, mit fognak csinálni. Akkor egy cigányasszony mesélte, hogy otthon volt a négy gyermekével, s kérte szépen a támadókat, hogy emberek, megölitek a gyerekeimet, ennek ellenére is hatalmas köveket dobáltak be az ablakokon. Ez az előzmény. Amikor pedig itt volt a tűzeset, kimentünk forgatni, utána éjjel be az arénába, s 

akkor valami csodálatos dolog történt Csíkszeredában. Hozta mindenki a teát, kakaót, kekszet, pokrócot, az emberek csak jöttek, segítettek, etették a gyerekeket, osztották a matracokat, azt kell mondanom, jó volt akkor ott lenni.

Leültem az egyik matracra, egy cigányasszony mellé, néztem az embereket. Violetta volt ez a nő, kicsi szőke gyereknek az anyukája, kezdtünk beszélgetni. Én nem vagyok elfogult velük, de rendkívüli volt, amit láttam. Csendben voltak, azon kívül, hogy sírtak, nem ordítoztak, és ha arra gondolunk, hogy 126 ember kilencedik hónapja ott lakik a tornaterem egyik sarkában, és nem verték össze, nem ölték meg egymást, akkor milyenek is? Mi mit csinálnánk? Ez volt az első, amikor azt mondtam, ezek az emberek szépek, értelmesek, nekem itt dolgom van. Kezdtem járni mesét olvasni a gyerekeknek – hetven százalékuk gyerek, és született közben tíz kisbaba még… Aztán jött a sütiakció.

– Ez egy hívás volt számodra?

– Egyik dolog hozta a másikat. Járok edzésre közel az arénához, és az hogy egy órával hamarabb eljövök otthonról, ez belefér. Az elején csak a gyerekekkel foglalkoztam, de aztán odaültek az anyukák, megismertem őket, és nagyon szimpatikus közösséget láttam. Az is kedvező volt, hogy írtam a Facebookra a sütis akció kapcsán, és rengetegen jelentkeztek, jött ötven asszony egy-egy tál tésztával. Volt egyféle közeledés. Aztán szembejött velem a MOL Románia és A Közösségért Alapítvány felhívása a Jogosítvány a jövőhöz elnevezésű programja. Kérdeztem az aréna lakóit, ki szeretne jogsit, és rögtön huszonnégyen jelentkeztek, egyharmaduk nő. Írtunk önéletrajzokat, és felhívtam az alapítványt, mire mondták, ne küldjek ennyit, csak ötöt, de az az öt bejut… Másnap meg a víz folyt le a hátamon, hogyan mondjam meg nekik, hogy csak ennyi, nem mehet mindenki. Három perc alatt kiválasztották, hogy ki legyen az az öt személy, aki a legesélyesebb, senki nem cirkuszolt velem, egyedül Violetta, aki azóta is nagy barátom, szóval ő veszekedett, hogy a testvére is bekerülhessen. Aztán másnap jött, hogy ne haragudjon, jó-e? Kérdeztem, kéne haragudjak, igen, mondta… Beírattuk az öt embert, mire egyik nap szólt a telefonom, és 

Egy jóakarónk a Keresztény Segítség Alapítvány részéről közölte, hogy a fennmaradó húsz ember jogosítványszerzési költségeit kifizeti. Mondtam, jó, én most leülök, megnyugszom, s reggel telefonáljunk, hogy ha akkor is komolyan gondolja ezt, akkor beszélgethetünk. Másnap reggel is komolyan gondolta.

Végül tizenkilencet írattunk be sofőriskolába, mert közben egyiket bezárták, egy másik elment külföldre, van, akinek a pszichológia vizsgája nem sikerült. Ötnek már megvan az elméletije, ahogy ők mondják, „kiütte a szálát”. Meglesz a többinek is, nem egyszerre kezdték el. Tehát ezek voltak, amire én azt mondtam, nekem velük dolgom van. Többnyire tizen-huszonéves fiatalok, vannak tizenhat éves anyukáim, gyönyörűek, de nem tudják, mit kell csinálni egy kisbabával, nem tudják, ki tudna segíteni, s nem segít senki.

– Gyakran csörög a telefonod?

– Nem, messengeren szoktak írni, egyébként telefonja negyedének nincs is. Nem zaklatnak.

– Miből élnek?

– Szociális segélyből, és alkalmaztak néhányat. 

– Volt egy varrógépakció is…

– Violetta mondta, hogy tud varrni, s ha lenne egy varrógépe, akkor milyen jó lenne. Ez tudomására jutott Fazakas Szabolcsnak, aki vett egy varrógépet. Erre én mondtam, hogy az lenne a jó, ha más is használhatná ezt, nem csak Violetta, és jöttek önkéntes nők, akik segítettek a varrástanulásban.

Van egy dolog a cigányokkal kapcsolatban: nekik teljesen más a testtudatuk, a határaik, mint nekünk. Hozzád érnek, megfognak, rád nyomulnak, ilyenek. Nem rossz szándékkal teszik. Bevallom, az elején nekem is rossz volt, de megszoktam, a gyerekek is ezt csinálják, megfogdosnak. És volt nő, aki jött a varrodába, de ezzel a közeledéssel nem tudott mit kezdeni. Maradt viszont egy hölgy, akivel hétfőnként varrnak. Szerettem volna én rendes varrodát, de az nem jött össze, és a város sem nézte túl jó szemmel, hogy naponta oda járok a cigányokhoz. 

– Miért?

– Többször megkértek, hogy egyeztessem a városházával, mit írok a bejegyzéseimbe… De ez az én Facebook-oldalam. 

Nem bántom, nem is akartam soha, ennek ellenére úgy érezték, hogy hős nimbuszt akarok magamnak faragni. Hát mondtam, ebben a történetben én vagyok a legkevésbé fontos.

Amiben fontos vagyok, hogy van csomó ismerősöm, akik újra meg újra segítenek, ennyi a szerepem. Ezt ezért, és nem magamért éltetem a Facebookon. Varroda tehát az arénában nem fog működni, de lesz majd egy helyünk, egyszer.

– Próbálsz intézményi támogatást szerezni?

– Nem, nem szeretnék senkitől támogatást. Hallókészüléket egy huszonéves apának például, amit szintén megírtam, és volt is felajánlás, azt úgy szereztem, hogy bementem egy ilyen szakboltba, proforma számlát kaptam rá, azt az illetékesnek továbbítottam, tehát pénzt nem is akarok látni. Mindent így csináltunk. 

Az egyesületet most már tudom biztosan, hogy megcsinálom, pont azért, hogy pályázhassunk egy helyre, ahol óvoda működhetne.

Ahol a kicsikkel lehetne foglalkozni. Ahol lenne mosdó, jó nagy raktár, mert az adományokat személyre szabottan szét kell válogatni, ehhez hely kell, és ahol varrodát lehetne működtetni.

– Nincs lehetőségük a kicsiknek óvodába járni?

– Sehová nem veszik fel… Ha elmegyünk egy rendezvényre, az anyukák undorodva elhúzzák a cigány gyerekek mellől a sajátjaikat. 

– Ha nem te, lenne mellettük másvalaki? Miben vállal szerepet a város?

– A Caritasszal kötött szerződést a város, ők dolgoznak velük, de mit mondjak? Egy hete három fok van az arénában, kicsi gyerekek vannak, fagynak meg. Nem szereti a város, ha én ezt leírom.

– Mennyire voltak Somlyón legalitásban?

– Nehéz ez, mert nem tiszták ott a jogviszonyok, de mindenkinek volt egy kicsi háza, otthona, állataik. Éltek. Egyik gyerek mondta a minap, hogy anyukám nekünk palacsintát is tudott sütni. Kérdezik, hogy maga hol lakik, meg mikor viszem el őket magamhoz, de egy húsz négyzetméteres lakásba nem tudom elvinni mindüket. Aztán, hogy jó, de magának biztos van fürdőszobája, nekünk nem volt… Bár ők most szerencsések, mert az arénában látják, hogy mi a zuhanyzó, de hányan nőnek úgy fel, hogy életükben nem ültek bele egy fürdőkádba?!

– Ha az arénában nem, akkor neked hol a találkozási pontod velük?

– Elsősorban a futásokon, de előtte a placcon kicsit beszélgetünk.

– Hányan járnak futni?

– Tegnap négyen voltak, hiányzás van, mert járnak pityókaszedni. Mennek a szüleikkel.

A felnőttek most már nem jönnek futni, holott én őket szerettem volna kezdetben kicsit megmozgatni, vagy azt az érzést megkóstoltatni velük, amit a futás ad. Meg a rendszerességhez szoktatni.

– A nagyobb gyerekek járnak iskolába?

– Igen, mindenik, de 8-9. osztály körül kiesnek. A lányok többnyire gyereket szülnek, ezért. Olyan szép párkapcsolatokban élnek a családosok – a kiskorúság miatt nem tudnak összeházasodni, de ők nagyon szépen élnek. Pünkösdisták, ez talán fontos, nem isznak, nem cigiznek. A közösség nyolcvan százaléka ilyen, imaházba mennek vasárnap, énekelnek, imádkoznak. 

– Magáznak téged, úgy veszem észre, ahogy beszélsz róluk…

– Igen, hiába kérem, hogy tegezzenek. A fehér embert mindig magázni fogják. Az az igazság, hogy ki is számították a gyerekek, hogy még a nagymamájuknál is öregebb vagyok – körükben a nagymamák többsége harmincas korosztályú. 

– Valaha éltek vissza a jóságoddal?

– Egyszer sem, soha. Van egy pasas, az a tipikus cigány, akit nem szeretünk, hét gyereke van, az asszony rabszolga mellette. Ő a leggazdagabb közülük, mindent képes eladni, úgy tűnik, ez a módja a haladásnak… Ennek a férfinak a felesége mondta valamikor, hogy életében egyszer látta az édesanyját egy videón, amint egy bugyiban táncol a sztrádán, s akkor neki úgy fájt idebenn valami – és a kezét a szívére tette. Úgy tudnak ezek az emberek beszélni az érzéseikről, hogy el sem hinnénk. De 

nem nyafognak, nem panaszkodnak, a lányok főleg ilyenek. Azt látom, hogy közöttük is a nők azok, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a férfiak.

Dolgozni nem tudnak, mert a gyerekekkel vannak naphosszat. 

– Erre meg azt kérdezik mások, hogy miért csinált ennyi gyereket?

– A mi lányaink is csinálnának tizenhat évesen, csak tudják, hogy mi az a fogamzásgátló, meg óvszer. Beszélgettünk erről is, akad, akinek van spirálja, tudják, hogy ez mi. Csakhogy nincs pénzük: a gyógyszer, az óvszer pénzbe kerül. És nem, soha nem fognak elmenni abortuszra. 

– Az elején mondtad, hogy milyen szép volt, amikor a tűzesetkor mindenki hozott ezt-azt. Ehhez képest ma mi van?

– Az én támogatóim, akik ha csak egy lájkkal, egy hozzászólással vagy egyébbel támogattak, azok mind megvannak. Akit eddig megszólítottam, például húsvétkor, hogy az ünnep ünnep lehessen, kezdve az unitárius nőszövetségtől a katolikus papokig – akik fogékonyak voltak erre, s nem uszítanak –, a volt tanáromig, mind az ügy mellé álltak. Az emberek megszólíthatók, a többség akar segíteni, csak esetleg nem tudja, hogyan.

– Neked akar segíteni, vagy ennek a cigány közösségnek?

– Őket akarják segíteni, ebben biztos vagyok. Nekem az is volt a tervem, hogy összehozzam az embereket velük, 

ha segít valaki valamivel, akkor azt ne nekem, hanem annak adja, akinek szüksége van rá, babakocsit, hordozókendőt az anyukáknak, hogy nézzenek szembe egymással.

Sok esetben kialakult már a nők között ilyen kapcsolat. Ez alap lehetne a változáshoz. És nem mennek a nyakadra, tiszteletben tartják a szabályokat, ezt előre szépen meg lehet beszélni, tud működni.  

– Mondtad, hogy kaptál hideget s meleget is, vannak csoportok, ahol eléggé elmarasztalnak. Ez abból fakad, hogy eleve előítéletesek vagyunk, vagy a rossz tapasztalatok? Honnan a gyűlölet…?

– Így szocializálódtunk. Indexre tettek itt-ott, azelőtt megosztották a videóimat, ma már nem. Engem ez nem zavar, nem kell engem szeretni. 

Előítéletesek is vagyunk, a cigány elvisz, olyan rossz vagy, mondjuk a gyereknek. Másrészt, s ez friss tapasztalat, én úgy látom, sokaknak érdeke fenntartani ezt a helyzetet.

Nem kell például elszámolni az adományokkal. Mondok konkrét példát. A Caritasnak rengeteg pénzt küldtek, volt is egy közlemény, hogy 243 ezer lej gyűlt össze, ami nagyon sok pénz. Én viszont nem láttam sehol, hogy elszámoltak volna vele. A város kapott 5 millió lejt a kormánytól erre az ügyre, mire ment ez el? Sok embernek érdeke, hogy ezek a cigányok még mindig ott legyenek, ahol. Aztán így meg van, akihez mérjük magunkat. Ha nem lenne a cigányság, akkor mi kihez viszonyítanánk magunkat? A románok mellett nem vagyunk valami jó helyzetben, se okosabbak, se szebbek, se gazdagabbak, se innovatívabbak nem vagyunk. A cigánnyal le lehet vágatni a füvet, oda lehet adni két rongyot, s megnyugtatni a lelkiismeretünket, hogy milyen jó emberek vagyunk, csomó mindenre jók a cigányok. Radikális vagyok ebben, és tényleg azt gondolom, nem akarják, hogy jobban éljenek, mert oda iskolák kellenek, komolyan kellene foglalkozni velük. Nem elég, hogy szerzel egy munkahelyet. Olyan párhuzamos világban élnek különben is, nincs időérzékük, mi az, hogy holnapután, vagy jövő hónap valahányadika. Nekik a ma van. Ezért is másképp kell velük dolgozni. 

– Ha velük mégy te ügyintézni, megnyílnak az ajtók?

 – Van, ahol meg, sok helyen pedig már utálnak. Amiatt, hogy megkérem a hivatalnokot, hogy beszéljen úgy velük, mint emberrel.

– Azt mondtad egyszer nekem, hogy nem tudod, meddig tart az energiád.

 – Hát ezekre gondolok, hogy nem tudom, meddig bírom azt a borzalmat, hogy sokan felakasztanák, meg savval öntenék le őket. Vagy szerepelni mentek a gyerekek nemrég, hetven perc volt, lemértem, mert sok volt, és egy pohár vizet nem adtak nekik, egy szelet kalácsot. 

– Télen mi lesz a futóedzésekkel? Miért CSB a neve a futóknak?

– A felnőttek szeretik a Brazilok című magyar filmet, innen lett a Csíki Brazilok. A magyarországi futókörök egyébként nagyon sokat segítenek. Makkai Vikit meg is kell említsem, ő írt nekünk edzéstervet, de nem tudtuk megcsinálni, még mindig van, akinek nincs cipője. A versenyre (szeptember 17-én volt) megvettem mindent, cipőt mind a tizenkét gyereknek.

Család kategóriában vettek részt a futóversenyen

Az elején folyton késtek, másnap jöttek, össze-vissza. Most már mindenki pontos, de az időérzék hiánya hihetetlen. Úgy egyeztünk, hogy télen lefutjuk mindannyian a köröket, aztán onnan hazafutunk, hogy meg ne fázzunk. Mondtam nekik, hogy nagyon szigorú leszek, aki nem csinálja, az többet nem jön. Úgy fut közülük három fiú és egy lány, hogy bármilyen versenyre benevezhetnének. Óriási, hogy fél év alatt mennyit fejlődtek. Ha tál sütit viszek s csak tizenkét darab van, ők tizennyolcan, addig számolják, míg mindenkinek ugyanúgy jut, miliméterre. 

– Talán, mert így neveltek, gyakran zsigeri az elutasítás velük szemben, olykor a gyűlölet – bennük mi van velünk szemben?

– Ők először is félnek, a gyerekek mindenképp, nélkülem be sem mennek a játszótérre, mert félnek, hogy elkergetik őket. Boltban, intézményben ugyanígy. Aztán ez idővel kortól, környezettől függően átfordul a mocsokba. Azért is ellopom, belerúgok stb. Nem lehet másképp viszonyulni az éveken át tartó visszautasításhoz. Nincs személyi igazolványuk, esetleg valami papírjuk van, na, most gondold el, hogy az öntudatuk, a helyük a társadalomban hogyan alakul ezek nélkül, ki vagy te? 

Lekicsinylik magukat. Bennük ez van, de próbáljuk megérteni, hogy mi azért vagyunk itt, mert ide születtünk, mert támogatott a család, az iskola, ők meg azért vannak ott, ahol, mert oda születtek, ahová. A gyerek, amelyiknek nincs egy íróasztala, egy füzete, attól nem várhatod el, hogy ugyanazt nyújtsa, mint amelyik nem szenved az alapvető dolgokban hiányt.

Januárban azt hittem, hogy pusztán emberség kérdése, hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk, most meg már egészen biztosan tudom, hogy nincs más választásunk, csak így viszonyulni hozzuk. Alcsíki falvakban a gyerekek 64%-a cigány. Nincs más út, eltelik még tíz év, és többen lesznek, mint mi, és nem mindegy, hogy milyenek, akik többen vannak. Nem fogjuk tudni elválasztani magunkat tőlük, nem fog működni. Nem mindegy, hogy az a generáció, amelyik felnő, gyűlöletben nő fel, vagy sem. Nem mondom, hogy mindenki essen át a fején, s kezdjen dolgozni értük, hanem eleve normálisan beszéljünk velük. Kérdezzük meg, ha valami hülyeséget csinált, hogy miért tette, mert lehet, hogy nem evett, a gyereke éhes. Próbáljunk kilépni abból, hogy mi mindent tudunk, s nem mocskoljuk össze a kezünk, meglátni a másikban, hogy lehet, nem aludt három napja, nyomorult, nincs semmi biztonsága.

Csata Orsolya: Emberséggel viszonyulni a cigányokhoz – nincs más választásunk