Barabás Blanka
Barabás Blanka
Mindennapi betevőnket add meg nékünk ma.

Minden eddiginél nyüzsgőbb adventi vásárral várnak a waldorfosok

Tavaly csak az online térben, idén azonban a valóságban is megnyitja kapuit a székelyudvarhelyi Kerekerdő Waldorf Iskola és Óvoda adventi bazárja november 26-án, Székelylengyelfalván....
Becsült olvasási idő: 32 perc 4 másodperc

Ha nem olyan lenne, mint amilyen, akkor szólíthatnánk úgy, hogy doktor úr. Most mondd meg! Ehelyett mondhatnók ma, hogy művész úr, de ez nem biztos, hogy tetszene neki, köreinkben nem is divatos. Micsoda életutat ismertem meg október elején, mikor Dunkler Róbert színésszel leültem beszélgetni!

Az időszakosan felbukkanó interjúsorozatunkat bővítem ezzel a beszélgetéssel, amit az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház színészével, Dunkler Róbert Csókával készítettem egy verőfényes októberi napon. Megleptem magam, ő meglepett engem.   

Rákerestem a nevedre a Google-ön. Alig hittem a szememnek, mert az IMdb-t dobta fel majdnem az elsők közt, azaz a filmeket, amelyekben szerepeltél. Néhány év filmje van köztük, a Szép halál volt, a Dolina, a Kínai védelem…

– A Szép halált Jeli Ferenc rendezte, sajnos meghalt, a Dolinát, avagy Az érsek látogatását Kamondi, ő sincs már… A Szép halál volt a negyvennyolcas forradalomról szól, egy vak cigány hegedűst játszom benne. A Kamondi-féle, Az érsek látogatása egy nagylélegzetű mű, itt volt forgatva Hargitafürdőn, nagyon sok erdélyi színész játszott benne. Azt hiszem, a Dolina és a Szép halál volt filmek között forgattuk az Ördögtérgye címűt Lakatos Robival a Gyimesekben. Kisjátékfilmnek készült, mert nem volt költségvetés nagyjátékfilmre, bár azt szerette volna, és mégis jó volt a választás, hogy kisjátékfilm lett belőle, mert a Magyar Filmszemlén kisjátékfilm kategóriában fődíjat nyert.

– A Kínai védelem Tompa Gábor filmje, és az volt nekem az első. Nem is hittem el én se… Mikor elvégeztem a főiskolát, akkor Tompa hívott haza kétszer Kolozsvárra, és nem mentem, helyette Nagyváradot választottam. Mikor pedig újra felhívott, hogy szegény Nagy Dezsővel, Isten nyugtassa, egy párost alkossunk a Kínai védelemben, elvállaltam. Gyakorlatilag a főhőst kellett egy vonaton leellenőrizzük

– a vonat Sóváradról Szovátáig zötyögött, s mikor arrafelé mentünk, akkor forgattunk, mikor tolatott vissza, hogy újravegyük a filmet, akkor próbáltunk.

Tehát, amikor Tompa felhívott, kétszer is rákérdeztem, hogy Gábor, biztosan rám gondoltál? Ez 1996-ban volt forgatva, egy éve voltam Nagyváradon, s nem hittem el, hogy tényleg én lennék a kiszemelt. Gábor pedig azt mondta, figyelj ide, még egyszer nem hívlak fel, ekkor és ekkor van a megbeszélés a producerrel és a castingigazgatóval, ha ott leszel jó, ha nem, nem leszel benne a filmben. Természetesen ott voltam.

– Máris ahogy beléptél a szakmába, homlokon csókolt a szerencse. Azt is írja rólad a mindentudó világháló, hogy te a Brassai Sámuel Líceumban végeztél Kolozsváron, miközben tudtom szerint nagybányai vagy.

– Én Nagybányán születtem.

– Akkor ezt meséld el, hogy lettél kolozsvári diák.

– Mennyi időnk van?

– Mint a sár…

– Ez úgy történt, hogy édesapám el volt ítélve `56 miatt, és nem végezhette el az egyetemet. Ő építészmérnök hallgatóként került összetűzésbe a közeggel, aláírtak egy nyílt levelet Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, s ebből lett egy órási cirkusz, perpatvar és rengeteg egyetemistát letartóztattak, többek között az én apámat is. Le is ülte a büntetését Szamosújváron, s emiatt nem lehetett mérnök, de küldték mindenhova, ahova kellett építőtelepre, s akkor én Nagybányán, a nővérem Tordán született, a bátyám Kolozsváron született.

Történt egy szerencsétlenség az életünkben, kétéves voltam, édesanyám meghalt, az édesapám meg újranősült. Nevelőanyám úgy döntött – mi hárman voltunk édestestvérek, de lett egy nővérem a másik oldalról –, hogy költözzünk Kolozsvárra, mert a tanítás szempontjából a gyerekeknek ott jobb lesz. Így történt. Édesanyám zilahi volt, ott is van eltemetve, nevelőanyám meg nagybányai, de most itt él Csíkpálfalván. 

– Az ország észak-nyugati feléből a központba kerültél…

– Hát igen, a nővérem közben elvégezte az orvosit, itt kezdte Udvarhelyen mint orvos, aztán sógoromat Csíkszeredába hívták, ő műépítész, Tövissi Zsolt, és Csíkszeredába költöztek. Anyám meg magyartanárnő lévén azt mondta, hogy orvos családban nem operálunk, tehát hogy engem ne abba az iskolába irassanak, amelyben ő tanít… Ő akkor a 3-as Matematika Fizika Líceumban tanított, ami most a Báthory gimnázium, engem meg beírattak a Brassai Sámuel gimnáziumba, akkor ipari líceum volt. Ott kezdtem első osztályosként a pályafutásom, s tizenkettedikig oda jártam.

– Így mennyire ismerős Nagybánya neked?

– Nagyon. Annyira, hogy a nevelőanyám részéről a nagyanyámék ott laktak, s nyaranta legalább két-három hetet ott töltöttünk a Zazar partján, rengeteget hitványkodtunk.

– Ott nagy román közösség él…

– Most igen. De akkor nagy magyar közösség élt.

– Ez a hetvenes évek?

– Igen, a hetvenes évek eleje. A nyolcvanas évek közepéig nagy volt a magyar közösség, aztán akkor kezdtek elszivárogni onnan a magyarok, ki ahogy tudott, a zöld határon disszidáltak, és azt se felejtsük el, hogy ott indult a mostani Szatmárnémeti Északi Színház, egy egész évfolyam Harag Györggyel Nagybányára ment… Ugyanúgy, mint mi Székelyudvarhelyen, ők Nagybányán létesítettek színházat, aztán átköltöztek Szatmárra, ott folytatták, olyanok, mint Kisfalussy Bálint, Csíky Bandi. Nekem nagyon szép emlékeim kötődnek ide. Egyszer elmentünk a gyermekeimmel, de ez már nem az a régi Nagybánya, bár örömmel láttam, hogy a főtér gyönyörűen fel van újítva. A tornyot, a katolikus templomot, a pénzverdét, meg a festőiskolát is szépen restaurálták. Bátyám, Bálint unokatestvérem, Péter és én rengeteg rosszat csináltunk… Amit el tudsz képzelni. Szegény nagyanyám tésztát sütött egy alkalommal, a szekrénybe rejtette, a ruhák tetejére. Tudni kell, hogy nagyanyám nagyon vallásos volt, katolikus. A nagyon finom sümegi tésztához dióbél kellett, nem lehetett kapni, vajat se, de ez mind kellett hozzá, aranyárba mentek ezek. Sütött viszont egy tepsivel, s ezt kettéosztotta. Az egyik felét a plébános úrnak s a harangozónak meg nem tudom kinek, a másik felét az unokák között osztotta volna el. Mi azzal nem akartunk megelégedni, s ami az egyháznak készült, azt is felfaltuk. Megfordítottuk a szekrényt, a hátsó lemezt az apró szegektől megszabadítottuk, s kifosztottuk. De gyümölcsöt is loptunk a szomszéd kertjéből, s hasonlókat.

– Kolozsvári diák voltál, ott színház, opera is volt, az érdekel, hogy te választottad vagy téged választott a szakma?

– Nagyon furcsa volt. Egyed Emese volt a magyartanárom, s emlékszem, hetedikben egy alkalommal lázas beteg voltam, otthon feküdtem, de az egyik osztálytársamtól a tanárnő küldött egy levelet. A Légy jó mindhalálig darabban egy szerepet szánt nekem, s én el voltam ájulva s bűvölve, s nagy izgalommal vártam, hogy visszamenjek az iskolába. Hát ott kiderült, hogy egy nyúlfarknyi szerep volt,

Tök Marci voltam, az a tag, aki egy adott pillanatban az osztályban leveti magát a földre, s kiabálja, hogy: Kicsiny a rakás, nagyobbat kíván!

Akkor mindenki rámugrott, s én voltam legalul. De ezt én úgy megszerettem, meg hogy Senkálszky Endre lett a szakmai tanácsadóm. Senkálszky Endrét hívta el a tanárnő, ez pedig akkor engem végérvényesen megfertőzött.

– Miért, dicsért?

– Nem, a személyiségével, a létével, egyáltalán, ahogyan instruált Endre bácsi, ahogyan próbálta megszerettetni velünk a darabot, másrészt a szerepet, bármilyen kicsikét játszottál. Ez a darab, ugye, hetedik-nyolcadikban kifutott, de engem csak-csak birizgált valami, hogy valahogyan folytassam. Gyermekkoromban pedig soha nem szerettem középpontban lenni, nem vettem részt soha szavalóversenyeken, magyar olimpiászon sem voltam.

– Milyen tanuló voltál?

– Olyan közepes, mindig annyit tanultam, amennyi kellett, hogy épp tovább mehessek. Akkor voltak felvételik tízből tizenegyedikbe is, s ezt végig tudtam csinálni. Igen ám, de a színire nagyon nehéz volt bejutni. Apámék hallani sem akartak erről, de nem is fordult meg komolyan a fejemben, s éppen ezért én orvosira mentem. Kolozsváron felvételiztem, szerencsésen ki is estem. Utána elvittek katonának, „hosszú katonának” egy év négy hónapra, Bukarestben, majd a Duna-csatornánál voltam. Kilenc hónap volt a „rövid katonaság”. Csirkével (Szabó Jenő, korábban több évadon át Székelyudvarhelyen játszott – a szerk.), aki osztálytársam volt, hosszú katonák voltunk.

Lényeg a lényeg, hogy Szabó Bálint kollégám, osztálytársam operaénekes lett, gyönyörű baritonja volt, most a Genfi Operaház énekese, de ő mérnökire ment, és minket kettőnket a román érettségin meghúztak. Az egész osztály reszketett, hogy minket végül átengednek-e, mert úgy volt, ha a szóbelin elvágnak, akkor még mehettél írásbelire, de ha ott sem teljesítettél, akkor mehettél pótvizsgázni ősszel. S akkor reszkettek, hogy Bálint és Csóka átmegy-e. Én már negyedikes korom óta Csóka vagyok.

– Miért?

– Nem tudom, mindenkinek volt beceneve, engem egy osztálytársam így nevezett el, s ez megmaradt. Csirkének meg a Csirke.

– Mind szárnyasok voltatok?

– Csak úgy repültünk (és röhögünk). Végül sikerült az érettségi, de a romántanárnő kérdezte, milyen szakra mééész, milyen egyetemreee, s mondtam, hogy orvosira, s ő meg mondta, hogy jól van, akkor átengedünk. Bálint se jutott be a mérnökire, Csirke se a fizika egyetemre, én se orvosira, és elmentünk végül katonának. Nagyon sokat leveleztünk egymással, Csirke Brăilára, Bálint pedig talán Tulceára került. Milyen a sors? Amikor leszereltünk, ‘89 januárjában, a kolozsvári állomásra érkezett meg a vonat, s az állomás előtti villamosmegállóban találkoztunk mindhárman, innen mentünk el, s itt is találkoztunk leszerelve. Ezen a nyáron megint felvételiztem az orvosira, megint kiestem, igen nagy jeggyel, ám jött a decemberi hadgyakorlat, és 8-as jegyig mindenkit felvettek, így én is bekerültem az egyetemre. Elvégeztem egy fél évet.

– Nahát! Miért nem többet?

– Mert közben elmentem a színire felvételizni. És bejutottam (és ismét nevetünk). Katonaság alatt látták, hogy elég szépen írok, s engem kértek meg mindig, ha valamit meg kellett írni. Felkerültem a gyengélkedőre (infirmeria), elvégeztem egy három hónapos gyorstalpalós asszisztens iskolát, mert mondtam, hogy orvosira már próbálkoztam. Így lehetett kibekkelni a katonaság nehezét, megtanultam injekciót adni satöbbi. Jött a tiszt egyszer,

mondta, hogy van ez Megéneklünk, Románia című akció, s ott katonák is szoktak szerepelni, s én valahogy részt kéne vegyek.

Gondoltam, jó, románul, mindegy, csak ne kelljen a kaszárnyában lennem. Voltam ezzel az akcióval Konstancán, Vama Vechén, ott hallottam ezeket a Woodstock fesztiválról származó dalokat, amiket előtte csak a Szabad Európa rádióban, Jimi Hendrixet, Rolling Stonest. Megerősödött bennem az, hogy én a katonaságot minél inkább ki akarom bekkelni. Hazakerülve elvégeztem hát a félév orvosit, nyáron viszont megnyílt a színin a kapu, nem két-három embert, hanem tizenkettő-tizennégyet vettek fel Marosvásárhelyre. De engem akkor, ‘90-ben nem. Ekkor jutottak be Bogdán Zsolték. Nekem azt mondták, nem voltam eléggé felkészülve, készüljek még egy évet. Na jó, de én otthon apáméknak hogy adom be, hogy nem folytatom az orvosit, ez jutott eszembe. De voltam segédszínész, több előadásban statisztáltam abban az évben.

– Tehát akkor nem jártál te be az egyetemre…

– Nem, és ‘91-ben felvettek a vásárhelyi színire. Mondtam apámnak, hogy nem megyek többet orvosira, kaptam is két nagy taslit, s megtoldotta ezt azzal, hogy megmondtam, hogy valami tisztességes szakmát válassz!

– Kaptál két nagy hazait, s ezzel le volt tudva?

– Ezzel le volt tudva, de apám a mai napig nem jár az előadásaimra.

– Ővele végül mi lett, mihez kezdett?

– Építőtelepről építőtelepre járt, nem dolgozhatott mérnökként, aztán valamikor a hetvenes évek közepén rehabilitálták, és letehette az államvizsgáját, utána építészmérnökként dolgozhatott, alkalmazták egy kolozsvári, ipari építkezéssel foglalkozó vállalatnál, gyárakat építettek, például a marosvásárhelyi Azomureșt. Ez akkor nagyon menő volt, rengeteg gyárat, kombinátot építettek.

– Értem, hogy miért gondolta komolytalan szakmának a színészkedést. Betartás részéről, hogy nem megy el az előadásaidra?

– Nem tudom megérteni, hogy miért van ez, bár titokban egyszer, amikor egyetemisták voltunk, Kolozsváron vendégszerepeltünk egy előadással, egy vásári játékkal, azt megnézte. Mondta, hogy jó, jó, de nem erre számított. Utána, mikor Udvarhelyre kerültem, a Mesél a bécsi erdő című előadásunk alatt, aminek volt egy olyan része, hogy a közönség közé mentünk ki,

fél szemmel láttam, hogy apám ott ül az egyik székben,

de nem várt meg előadás után, hogy váltsunk két szót. Később eljött titokban ismét Udvarhelyre, és megnézte a Bástyasétány 77-et. Anyám titokban mindig azt remélte, hogy zongorista leszek, ugyanis mind a négyen népfőiskolára jártunk, délelőtt suli, délután meg mentünk hangszerórára. Kisebb nővérem hegedült, a bátyám fuvolázott, nagyobbik nővérem csellózott, én zongoráztam. Mindenre volt időnk akkor, iskolába jártunk, házi feladatot csináltunk, soha meg nem buktunk semmiből, fociztunk, szánkóztunk, elég sokat olvastunk is… Szombaton és vasárnap néztünk tévét, a Cascadorii râsuluit és a fél óra rajzfilmblokkot.

– Woody Allen lehetett volna a világ legjobb második gitárosa, de inkább klarinétos lett, majd színész és rendező. Te is zongoráztál…

– Én elsőtől nyolcadik osztályig ezt a népfőiskolát kijártam. Nagyon szerettem a hangszert. De milyen a gyerek? Ha valamitől megfosztják, durcás lesz, elutasító. Volt nekem egy nagyon kedves zongoratanárnőm, úgy hívták, hogy Gerzson Vilma, szerettem.

Szétszedte a zongorát, megmutatta a kalapácsokat és a húrokat, hogy mi hogyan működik, hát el voltam teljesen bűvölve.

Csakhogy hetedikes koromban kismama lett, elment gyereknevelésire, és kaptam egy kemény, pálcával nevelő tanárnőt. Én eddig nem úgy csináltam ezt, hogy csaptak az ujjaimra, hogy hogyan tartsam, mintha alma lenne alatta, nem. A másik meg, hogy a zeneelméletet sosem bírtam, most így bánom utólag. Amióta megalapítottuk a színészzenekart, Pál Attila kollégám, aki végzett zenét, szokta mondani, hogy ezt ebbe meg abba a hangnemben, én pedig mondom, hogy jó, csak mondjad a hangjegyeket, mert így ezt nem tudom. Bár otthon volt zongoránk, onnantól kezdve tehát hallani sem akartam a zongoráról.

Ahogy telt az idő, az ember elfelejt dolgokat, a reflex megmarad, de sok minden kikopik. Itt aztán a zenekarnak köszönhetően újra elővettem, videókat nézegettem, és a hangnemeket is megtanultam, de még mindig vannak hiányosságaim.   

– Vásárhelyre tehát már készülgettél egy évet.

– Mikor jelentkeztem, ugye, nem készített fel senki, közben játszogattam, és ugyancsak Csirkével ketten felvételiztünk, de egyikünket sem vettek fel. Majd Csirke a gyergyói Figurához került, Bocsárdi felvette oda, és kétéves szerződést kötöttek, és amikor én ‘91-ben mondtam, hogy gyere felvételizni, azt válaszolta, hogy nem, ő aláírta a szerződést, nem mozdul. Viszont felvételizett Kolozsvárra ‘92-ben, és felvették.

– Miután elvégezted a színit, Nagyváradra kerültél. Ez akkor hogy működött, a színházak kerestek, vagy fordítva?

– Általában harmadév végén, negyedév alatt az igazgatók kerestek meg, ajánlottak valamit. Ne felejtsük el, hogy kilencvenig egy-két, legtöbb három embert vettek fel a színházak, nagy volt a hiány, elöregedtek időközben a társulatok, amiatt is, hogy színészként végeztek mondjuk az emberek, de kihelyezést kaptak valahová egy kultúrotthonhoz. Minden társulat később igyekezett minél több fiatalt magához vonzani. Minket, az egész osztályt Sepsiszentgyörgyre hívtak. Emlékszem, hogy Tompa Gábor engem úgy hívott, hogy talán Freiburgban rendezett, és üzent valakin keresztül, hogy hát Csókát szívesen látnánk Kolozsváron… Úgy éreztem, hogy ha valaki valakit akar szerződtetni, akkor leül vele, elmondja… Ez nem büszkeség vagy hogy én voltam a nem tudom kicsoda, hanem emberileg elvártam volna. Nagyváradon voltam már, amikor egy alkalommal jött haza Freiburgból, megállt Váradon, és a színházi büfében találkoztunk. Kérdezte, nem jössz haza, én meg, hogy Gábor, mondj legalább egy olyan szerepet, amit el fogok tudni játszani. Nem tudok én olyat mondani most, de biztos lesz helyed Kolozsváron, mondta nekem. Erre rá következett a filmbeli felkérés. Visszakanyarodva, a nagyváradiak ott játszottak egyszer Vásárhelyen, az igazgató megkeresett, s elhívtak. Akkor nem volt versenyvizsga, mint most, örültek, ha mentél. Mára viszont telítődött egy kicsit a piac.

– Te mit gondoltál magadról, milyen vagy?

Én nem gondoltam semmit, mindig visszajelzést vártam. Amit rámosztottak megpróbáltam valahogy megcsinálni, mindig megijedtem a feladattól.

– Én úgy látlak, mióta itt élsz és itt élek, hogy ami jön, te azt elfogadod. Javíts ki, ha nem így van.

– Így van, soha nem vágytam főszerepekre, soha nem volt olyan vágyam, hogy jaj, istenem, én ezt eljátszanám. A kihívásokat mindig nagyon bírtam, nagyon szerettem mindenik szerepem, akármilyen kicsi, akármilyen nagy volt, kihívásnak fogtam fel, és hogy ennek megfelelően kell jelen lennem. A mai napig is sokat vitatkoznak ezen szakmabeliek… Van egy nagyon jó barátom, színész, rendező, író, Hatházi Andris, és ő is fejtegeti a mai napig, hogy mi a színészet, és egy szóban talán a pillanat az, ami meghatározza a lényegét a mesterségnek, hogy ott, akkor és most történjen meg. Bennem mindig az van, hogy vajon, hogy tudom megélni azt a pillanatot, hogy tudom átadni azt a pillanatot, amikor épp színpadon vagyok. Én szűrő vagyok, átmegy rajtam a szöveg, a helyzet, szerep, a néző meg lát valamit.  

– Én nem látlak téged egy ilyen nagyon vívódó alkatnak, miközben sok színész ilyen, és azt gondolom, esetedben ez egy szerencsés találkozás a szakmával. Valószínű az ember egzisztenciális problémái, megélései, tapasztalatai formálják a szerepet, nem biztos, hogy mindig megfelelően. Azonban laikusként még azt is gondolom, hogy a sokat tapasztalt, de elégedett színész a jó anyag.

– Tanáraink azt mondták, az idősebbek, hogy nyitott szemmel és füllel járjunk a világban, mert soha nem lehet tudni, hogy mire lesz jó, milyen viselkedési formákat ismerhetünk meg. Amikor engem kiosztottak a Katonák, katonák (Zalán Tibor drámája) előadásba,

felmerült, hogy mennyi szélsőség is lehet egy emberben.

Igazából ott van a vívódás, hogy hogyan tudja a színész azt magából előszedni, hitelessé tenni. Akkor megijedtem.

Olyan karakterről volt szó, aki rabokat gyilkol sorra, és azt is mondtam magamnak, hogy emberben ennyi kegyetlenség nem lakozhat. Holott de, vagy elfojtja, vagy a nevelés elrejti.

– Ha nem találsz egy ilyen csírát magadban, akkor hogyan készülsz fel?

– Nem tudom rá a választ. Akkor előjönnek a manírok, a külsőségek. Ez nem őszinte, senki számára nem lesz hiteles. Volt egy ilyen tapasztalatom, a Vendégség című előadásunk kapcsán, egyszerűen nem találtam magam abban. Dávid Ferencről szólt, egy őt besúgó Szocsinó nevű embert kellett megformálnom, és nem jött össze. Van ilyen, amikor elmegy az ember a szerep mellett, nem is találkoznak soha. Meg is kaptam a kritikát.

– Rólad tudjuk, hogy nagyon sok komikus szerepet játszol…

– Igen, ez egy beskatulyázás, mert a fizimiskám predesztinál arra, hogy inkább komikus szerepeket játsszak, vagy ezt gondolták rólam a rendezők. Váradon rengeteget játszottam, kicsi, nagy szerepeket, és egyetlen egy nagyobb szerepem volt az Akárkiben, nem főszerep, de nagyobb, és nagyon szerettem, Kövesdy István rendezte. Egy rákos beteget játszottam, a téma az életútja és viszonya a főszereplővel, és a vég, az elmúlás. Ott érdekes módon nem skatulyáztak be a rendezők, de

ahogy megérkeztem Udvarhelyre, elkezdtek általában vidámabb szerepeket rám osztani,

örülök is neki, ki vagyok én, hogy felülbíráljam ezt, néha nehezebb is eljátszani ezt, mint a komoly szerepeket. Nehezebb, hogy az ember ne csússzon át ripacsba, de a tizedik előadáson már megtörténhet, hogy szórakoztatjuk magunkat is a színpadon.

– Számodra milyen a jó előadás, itt volt nemrég a dráMa…

– Az, ami végig tud utaztani azon a gondolaton, amit eleve lefektet elém. Ezért volt most érdekes itt a dráMÁn, ha már erről van szó, a Mindaz, amit Alois elvett tőlem (r. Andrei Măjeri), a kolozsvári Reactor független színházi műhely előadása, amiben Kató Emőke játssza a főszerepet. Az, hogy miként lehet a problémát úgy elénk tárni, hogy ne legyen visszatetsző, mert egy betegség tálalása a közönség előtt, valljuk be, néha lehet visszataszító is, hogy minek kell ezt… És általában azok a problémák, amik meg voltak mutatva nagyon sokszor, mindenféle megvilágításból, azok nem szoktak annyira érdekelni. Érdekelnek azok az előadások, például a Haramiák (r. Florin Vidamski), amit mi csináltunk, hogy egy rendező hogyan tudja kifeszíteni a sarkából azt, hogy Schiller Haramiák, s akkor ez egy kemény német dráma. Másképpen volt a probléma kibontakoztatva, érdekfeszítő volt, s kiderült, hogy a szakma számára is, hiszen jelölték a legjobb előadásra az UNITER-en.

– A komikus szerepekhez képest a Kovács János meghal teljesen más volt. Bár szerintem, amikor a nézők beültek az előadásra, és megláttak téged, először nevettek.

– Az is egy izgalmas dolog volt, mert az egész előadás alatt a magasban kellett ülnöm, és fentről nézni az egészet… Hát az elején Zalán (r. Zakariás Zalán) elképzelését nem értettem. Folytak a próbák, és mindig kérte, hogy maradjak fenn. A végére megértettem, és olykor megkönnyeztem a darabbéli fiamnak a vívódását, az útját, hogy lelkileg min megy keresztül. És igen, sokan nevettek is az elején, próbáltak köszönni, integettek, de az első két-három mondat után ez elmúlik, nyilván ebben a darabban is vannak vidámabb fordulatok, hiszen az élet is magába rejt komikus helyzeteket. Hatházi András írta ezt a darabot, és sokat beszélgettünk egyszer erről, mert érdekes volt, hogy ő hogyan látta. Ő úgy képzelte el, hogy Kovács János fia végig hordozza az apját a hátán. Viszont azt mondta, hogy az a megoldás, hogy én fent ültem három méter magasan, és végignéztem az egészet, majd a végén, amikor tulajdonképpen meghal Kovács János, leszáll fentről és elmegy, az libabőrös volt.

Sokat gondolkodtatott még Kiss Csaba Esti próbája is. Tóth Árpi rendezte, az alaphelyzet egy idős és egy fiatal színész találkozása az idősnek egy bizonyos szakmai periódusában és a fiatal színésznőnek pályája kezdeti időszakában. Nagyon jó tapasztalat volt, hogy egy fiatal, pályakezdő színésznő hogyan viszonyul egy olyan színészhez, akinek van a háta mögött néhány évtized. Bár nem gondolom magam olyan idősnek még, de elgondolkodtam, és akkor szólalt meg bennem, hogy tényleg abban a szakaszban vagyok, amikor már nem azt mondják, hogy fiatal, és bárki átveheti a helyed. Nekünk, idősebbeknek ezt tudomásul kell venni, hogy sok fiatal színész helyet kér, nem is akárhogy, olyanok, mint mi voltunk, fát lehetett volna vágni a hátunkon.

– Mikor idekerültél (1999-ben), te nem voltál házas még…

– Nem, mi itt is ismerkedtünk meg Rékával (Dunkler, azaz Pánczél Réka dramaturg). Ő brassói, 2000 márciusában érkezett ide.

Vonzott a szépsége, ahogyan gondolkodott,

nagyon hamar azonos hullámhosszra kerültünk. Hasonló az ízlésünk, ugyanazt az elveket valljuk, emiatt a gyermekeink nevelésében is nagyon ritka, hogy nézeteltéréseink legyenek – Krisztián fiunk tizenhét éves, Helka lányunk tizenkét éves lesz novemberben. Ahogy létezett Réka, nekem az nagyon tetszett. 

– Gondolom, beszéltek a szakmáról odahaza.

– Az az érdekes, hogy ha a munkánkról van szó, sosincs vita, tanácsot én nem tudok adni neki, mert nem értek hozzá, mindig azt szoktam mondani, hogy az én feleségem a legjobb dramaturg, és be is bizonyította ezt például a Haramiák is. Voltak szép munkái, a Sorin Militaru rendezte Sirályban összemostak gyönyörűen két felvonást, vagy András Lórival a Márió és a varázslót nagyon szépen átírták… A szerepeimbe nem szól bele, tanácsot ugyan adott, és gondolom, el is fogadtam, de inkább úgy kommunikál, hogy próbáljam meg innen vagy onnan megközelíteni, vagy a szövegben keressem a megoldást, segítő volt inkább, mint kritikus. Az egészséges kritika azért előfordult, például amikor a Vendégséget játszottuk azt mondta, hogy ez nem jött össze, és mondtam is, hogy hát nem. Elvi kérdésekben szoktunk vitázni a színházat illetően, de ugyanazt valljuk gyakorlatilag. 

– A bor folyékony szerelem.

– A történet? (én meg vigyorgok). Az úgy volt, hogy nagyon hosszú ideig mi az ötödiken laktunk a többi színésszel a Tábor utcában. Volt egy este a héten, amikor összeültünk, s preferanszoztunk. Szabó Ede kollégám aradi, s hozott mindegyre nagyon finom bort. Aztán én mind untam várni rá, hogy Ede mikor megy haza, s mikor hoz már valami finom bort, és egy adott pillanatban az egyik gázsiból, az Ördögtérgye gázsijára gondolva, mondtam: Figyelj ide, te, Ede, nekem most már van ennyi pénzem, gyere, nyissunk itt egy borkereskedést, mert én ezt így unom!

– Borpatikát…

– Gondolkodtunk, mi legyen a neve, és útközben ez megszületett, s a központban egy kapualjban, a pincében nyitottuk meg, de a 2005-ös árvíz megmosott, s elköltöztünk a Malom utcába, szintén a pincébe. A jó bor iránti szeretet megmaradt azóta is, merem állítani, hogy nem egy nyereséges vállalkozás, nehéz volt elindulni. Itt Udvarhelyen nem nagyon ismerték a jó bort széles körben, inkább a fecskés bort kólával, és be kellett törni egy abszolút ismeretlen piacra. Hála istennek, most már nagyon sok borkereskedés van, és sok finom, minőségi bor is van. Büszke vagyok arra, hogy úttörők voltunk ebben ketten Edével, ha kidobtak az ajtón, bementünk az ablakon. Kétliteres flakonokban vittük a bort kóstolni, de a legnagyobb áttörés akkor volt, mikor a 2005-ös őszi vásáron azt mondták a szervezők, hogy jöjjünk, áruljunk bort.

Jöttünk, és nem győztük mérni a bort.

Voltak nagyon jó tapasztalatok, voltak kevésbé jók, de a vírus nem tört meg minket, továbbra is áruljuk a bort. Hála az égnek, egyre több borfogyasztó van. Én nem értettem hozzá, de beletanultam, olvasgattam, jártam borbemutatókra, Csávossy Gyuri bácsinak, Isten nyugtassa, hallgattam előadását, rendkívüli volt. Én borivó vagyok, bár Balla Géza azt szokta mondani, hogy a jó borász a sört is megissza. Ha külföldön járok, azért csak-csak megkóstolok egy finom sört.

– Nem tudom eldönteni, hogy Dunkler Róbert és a futárszolgálat vagy Dunkler Róbert és a színészet közül melyik esetében van szorosabb kapcsolat.

– A futárszolgálat a megélhetésről szól. Volt egy nagyon kemény periódus az életünkben, amikor igen nehéz anyagi körülmények közé kerültünk ketten Rékával. Nevezetesen az történt, hogy két hónapig vagy meddig, fizetés nélkül maradtunk, mert volt egy nézeteltérés a színház és a helyi politikum között. Apósom akkor jött egy ilyen ötlettel, hogy a gyorsposta-szolgálat embert keres Székelyudvarhelyre, s bevállalnám-e. A tulajdonos el is jött beszélgetni Udvarhelyre, elmondtam, hogy színész vagyok, erről nem szeretnék lemondani. Ő biztosított arról, hogy nem is kell a színészetről lemondani, de szeretné, ha csinálnám, próbáljuk meg. Eleinte egyedül dolgoztam, hajnali négy-öt órakor keltem, annyira megbíztak bennem a cégek, hogy kulcsot adtak a kapuhoz, betettem a csomagjaikat. Napjára esett az elején egy-két csomag, amit ki kellett valahová vinnem, de küldeni is akartak, ezeket el is vettem, Segesvárra vittem, innen ment tovább Bukarestbe. De ahogy minden képes fejlődni, ez is elkezdett. Megismertem lehetőségeket, olyan vágyaink teljesültek, amikről addig csak álmodtam: utazhattunk, Horvátország, Párizs, Róma, ezek addig vágyak voltak csak. Soha nem fogok kastélyt építeni, viszont olyan anyagi biztonságot ad, amit korábban nem tapasztaltam. Az autó is számomra haszongépjármű jelleggel bír, a telefonom is csak egy eszköz, nem költök nagy összegeket ilyesmire. Mára hatvanhárom alkalmazottunk van, és ketten visszük Rékával gyakorlatilag. Ahogy haladt az idő, sokat tanultam, menedzsment kurzusokra jártam, csapatépítőkre, és azt is megtapasztaltam, hogy egy cégvezetőnek nem kell mindenről tudnia. Össze kell fogja a munkatársakat. Szétosztottam a feladatokat, hogy Udvarhely mellett Gyergyóban, Csíkszeredában, Keresztúron is működjön a cég, felelős emberek végzik a dolgukat mindenhol. Ha kardinális probléma adódik, kikérik a véleményem. 2001-ben indultunk, és nyilván az első öt év nagyon-nagyon nehéz volt, amíg megjöttek az első alkalmazottak, s

megtanultam, hogy nem kell mindenről tudnom, nem kell mindent ellenőriznem. Nagyon sokat próbálom magam kivonni ebből a tevékenységből éppen amiatt, hogy a színháznak tudjak élni.

Léteztem úgy is, hogy kettőt együtt, csak nagyon megerőltető volt, sokszor a családomat alig láttam, minden elismerésem az övék, hogy ezt tolerálták, miközben kimondatlanul tudtuk, hogy ezt azért csináljuk, hogy majd jobb legyen. Szerencsére a két év bezártság alatt is, bár visszaesett a tevékenység, de mégiscsak dolgoztunk, nem kellett senkit elküldeni, s az emberek ezért megbíznak bennem, kiállok én is értük, ők is értem. Nagyon sokat számít, ha hatvanhárom ember egyfelé húz, s nem hatvanhárom felé. Most azért tudom megengedni, hogy cégem legyen, mert van színház.

– Ha most választhatnál, most is a színészet mellett döntenél?

– Persze, minden további nélkül. Azzal a fejjel igen, a szívügyem, a mostani fejjel viszont, ebben a világban, nem valószínű. Most elég kaotikus minden. Szerintem el kell telnie két évnek, hogy a művészi világ is magára találjon. A két év bezártság alatt azt sem tudtuk, mit csináljunk, mindenféle ötletünk és próbálkozásunk volt. Emiatt pedig úgy érzem, a színészvilág például, hogy pillanatnyilag nem tudja szétválasztani azt, hogy mi az, amit tud, és mi az, amit csinálni kell. Avagy mit lehet, és mit szabad csinálni. Azt érzem, hogy most, most, most mindent is, mert nem tudjuk, mi lesz később.

– Milyen évad vár rád?

– Izgalmasnak néz ki. Egy olyan produkciót próbáltunk Andrew Heflerrel dolgozva együtt, ami egy improvizációs előadás, az Afterparty, ami kihívás számomra. Kétszer tartott improvizációs kurzust Andrew Hefler eddig, és totál más volt, mint amit mi tanultunk az egyetemen improvizáció címszó alatt. Megtanított egy csomó olyan dologra, amiről nem gondoltam volna, hogy meg tudom én csinálni, vagy egyáltalán nyitott vagyok rá. De van a Nyolckor a bárkán, abban nem játszom, de merem ajánlani, mert egy bűbáj mese, nemcsak gyerekeknek, utána lesz Gombrowicz Operettje, nincs szereposztás, utána Dabija egy Ionesco-darabbal, Tóth Tünde az Ábel. Rengeteg című előadással, ami Udvarhely városra aktualizált darab. Izgalmasnak tartom ezt az évadot, várom nyitott szívvel, meg lélekkel.

Afterparty
A fenti címmel lesz látható október 29-én az improvizációs előadás bemutatója, melyet Andrew Hefler m.v. rendezett a Tomcsa Sándor Színház számára. Studódarab, 20 órától játsszák, legközelebb november 4-én 19 órától tekinthető meg újra. 

Fotó: Fülöp Attila

Csóka, aki nagyon tud repülni