A hargitafürdői jótékonysági motoros fesztiválon lépett színpadra nemrég a Bikini. Az a megtiszteltetés ért, hogy az együttes frontemberével, D. Nagy Lajossal székelyudvarhelyi otthonomban beszélgethettünk.

– Többnemzetiségű családból származol, francia, osztrák és partiumi, alsószopori felmenőid is vannak. Mi a család története?

– Apai ágon tiszta magyarok vagyunk, neves ősökkel. A törökverő Dadai család tagjai híres katonák voltak, hősiességükért birtokot kaptak Lipót császártól, a nevemben a D betű innen ered. Anyai ágon nagyon érdekes, összetett a származásom, mert nagymamám a Szilágyságból származik, nagyapám pedig – aki Bereg vármegyébe került főerdésznek – Wiener Neustadtból, azaz Bécsújhelyről. Miután megismerte nagyanyámat, rögtön indulnia kellett az első világháborúba. Nagyanyám sokat mesélt, hogy milyen szörnyűségek történtek a háborúban, s noha nagyapám egy karcolás nélkül megúszta, komoly sokkhatással szerelt le, a háború után két évre megvakult. Aztán a Beneš gárdisták elől menekülniük kellett Csehszlovákiából, Beregszászból (Kárpátalja a trianoni békediktátum értelmében Csehszlovákia része lett 1938-ig, az első bécsi döntésig – a szerk.), onnan szöktek át Magyarországra. Egy darabig Nyírbátorban éltek, majd különböző helyeken. A második világháború előtt,

amikor kijött a Gömbös-törvény, amely azt firtatta, az állami alkalmazottak rendelkeznek-e zsidó felmenőkkel, mindenkinek el kellett készítenie a családfáját. Akkor derült ki, hogy van egy francia ág is nagyanyám oldalán,

ugyanis a győri csatában, 1809-ben egy francia lovastiszt megsebesült és sebesülten végigvonszolta magát az országon. Szilágysomlyón már teljesen leromlott állapotban talált rá egy magyar lány, akibe beleszeretett és összeházasodtak. Nagyanyám úgy tudta, hogy a családnak azt az ágát Dávidovicsnak hívták, és az akkori református templom anyakönyvét megkeresve kiderült, hogy a gyermeküket Dávidovics Kristófnak keresztelték, de az anyakönyvben áthúzták a Dávidovics nevet, és az apa írásával De Davidoviette szerepelt, Gilbert de Davidoviette aláírásával. Felvették a kapcsolatot a francia vöröskereszttel, hogy megkeressék a család francia ágát, de sajnos teljesen kihalt, addigra a vagyon, a birtok a francia államra szállt. Ez egy érdekes ága a családfának.

– Rossz ember nem lehet, akinek a lelkéhez közel állnak a könyvek és a macskák. Mikor kezdődött?

– A könyvek szeretete nagyon korán, kisgyermekkoromban kezdődött, nagyjából a zenével egyszerre. Két és fél évvel idősebb bátyám már iskolás volt és olvasott. Örökké sündörögtem körülötte, és kértem, hogy olvasson nekem is, de nem volt hajlandó. Mondtam, hogy ha elolvas egy mesét, elmegyek helyette másnap a boltba. Később rájöttem, hogy időnként átlépte a sorokat, a legkisebb királyfi a sárkánnyal való találkozása után nagyon gyorsan elvette feleségül a királylányt, de nem tudtam meg, mi történt közben. Ötévesen megkértem anyámat, hogy írja le a nyomtatott és írott betűket egy lapra, bemagoltam, és attól kezdve elkezdtem összeolvasni a szavakat. Az első mesét nagyjából egy hónap alatt olvastam el, de sikerült. Innentől kezdve nagyon fontossá váltak a könyvek az életemben, később angolul és németül is elkezdtem olvasni.

Amikor megismersz egy nyelvet, megismered annak a népnek a kultúráját, gondolkodásmódját. Olyan tudást nyersz, amelyet másképp nem lehet megszerezni. Ráadásul akartam tudni, hogy mit énekel a Beatles, a Rolling Stones, később, londoni éveim alatt tökéletesítettem az angolomat. A németet pedig még gyermekkoromban sajátítottam el, a nagyszüleimnél, mivel nagyapám osztrák volt, nagyanyámmal gyakran németül beszélgettek.

A macskákat gyermekkorom óta kedvelem, mindegyik önálló, szabad lény. Az összes macskánkat nagyon szerettem, a legutóbbi jelenleg szökésben van, remélem, visszajön, mert a tavaly is ugyanezt csinálta: nyáron úgy eltűnt, hogy ősszel érkezett haza és egész télen otthon volt, mintha semmi nem történt volna. Félix hétkilós kandúr, és nagyjából tizenöt, különféle nyávogással egy-egy kifejezést, szót jelez, amit a család minden tagja ért.

– Legutóbb 2015-ben koncertezett a Bikini együttes Székelyföldön, nemrég pedig a hargitafürdői jótékonysági motoros találkozón léptetek színpadra. Milyen érzés Erdélybe jönni?

– Mindig szívesen jövünk, az 1989-es forradalom óta közel nyolcszázszor léptünk fel Erdélyben. Volt olyan év, hogy többet játszottunk Erdélyben, mint Magyarországon. Az első turnénk alkalmával végigmentünk Dél-Erdélyen, és a románok is eljöttek, meghallgattak bennünket. Azt hiszem, a magyar előadóművészek közül én vagyok az, aki a legtöbbször fellépett Erdélyben mind a Bikinivel, mind önállóan. 2011-ben az erdélyiek az év rockbandájának a Bikinit választották, Sepsiszentgyörgyön tartották a díjátadót, ahová egyedül jöttem. A szervezők kérték a zenei anyagot, de mondtam, nekem ilyen nincs, adjanak egy zongorát, vagy egy gitárt, és lekísérem magam. Végül kaptam egy gitárt, és azon játszottam három dalt.

– Amúgy az erdélyi közönség más-e, mint az anyaországi?

– Erdély ízlése már a középkorban is más volt, mint az anyaországé. Itt az emberek más dolgokat tartottak fontosnak, és ez így van manapság is.

Az erdélyi közönség nem felejtette el, hogy 1990 februárjában mi voltunk az első zenekar, mely átjött. Temesváron három koncertet adtunk,

egy főpróbát, ahová meghívtuk az egyetemistákat, aztán szombaton és vasárnap a sportcsarnokban zenéltünk. Felvettük a koncerteket, és lett ebből egy egyórás film, amely angol verzióban is elkészült Temesvár Sunday címen. Akkor jelent meg az első, Romániában hivatalosan is kapható magyar koncertlemezünk, a Temesvári vasárnap, amelyet már nem kellett csempészni. Májusban jelent meg a lemez, szeptemberben harminc előadásos turnéra jöttünk, és azóta is folyamatosan jövünk.

– A Bikini népszerűsége azóta is töretlen. Mostanában is sok felkérés érkezik?

– Sokkal többet hívnak, mint amennyit el tudunk vállalni, ugyanis a távolság miatt előfordul, hogy ha pénteken Magyarországon játszunk és szombaton Székelyföldön kellene fellépni, vasárnap ismét Magyarországon, azt nem lehet összehozni, csak repülőgéppel. Így nagyon nehéz megszervezni. Könnyebb helyzetben vannak a határmenti települések, hiszen oda minden további nélkül át tudunk jönni.

– Hogyan néz ki a nyári turnéprogram?

– Nagyon zsúfolt a programunk, és még mindig érkeznek a meghívások. El kell mondanom, hogy idén sokkal többet játszunk, mint a régi békeévekben.

– Eltelt hetvenegy év, minden szempontból megerőltető lehet a sok utazás. Mivel tartod magad kondiban?

– Aki ismer, tudja, hogy nagyon sokat sportolok. Amikor építettem a házamat, fontosnak tartottam, hogy legyen zenei stúdió és tornaterem a pincében. Akik polgári foglalkozást űznek, azoknak is ajánlom, hogy hallgassanak sok zenét, mert karban tartja a lelket, amellett pedig iszonyúan fontos a rendszeres mozgás. 1987 óta edzek, fiatalkoromban a Fradiban úsztam, hajnalban kellett kelnem, és alig értem be az iskolába, ezért abba kellett hagynom. Amikor a Bikinivel elkezdtünk próbálni, napi szinten csináltuk, új dalokat írtunk, bevételünk szinte nulla volt. Fordításból kerestem egy keveset, németből, angolból fordítottam prospektusokat, gépek műszaki leírásait, majd műszaki rajzokat is készítettem. Ebből tudtam fenntartani magam, de elég szűkösen éltünk.

1986 tavaszán kijött az első lemez Ezt nem tudom másképp mondani címmel, és hihetetlen siker lett, sokkal nagyobb, mint amire számítottunk. Abban az évben 125 koncertet adtunk,

éjszakánként a Fészek Klubban voltunk hajnalig, és reggel, amikor mentem haza, az emberek már mentek dolgozni. Kicsit pihentem, majd délután ismét koncerteztünk. Akkor éreztem, hogy ha ez így megy sokáig, hamarosan veszteséglistára kerülök. Úgy döntöttünk Lojzival (Németh Alajos alapító tag – szerk. megj.), hogy elmegyünk gyúrni. A budai Lágymányosi Közösségi Házban, ahol próbáltunk, lent a pincében volt egy konditerem. Az edző csinált egy edzéstervet, ami gyakorlatilag a mai napig gerince az edzéseimnek. Kibővítettem különböző dolgokkal, sőt, másoknak is csinálok edzésterveket, személyi edzőként is tevékenykedem.

1987 őszén elkezdtem edzeni, és azóta rendszeresen teszem, bármi történik,

a szükséges edzésszámnak meg kell lennie, mert ezzel tudom magam kondiban tartani. Nyolcvan percet még állni is nehéz a színpadon, ha semmit nem csinál közben az ember, mellette meg koncentrálni is kell, hisz ha öt ember együtt zenél, nagyon oda kell figyelni egymásra. Olyan, mint egy óramű, ha pontos, akkor a közönség nagyon jól szórakozik, ha azt látja, hogy a zenekar egyben van.

– Nagyjából negyven éve vagy a zenei pályán…

– Még annál is több, hisz tizenhat éves koromban alapítottam meg az első zenekaromat, akkor kaptam a bátyámtól egy gitárt, és attól kezdve mindig volt zenekarom, mindig voltak körülöttem zenészek. Olyan időszak is volt, hogy nem volt hivatalos zenekarom, de voltak barátaim, akikkel összeültünk, és magunknak zenéltünk. Még akkor is, amikor katona voltam. Gyakorlatilag mindig zenésznek vallottam magam, akkor is, amikor közgazdasági, műszaki pályán dolgoztam. Abban az időben is eljártunk hétvégén bálokba zenélni, rettenetesen megterhelő volt estétől hajnalig játszani. Minden héten legalább tíz új dalt kellett megtanulnunk, és gyakorlatilag ott tanultam meg a szakmát ezeken a fárasztó éjszakai bálokon. Aztán később megnéztem egy Paul McCartney-interjút, és ő is azt mondta, hogy annak idején, amikor Hamburgban a Star Clubban játszottak, és éjszaka hét-nyolc órát kellett játszani, keze, lába, torka fájt, de ott tanulta meg a szakmát. Ezt csak így lehet! A tehetségkutatókon manapság egy-egy tehetséget kikapnak a tömegből, és felfújják. Ennél rosszabb nem történhet vele, mert az illetővel elhitetik, hogy világsztár, már várja Hollywoodból a szerződést. Aztán a műsor végén nem jön senki, nem csöng a telefon, nem történik semmi. A tévében pedig egy új műsor indul, új jelöltekkel, és ő már félre van téve.

Az alapoknál kell elkezdeni. Mindenkinek azt javaslom, hogy tanuljon meg valami hangszeren játszani, onnantól kezdve másképp fogja látni a világot. Ne adj isten, még talál egy másik embert, aki szintén játszik valamilyen hangszeren, és el tudnak játszani közösen valamit, az olyan élmény lesz, amihez foghatót nehezen tudnék mondani.

– 2020-ban jelent meg szólólemezed Minden, ami volt címmel. Milyen fogadtatása volt?

– Jól fogadták, hiszen aki a Bikinit szereti, rám is kíváncsi volt, de még nagyobb durranás lehetett volna, ha nincs covid. Nem csináltam belőle egy újabb Bikini-albumot, hanem egy másik oldalamat, egy sokkal romantikusabb énemet mutattam meg, én írtam a zenét és a szöveget is. Hívtak különböző rádiókhoz, tévékhez, de nem mertem elmenni, maximum skype-on vállaltam a beszélgetéseket. Akkor mindenki nagyon félt a betegségtől, és joggal, hisz olyan pályatársak mentek el egyik napról a másikra, akikről nem gondoltam volna, hogy velük ilyesmi fog történni.

Fájó dolgok voltak, szinte minden héten gyászoltam valakit, és azt mondtam, inkább kapjon kisebb reklámot ez a lemez, de próbáljuk meg túlélni.

Ez sikerült! Négy oltást kaptam, ennél többet nem tehettem az egészségemért, emellett a sport szintén hihetetlen immunitást ad.

– Nagyobbik lányod éppen a hargitafürdői koncert előtti hajnalban (július 6.) ajándékozott meg az első unokával. Milyen érzés nagypapának lenni?

– Ó, már nagyon vártam. Múlt év novemberében az esküvőn mondtam Daniella lányomnak, aki most huszonhat éves, hogy kislányom, most már megérdemelnék egy unokát. Azt mondta, jól van, apa, majd az is lesz, most először az esküvő. Oltár elé vittem, gyönyörű menyasszony volt, minden úgy történt, mint a nagykönyvben, majd karácsonykor hozta az ultrahangképet. Fülöp Péter 4,05 kilogrammal született.

– Az ikrek – Loretta és Bálint – is már huszonkét évesek…

– Bálint fiam minden koncertre elkísér, ő vezeti az autót. Miután megszerezte a jogosítványt, azt mondta, apa, nem keresünk szállítót, én leszek a szállítód. Nagyon jó vele utazni, olyan gyerek, akire rossz szavam nem lehet. Mindenkinek azt kívánom, hogy legyen egy ilyen fia.

– Rengeteg Bikini-dalból sláger lett. Van-e köztük személyes kedvenced?

– Amikor a szocializmusban az első lemezt készítettük, és nyolcvan százalékban megvoltunk vele, érkezett fentről, a politikai vezetéstől az utasítás, hogy a zenekar hagyja abba a felvételeket, mert helyette olyan lemezeket kell készíteni, amelyre a színészek verseket mondanak fel. 1985-ben még nem voltak stúdiók – a mai kezdő zenekarok már otthon, a konyhában, egy számítógépen állítják össze lemezeiket –, a Rottenbiller utcában volt egy lemezstúdió, az volt az egyetlen lemezgyár stúdiója, tehát megkerülhetetlen volt. Később tudtam meg, hogy egy zenészkolléga közbenjárásával akartak félreállítani, hogy ne kelljen annyifelé osztani a zenei piacot, ne jöjjenek új konkurenciák. Utána többször voltunk egy helyen, de soha nem mondtam el neki, hogy tudom, sőt, amikor a rendszerváltás után kikértem a kartonomat, és megtudtam, hogy kik jelentettek, soha senkinek nem vetettem a szemére. Tudom, hogy hogyan működött a kommunista hálózat, megzsarolták, megfélemlítették az embereket, börtönnel fenyegették. Mindenki próbálta menteni a bőrét, a szeretteit. Amit érdekesnek találtam, hogy nagyon sok nevet besatíroztak, azokét, akik állítólag még mindig aktívak.

Szóval kitiltottak bennünket a lemezgyárból, de megkerestük a lemezszerkesztőt, kértük, hogy bár egy órára bemehessünk, és lejátszottunk neki öt dalt a készülő tízből. Meghallgatta, és azt mondta: Gyerekek, ez elképesztően jó! Elmondta, hogy a színészlemezeket reggeltől délután ötig veszik fel, s ha a portást lefizetjük, reggelig dolgozhatunk. Másnaptól minden este fizettünk a portásnak kétezer forintot, ami akkor félhavi kereset volt. Két hét múlva a lemezszerkesztő az igazgatóság elé vitte a kész lemezt. Nem volt mit tenniük, megjelent. Nagy siker lett. Amikor Nagy Feró korábban, 1982–83-ban csinált két lemezt a Bikini zenekarral, tíz-tízezer példányban kelt el, ami soknak számított. Amit velem készített a zenekar, százhúszezer példányban fogyott el, és azt eredményezte, hogy mindenki minket akart hallgatni. Az országos rendezvényiroda szervezte annak idején a koncertjeinket, évi kétszáz koncertet akartak szervezni, a lemezgyár pedig évi három lemezünket szerette volna kiadni, tehát ment a harc közöttük. Mondtuk, hogy ezt így egyszerre nem lehet, próbáltunk mindkét oldalon helytállni, ez így ment 1992-ig, amikor idegileg már teljesen kikészült a zenekar, hihetetlen nagy hajtás volt.

Elmentünk reggel a lemezgyárba, délután jött értünk a mikrobusz, elmentünk valahová fellépni, utána visszamentünk a stúdióba, és aki épp nem dőlt ki, folytatta a munkát: énekelt, gitározott, szaxofonozott.

Ráadásul ’92-ben elkezdődött a diszkókorszak, de nagyon keményen, és ajánlották, hogy ne hurcoljuk ezt a rengeteg hangszert, ládákat teherautóval, ami nagyon sokba kerül, hanem hozzunk egy cédét, tegyük be a lejátszóba és csináljuk úgy, mintha zenélnénk. Na, ez kellett csak a zenészeknek, akik elvégezték a konzervatóriumot, fél életüket pincékben, próbatermekben töltötték! Tovább nem voltak hajlandóak ilyen körülmények között fellépni, így szétszéledt a zenekar. Mindenki megpróbált a saját útján járni, én a régi Rolls Frakció-s barátommal, Trunkos Andrással újra összeálltam, és zenekart csináltunk. Nagyon jó embereket találtunk, többek közt egy fiatal gitárost, zongoristának az Omega együttes basszusgitárosát, Mihály Tamást, aki nagyon nagy zenész, kivételes tehetség volt. Velük játszottam egy darabig, aztán később más zenészekkel. Készítettem minden évben egy lemezt 1996-ig, amikor megszületett Daniella lányom február 2-án. Február elsején találkoztam Lojzival újra, és mondom neki: eddig mentek a diszkók, én is felléptem klubokban, de igyekeztem élő zenét játszani, új tehetségeket hoztam a szakmába. Mondom Lojzinak: most már látom a fényt az alagút végén, újból lehet élő zenét játszani, az embereknek elege lett a gépzenéből.

Bementünk a stúdióba, készítettünk egy válogatást az elmúlt évekből Aranyalbum címmel, majd egy dupla albumot Körutazás a Balkánon címmel, vadonatúj dalokkal, ami szintén nagy siker lett. 1999-ben elkezdtünk újra turnézni a Bikinivel, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

– A fiatal generáció hogyan viszonyul a zenétekhez?

– Megfigyeltem a koncerteken, hogy a szülők hozzák a gyermekeiket, sőt, a nagyszülők az unokákat. A gyermekek hihetetlenül fogékonyak, és megcáfolom azt, hogy a mai gyermekek lázadnak, és semmi újat nem fogadnak el. A világ megváltozott, a fiatalok nagyon figyelnek, és adnak a szülők véleményére.

Sokkal okosabbak, mint az ötven évvel ezelőtti fiatalok. Kategorikusan nem utasítanak el semmit, ami a szüleiknek kedves, hanem meghallgatják, és megkeresik benne a gondolatot, szellemiséget. 2011 tavaszán kijött egy albumunk, nyáron mentünk Gyergyó környékére játszani, és mindenki ismerte. Olyan kicsi lett a világ a kommunikációnak köszönhetően, hogy ha ma megjelenik valami Budapesten, holnap már fújják a világ másik felében.

– Tudod-e, akarod-e tartani a tempót a felgyorsult világgal?

– A gyermekeimtől tanultam meg sok mindent, ötéves korukban kaptak mobiltelefont, és nekik már teljesen természetes volt, hogy tudják, mit kell kezdeni vele.

A zenekar menedzsere én vagyok, én intézem a zenekar ügyeit, tehát nekem nagyon ott kell lennem digitálisan, online.

Természetes, hogy lépést tudok tartani. Ma már nem úgy készülnek a lemezek, mint negyven évvel ezelőtt, hogy lemegyünk a pincébe és összejátsszuk, hanem mindenki felveszi az elképzelését, és átküldjük egymásnak, rájátssza mindenki a saját részét és továbbküldi. Digitálisan születik meg a dal. Amikor bemegyünk a stúdióba, már mindenki tudja, nem kell összepróbálni.

– Manapság milyen formában, milyen hanghordozón jelennek meg a dalok?

– Egyelőre még cédén, de már az is elavult. Most már pendrive-on kell megjelentetni, ha az ember akar valamit, illetve fizetős letöltésként. A technika a fizetős letöltésekkel elérkezett a végpontjához, innen már zsákutca, nem tud tökéletesebbet, egyszerűbbet kitalálni, vissza kell térnie a gyökerekhez.

– Újabban reneszánszát éli a bakelitlemez…

– Rájöttek, hogy nem tudnak jobbat csinálni.