Miklós Csongor
Miklós Csongorhttp://www.mikloscsongor.wordpress.com
„Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy."

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 7 perc 21 másodperc

Pedig olyan szépen indult minden. Ma is tisztán emlékszel, tán még az illatokat is érzed, amik beborították a helyet, ahol először megláttátok egymást. Ha becsukod a szemed, és hagyod, hogy magával ragadjon az érzés, jó eséllyel még a hangokat is fel tudod idézni. Ha a rádióból sugárzott műsor címe nincs is meg, a dallamokra azóta is kristálytisztán emlékszel. Az lett a ti „indulótok”, szerelmetek himnusza. Olyan volt az a nap, amihez mindig vissza lehetett nyúlni. Bármilyen mélységeket is járt meg a kapcsolatotok, az az emlék hosszú évekig képes volt újra és újra a magasba repíteni benneteket, mindegy volt, hogy milyen mély az árok, amelybe épp belecsúsztatok.

Aztán megszületett a szemetek fénye… El sem akarod hinni, hogy milyen gyorsan történtek a dolgok, percek alatt teltek el hetek, hónapok. Ismét ketten vagytok. Már csak ketten vagytok. Ő pedig elköltözött. 

A házasságok több, mint ötven százaléka válással végződik. Kijózanító statisztikai adat, s még nem is beszéltünk arról, hogy a fiatalok nagy százaléka már össze sem házasodik. De mi történt?! Hogyan jutottunk el idáig?! 

Szerelmesnek lenni az egyik legcsodálatosabb érzés, amit az ember megtapasztalhat. Agyunk jutalmazó rendszere olyan hormonkoktélt készít nekünk, ami képes „kilőni” a racionális gondolkodás minden apró csíráját is egy rövidebb (vagy jó esetben hosszabb) időre. Fülünk tapsol, lábunk fél méterrel a föld felett lebeg. Ezekben az időszakokban aztán

képesek vagyunk olyan döntések meghozatalára is, amelyeken nem gondolkodunk túl sokat, kritikus énünk szabadságra vonul, s mely döntések aztán nem csak a magunk, de mások életét is jó időre könnyedén sutba vághatják. Olyanokét is, akik ekkor még meg sincsenek születve.

Pál Feri pap bácsi óta tudjuk, hogy a párválasztás alapmotívumai tudattalanok. Olyan elvek alapján bökünk rá a „nagy Őre”, amelyek legtöbb esetben csak akkor tudatosulnak bennünk, ha a későbbiekben valamilyen oknál fogva segítőhöz fordulunk, vagy önismereti csoportba „tereljük” magunkat. Ha szerencsések vagyunk, ekkor még nem túl késő…

Előbb vagy utóbb szép lassan felszáll a lila köd, mindketten „megérkezünk” a valódi énünkhöz, és ha a kapcsolatunk csupán a vonzalom fundamentumán állt, akkor keserédes időszakok következhetnek. Egy gyermek születése alapjaiban írja át a „felállást”. Férfiúi büszkeségünknek komoly megpróbáltatás tud lenni az, ahogy a kényelmes trónunkról leszorít a kis „betolakodó”. A nő agyát újabb hormonkoktél lepi el, és

minőségében hasonló érzelmi kapocs kezdi kötni az újszülötthöz, mint amilyen valamikor hozzánk is kötötte az ominózus, ismerkedést követő időkben.

Jó esetben tudjuk, hogy ez az élet rendje. Az evolúció, a Gondviselés úgy alakította ki ezeket a mechanizmusokat, hogy az újszülöttet szolgálja, hogy a gondoskodó felnőttől mindent megkaphasson az első években, ami az érzelmi, fiziológiai szükségleteit kielégíti. 

A problémák akkor kezdődnek, amikor a „parkolópályára” kerülő férfiak úgy gondolják, hogy valószínüleg ez az állapot örökre így marad. A homokszem jó eséllyel akkor csúszik be a gépezetbe, amikor kisgyermek módjára megsértődünk, hogy elvették tőlünk szerelmünk tárgyát (a párunk személyében), és

úgy gondoljuk, márpedig alanyi módon jár nekünk a szenvedély és az intimitás, ha nem a párunktól, akkor majd valaki mástól.

A nagy számok arról „beszélnek”, hogy a legtöbb félrelépés a gyermek születése utáni első két évben történik. Ebben a 730 napban a legnagyobb az esély arra, hogy a felek beengedik életükbe az ajtóban várakozó harmadikat. Ez a „lépés” pedig sorsokat, jövőket, személyiségfejlődéseket írhat át egy életre.

Ha tudatában lennénk a bennünk (magunkban, a társunkban és a gyermekünkben) zajló, természetes érzelmi folyamatoknak, talán megértenénk, hogy természetes az időszakos eltávolodás egymástól, ahogy a visszatalálás is a családi dinamika természetes része.

Ha a kétségbeesés helyett a kommunikációt, egymás megértését s – urambocsá` – a segítségkérést választanánk, talán nem pakolná össze apu a holmiját.

Egy párkapcsolatban minimum hárman vagyunk: Te, Én és maga a Párkapcsolat. Ha nem dédelgetjük, ha nem ápolgatjuk magát a kapcsolatot is, mint egy különálló entitást, jó eséllyel kezdhetjük böngészni az interneten a leárazott utazótáskákat. 

Nem lenne muszáj…

Fennebb egy harmadik fél megjelenését neveztem meg mint válási okot. Ez azonban csupán egy, a számos, a kapcsolatunkra leselkedő veszélyek közül, melyek olyankor kerülhetnek képbe, amikor olyan stádiumába kerül a „szövetségünk”, amikor igazán sebezhető. Minden kapcsolatban eljön az a pont, amikor már nem mennek maguktól a dolgok. Eljön az a pillanat, amikor (ha van elég belátásunk) megérezzük, hogy egy társas kapcsolat igenis kőkemény munka. Itt jön – vagy ideális esetben jöhet – a fordulópont.

Úgy döntök, hogy feltűröm az ingujjamat, és beleállok, vagy hollywoodi sztár módjára új szerelmet keresek? Lehet úgy is élni, hogy az ember fiának kétévente új felesége van, a kérdés csak az, hogy érdemes-e?

Ha összegezni szeretnénk ezt a finoman szólva is komplex és bonyolult „történetet”, akkor talán elmondhatjuk, hogy az olyan sokszor emlegetett tudatosság nélkül egy párkapcsolatot sem igazán lehet üzemeltetni.

Elsősorban arra van szükségem, hogy a saját szükségleteimet megértsem, azt kellőképpen (s ha lehet még időben) a társam felé kifejezzem, az ő válaszait ugyancsak elfogadjam, és megvizsgáljam, én arra készen állok-e, hogy az ő szükségleteire válasz legyek. Készen állok-e arra, hogy elfogadjam: egy kapcsolat ötven-ötven százalék? Hogy én nem tehetek bele csak negyvenkilencet, de közben ötvenegyet várok a másik féltől. Arra használlak-e, hogy a sebeimre legyél gyógyír, de én képtelen vagyok arra, hogy ha szükséged van rá, akkor ápoljalak? Megannyi szívbemarkoló és fájdalmas kérdés, aminek megválaszolása nélkül nehéz egy fedél alatt élni (sokáig). 

Néhány egyszerű kérdéssel közelebb kerülhetünk egymáshoz, magunkhoz: Hogy vagy? Mit érzel? Min mész most keresztül? Megkérdezheted Tőle, de ugyanúgy megkérdezheted magadtól is. Olyan válaszokkal találkozhatsz, amelyek közelebb visznek egymáshoz, amelyek erősíthetik a szövetségeteket is. Egyszerre lehettek szeretők, szülők és legjobb barátok is. Nem, ez nem sci-fi, ilyen kellene, hogy legyen a nagybetűs Élet.

Végezetül Popper Péter gondolatai jutnak eszembe: „Ha én azt mondom valakinek, hogy szeretlek, nagyon szeretlek – ezt én nem tudhatom. A saját érzelmeim megítélésében nem vagyok kompetens – ezt a másik tudhatja. Ha egy nőnek azt mondom, hogy nagyon szeretlek, ő tudja, hogy ez igaz, vagy nem, nem én. Mert ha könnyebb velem az élete, ha szabadabban él, ha jobban el tudja viselni az élet terheit, akkor szeretem. Ha rosszabbul él velem, ha bűntudatosabban él, ha mindenféle terhei megnövekednek mellettem, akkor nem szeretem. De ezt ő tudja eldönteni, nem én. Én csak mondom. És ez viszont is így van. Azt mindig a partner tudja, hogy szeretik-e vagy nem.”

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com

De miért költözik el apa?