Egy zöld komód van a nappalimban, barna fiókokkal, restaurált, régi kisszekrény. Rajta egy petróleumlámpa, szürkés fém talppal, sárga, bordázott burával és átlátszó lámpacsővel. Első ránézésre olyan, mint bármelyik régi, falusi petróleumlámpa. Talán nem is értékes. Dédnagymamámtól kaptam, szoktam mondogatni annak, aki betoppan hozzám, és megpillantja. De így, hogy írok róla, bevallom, valójában a bennem élő gyermeknek ez a petróleumlámpa az első találkozást jelenti a halállal.
Serdülő voltam, amikor utoljára láttam dédnagymamámat. A Kicsi utcában lakott egy erdővideki faluban, pontosabban ide hozták feleségnek Nadrágról, a Ruszka-havas pereméről, Bánságból. Hat gyereket szült, vénségére náluk lakott, beosztva, hogy mindenki egyformán vegye ki a részét az idős édesanya gondozásából. Aznap, amikor meglátogattam, még gyapjút tépett vagy tán kukoricát bontott, nem emlékszem jól, de dolgozott, még bőven túl a nyolcvanon is. Nem látott jól, a szemén szürkehályog volt, a keze remegett, alig tudott fogni, mosdani egyedül nem volt képes. A tornácról a szobába hívott, hangosan beszéltem, hogy halljon, és fogtam a kezét, hogy ne essen el, amíg elértünk az ágyhoz. Az illendő, unoka-dédi kérdések után mesélt a gyerekkoráról, az erdőről, aminek a közepén született. A világról, ami gyermeki szemem előtt kétszer nyílt ki: ha dédi mesélt, s ha Fekete István regényeit olvastam.
Végül felolvastam neki a német házit, igeragozás volt. Ákombákom betűk, helytelen kiejtés, rossz ragozás, de egyedül ő tudott az egész családban németül,
s akkor még nem volt divat a magánóra. Megdicsért, aztán nem engedte, hogy segítsek, remegve felállt, elbotorkált a zöld kredencig, és a kezével tapogatózni kezdett. Odanéztem, hátha megint segíthetnék. Egy szürke kisegér teteme felé matatott a kezével, s ahogy megpillantottam, nem mertem szólni. Megtalálta az üveg cukorkatartót, ugyanazzal a kezével kivett két bonbont, felém nyújtotta, és szótlanul, nehezen, keserűen szopogattam el az édességet. Azt, ott akkor nem lehetett visszautasítani. Elsötétült minden. Riadtan bámultam körbe, por mindenütt, a pléhtányér, amiben a reggelit kapta, ott volt mosatlanul, kanállal az ágy mellett, az egér többnapos teteme, az üveg cukorkatartó és egy petróleumlámpa. Hűvös volt minden. Menni akartam, megöleltem, és akkor azt mondta, hogy vigyem el a petróleumlámpát, ami ott az asztalon, nekem adja.
Jól emlékszem, arra hivatkoztam, hogy focizni megyek, és most inkább nem vinném el, mert összetörhet, és amúgy is, biciklivel vagyok, de majd egy következő alkalommal.
Akkor dédi azt mondta, hogy nem lesz következő alkalom, mert ma meg fog halni.
Hihettem volna neki, de gyerekként nem tudtam, hogy mi az a belső hang, ami néha súg az elmének, a rációnak. Foci után mentem csak haza, otthon keresztanyám könnyes szemmel várt, s nagyapám arca olyan volt, mint még soha, tanácstalan rémület uralkodott rajta. Mama szépen félrehívott, leültetett a fásládára, megsimogatta a fejemet, és közölte, hogy dédimama meghalt. Mint a villám, úgy csapott át rajtam, hogy hiszen ő megmondta, ő szólt, hogy nem lesz több találkozás, hogy vigyem el a lámpát! A temetés után a szűk család ott maradtunk egy keveset a temetőben, búcsúzkodni, megsimogatni a földet, és történeteket mesélni dédiről. Én két héttel mama halála után mertem csak elmondani keresztanyámnak, hogy dédi mit mondott nekem az utolsó napján. Így került hozzám a lámpa, keresztanyám elhozta, és huszonöt év után ott van a nappali komódján. Mindig, amikor a szemem megakad rajta, átvillan a fejemen, hogy még azok is, akiket nagyon szeretünk, egyszer meg fognak halni. A lelkünk él csak tovább, bent azok szívében, akik rólunk mesélnek, akik minket szerettek nagyon. Közeledik november elseje, halottak napja. Lehet, nem tudok hazamenni a sírjához, és lehet, elérkezett az idő, hogy meggyújtsam a petróleumlámpa kanócát.
