Barabás Blanka
Barabás Blanka
Mindennapi betevőnket add meg nékünk ma.

Volt miért hálát adni Székelyderzsben

Mint Erdély-szerte minden unitárius egyházközségben, Székelyderzsben is az őszi hálaadás ünnepét ülték vasárnap. Az úrvacsoraosztással egybekötött istentisztelet, illetve kulturális programok mellett helyi termékek vására...
Becsült olvasási idő: 5 perc 8 másodperc

Második itthoni mérkőzését a Tordai Potaissa ellen játszotta a VSK Székelyudvarhely férfi kézilabdacsapata. Szombat, szerda – a hazai közönségnek emlékezetes marad mindkét összecsapás egy darabig, zömmel azért, mert mindenik találkozón vesztett a csapata. Én most dicsérni jöttem, nem temetni. 

Nem indult jól, nehezítette, sajnos, hiába, a különbség nőtt, mindazok ellenére, azonban arra volt elég, próbálkozott, nem nagyon tudta – avagy a papírforma érvényesült, elvitték a pontokat, olvasom én is a már megjelent sajtóanyagokat a mérkőzésről. Szeretem ezeket a kifejezéseket, mert egyértelműek, már a mondatkezdésből lehet tudni, mi lesz a vége. Ugyanakkor

mégsem szeretem ezeket a kifejezéseket az érzelmi érintettség okán.

Tény, a csapat vesztett, erősen sokáig döcögött a hazaiak játéka, nem mentek a gólok a korábban tízet lövő Ferenczi Botondnak, de Csibi Hunor megint jókat dobott, Orbán Szilárdnak voltak kiváló pillanatai, Varó Lajos is gólt dobott, új angolai játékosunk, Feliciano Nunes Couveiro komoly erőt képvisel, de Katona, Ramos és Milosevic is tudott szépet mutatni. Ezek a tények. Viszont az is ebbe a fejezetbe tartozik, hogy

a Torda sem játszott hű de milyen jól.

A tegnapi mérkőzésen mutatott játékával lehetett volna többet kezdeni az udvarhelyieknek, lehetett volna szorosabb az eredmény, vitathatatlan. Mert ugye, ha Udvarhely úgy játszik, mint korábban a Dinamó ellen, akkor biztosan más az eredmény. A Tordai Potaissát erősítő Tálas Huba egykori csapatkapitányunknak is elhittem, amit a meccs utáni sajtótájékoztatón mondott, hogy van keresnivalója az első ligában a VSK Székelyudvarhely kéziseinek.

Na mármost, hogy mennyire van a károgásnak általában valóságalapja, nem én mondom meg, de láttunk már olyat, hogy sorozatban nem jön ki a lépés. Tromfolhatnék saját magamnak, hogy de a profiknak mindegy, esik-e vagy fúj, hozzák a kötelezőt. Egy dolgot azért mégse tévesszünk szem elől: a csapat java része újonc, ez pedig csapatjáték. Fociban van olyan, hogy a kapus nyeri meg a mérkőzést, itt azért legtöbbször nem ily egyszerű a helyzet. De ki vagyok én, hogy osszam az észt a kézilabdáról? – kérdezem én is olykor magamtól. Hát?… Inkább mondok mást: míg szuperpontosan le lehet írni, hogy ki mikor passzolt, lőtt, védett, szerzett pontot vagy kapott két percet, egy nagyon fontos dolog kimarad a krónikákból. Éspedig az, hogy

aki épp nem volt topon, azzal vajon mi történt menet közben. Múltkor brillírozott, most árnyéka önmagának…

Persze, az újságírónak nem tiszte ezt firtatni, ezért gyarapítom én is emitt a véleményrovatot. Ettől függetlenül a sportnak és a sportolók teljesítményének, hullámzásnak a lelki aspektusa igenis fontos.

Mert csak három ember legyen motiválatlan, csak ennyinek legyen baja a kudarc feldolgozásával, csak ennyi ember ne találja magát a frusztráció miatt a pályán, az bőségesen elég,

hogy az egész játék színvonala visszaessen. Nem akarok okoskodni, és többet nem is mondom, hogy szerintem ezzel a vetülettel foglalkoznia kellene minden klubnak, csapatnak, vezetőségnek. Ne vegyétek rossz néven a javaslatot, csupán azért hozom szóba, mert tapasztalom, hogy a lelki működéssel bajmolódni sokak számára még mindig ciki, pedig épp fordítva igaz: lekicsinyleni a létjogosultságát, na, az ciki. Mindeközben van tudomásom arról, hogy nálunk a klubban nem ez a helyzet, Sipos Lóránt edzővel többször beszéltünk arról, hogy a „pszichologizálás” egyértelműen hozhat eredményt egyénileg és csapatszinten is. Szóval itt most épp kimondtam hangosan… 

Idekívánkozik még egy vallomás. Nálunk otthon volt hagyománya a sportnak, de kábé ugyanúgy, mint minden családban a kommunizmus idején, ment a foci, a torna, ezt adták a tévében, ezt kellett szeretni. De nem volt ebben sem túlzott elköteleződés, sem különösebb rezignáltság, létezett és kész. Bár apám kézilabdázott, s nem is volt tehetségtelen, én talajtornáztam, s talán én sem voltam tehetségtelen, és versenyekben is volt némi tapasztalatunk, otthon mégsem övezte túl nagy áhitat a sportot. Természetes volt, ennyi. Későn tudatosult nem csupán az, hogy

a komolyan vett sport mekkora munka, mekkora erőfeszítés, hanem az is, hogy a kudarccal többnyire egyedül kell megbirkózni.

Ma viszont létezik pár jó szakember környékünkön is, aki segíteni tud abban, hogyan kell a vereséget fogadni, kezelni, hogyan kell leporolni a nadrágszárat, s újra elindulni – nem tovább cipelve a frusztrációt, hanem pont ezzel a tapasztalattal az idegsejtekben és az izmokban, tiszta fejjel, egyenes derékkal és ruganyos léptekkel beállni újra a ringbe.      

Szombaton idegenben, a HC Buzău otthonában lép pályára az udvarhelyi kézilabdacsapat. Ne hátrafelé, előre nézzen mindenki, mert ha csak mindig egy kicsit szépítünk az arányokon, faragunk a különbségből, a végére teljesen összeáll a kép, s becsszó, jó lesz.

Kiemelt képen: Feliciano Nunes Couveiro, a jó fogás

Dicsérni jöttem, nem temetni