Lehet még újat mondani a koronavírus-járványról? Nem járványtani vagy infektológiai szempontból, hanem emberileg vagy közösségi aspektusból. Kiszélesedik a perspektívánk, ha szóba állunk egy orvos házaspárral, akik a fronton küzdötték végig az elmúlt közel két évet. Harcolva a betegeik és a maguk életéért. Ráadásul mindketten a járvány által erősen érintett területre specializálódtak. Ráadásul mindketten osztályvezetők. De elsősorban mindketten emberek. Dr. Biró Judit, a székelyudvarhelyi kórház fertőző osztályának vezetője és férje, dr. Andrészek Csaba, a fül-orr-gégészet első embere mesélnek arról, amit kívülről el sem képzelnénk.
– Ma, egy világjárvány tanulságait levonva, mit értékelnek legjobban az életben? Mi változott önökben 2019 decemberéhez képest?
B. J.: Szakmailag az, hogy sok tapasztalatot gyűjtöttünk a betegség lefolyásáról. Fel kellett adnunk a húsz év alatt kialakított, jól bejáratott rendszereinket. Személyes téren pedig, hogy örvendjünk a mindennapoknak, a mának, gyorsan változnak a dolgok, és valóban az lesz a túlélő, aki tud alkalmazkodni és változtatni.
A. Cs.: Kiegészítem azzal, hogy én tavaly súlyosan megfertőződtem, és másfél hónapon keresztül kórházban (a fertőző és az intenzív osztályon) voltam. Ez idő alatt, ami bennem nagyon megváltozott, hogy
fontos kihasználni minden pillanatot, amit az ember a szerettei, barátai közösségében tölthet.
Szakmailag pedig egy nagyon furcsa helyzet teremtődött, hiszen valamennyien át kellett, hogy álljunk valami teljesen másra, ismeretlenre. Olyan szabályokat, feladatokat kellett elvégeznünk, melyek addig számunkra teljesen idegenek voltak. Mindannyian csiszolatlan gyémántok vagyunk, és minél több oldalról érnek hatások, annál inkább briliánssá válunk. A covid sokat csiszolt rajtunk azáltal is, hogy orvosként beleláttunk egymás szakterületébe, és kisegítettük egymást.
– Legalább a nehezén túl vagyunk?
B. J.: Olyan szempontból vagyunk túl, hogy gyűjtöttünk némi tapasztalatot a betegségről, s már tudjuk, hogy alakul, milyen a lefolyása. Talán, ha az oltakozási kedv az ötven-hatvan százalékot eléri, akkor ki lehet ezt jelenteni, de addig nem merném.
A. Cs.: Ezt a fertőzést mindenki meg fogja kapni, legalább egyszer biztosan, az oltottak is akár.
– Mi volt a legnehezebb, legfájdalmasabb ebben az elmúlt két évben?
B. J.: Én azt mondhatom a legnehezebbnek, amikor küzdöttünk a Csaba életéért, de minden napnak megvolt, megvan a maga nehézsége, hiszen mindegyre emberi veszteségeink voltak, vannak. És a tehetetlenség – néha olyan tehetetlen az ember mindenféle kezelés ellenére, ami rendelkezésünkre áll, pedig a terápiánk ugyanaz, mint bármely európai országban.
A. Cs.: Nekem nagyon-nagyon nehéz volt még tapasztalni az értetlenséget, az el nem fogadást az emberek részéről. Jómagam is nagyon sokáig próbáltam tájékoztatni a közösségi csatornákon keresztül, hogy igenis fogadják el az emberek, hogy nagy baj tud lenni, és oda kell figyelni. Amit nagyon nagy hibának vélek, hogy ki tudtak kerülni a közösségi médiába, de a napi sajtóba is félinformációk, illetve álinformációk. Ezeket meg kellett volna szűrni, erre megvannak a technikai lehetőségek. Léteznek médiafigyelők, akik bizonyos tartalmakat ki tudnak szűrni, ezt is ki lehetett volna szűrni, ezáltal erősíthetők lettek volna a tudományos szempontok, és talán meggyőzhetőbbé váltak volna a bizonytalanok.
B. J.: Fájó pont volt ez a bizalmatlanság a tudományban. Rettenetesen nagy félelem alakult ki a kórházba kerüléstől. Ezt el is mondják a betegek, viszont teljesen másképp nyilatkoznak, mikor már bent vannak, illetve a hazakerülésük után.
A. Cs.:
Betegként megtapasztaltam azt a szomorú helyzetet, hogy a látogatások megszűntével megszakad a kapcsolat a beteg és hozzátartozói között.
Sajnos azt láttam, hogy azok, akik nem tudták tartani valamilyen formában a kapcsolatot, nagyon gyorsan összeomlottak. Másrészt ugyanez volt fordítva is: bizonytalanság, hogy mi történik a hozzátartozómmal, nem tudok róla semmit. Persze az egészségügyi személyzet valamilyen szinten tájékoztatja a családtagokat, de arra nincs elég erőforrás, hogy valaki egész nap a telefon mellett üljön, és tájékoztasson.
B. J.: A lelki törés rossz, a megfelelő pszichés egyensúly pedig határozottan jó irányba tudja befolyásolni a gyógyulást, ezért ennek a folyamatnak egyik fő pillére, hogy pozitív töltettel, elfogadással és a gyógyítóik iránti bizalommal rendelkezzenek a betegek.
– Az a sok lekicsinylő, elbagatellizáló vélemény a vírussal, az orvosok, ápolók munkájával kapcsolatban mennyire bántotta önöket?
B. J.: Az elején bántott, de utána már el se olvastam az ilyen kommenteket, kizártam az életemből. Kellett végeznem a dolgomat, és úgy gondolom, megtettünk mindent, ami tőlünk tellett.
A. Cs.: Ugyanakkor jó érzés minden pozitív visszajelzés. Van például egy betegünk, nem is udvarhelyi, akit nagyon súlyos állapotban ápoltak az intenzív terápián, és ez az úriember több alkalommal üdvözlőlapot meg sms-t küldött. Aki megjárta azt a poklot, másképp látja a világot. Mi minden egyes beteget, akit elveszítettünk, megsirattuk a magunk módján. Az emberi veszteség, főleg ha elkerülhető lett volna, nagyon-nagyon megviselte közösségünket.
B. J.:
Láttunk nagy drámákat, a hosszas bennfekvés során hozzánk nőttek a betegek.
A megszokott három–öt nap kezelési idő megváltozott, a covid-járvány kapcsán tíz-húsz-harminc-negyven, sőt ötven napig bent fekvő betegünk is volt. Ezen periódus alatt láthattuk, hogy idővel megváltozik a betegek hozzáállása, hálásak és megnyugszanak, mert látják, hogy a javukra vagyunk. Azok, akik tagadták a vírus létezését, a járványt, és kórházi ellátásra kerültek, teljesen másképp vélekednek utána, bánják, hogy miért nem előzték meg, és a zöme jelezte, hogy nagyon rövid időn belül fel szeretné venni az oltást is.
– Mi inspirálta önöket a legnehezebb időkben? Mi adott erőt, hogy ki lehessen bírni?
B. J.: Én úgy éreztem, mintha egy misszióban lennék. Nem is gondolkodtunk, csak mentünk előre, hiszen ez a mi dolgunk. Utólag gondoltam bele, hogy
nem is féltem, hogy megfertőződhetek, meg sem fordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha…
A. Cs.: Láttuk a hatalmas bajt, hogy pillanatok alatt telítődik a fertőző osztály, és egyértelmű volt, hogy segítenünk kell, s ez adott erőt, mert látva a szenvedő arcokat, az egyre több, levegőért kapkodó, ijedt tekintetű embert, éreztük, nem lehet félreállni.
B. J.: A hivatástudat mellett nagyon kellett az egészségügyi közösség összetartása. Ezt egy-két ember nem tudja csinálni, egy nagy és komplex apparátus kell ahhoz, hogy megfelelőképpen működjön a sokféle átszervezés mellett. Itt kiemelném a vezetőség támogatása mellett a városi és város környéki példás, segítőkész összefogást, mely hatalmas segítség volt munkánk elvégzésében, főleg a kezdeti bizonytalanság, az ismeretlen árnyékában.
– Mindketten osztályvezető főorvosok, ami normál körülmények között is mérhetetlen energiát és időt igényel az embertől. Nehéz elképzelni, hogyan tudták menedzselni a családi életet ebben az időszakban.
B. J.: Mi az életünk során egymást mindenben támogattuk, az egyetemtől kezdve, sikereinket mindig kölcsönösen egymásnak köszönhettük. Sajnos a munkából haza is visszük azt, ami nem fér bele a programba, de a gyermekeink valahogy ebbe nőttek bele.
A. Cs.: A járvány elején, amikor naponta háromszor merült le a telefonom a folyamatos egyeztetések, megoldáskeresések miatt, volt, hogy a gyermekeink már kérték, hogy azért a nap végén velük is álljunk szóba.
– Gyermekeiket próbálják e pálya felé terelni?
A. Cs.: A fiunk, aki most tizenkettedik osztályos, a tavalyig orvos szeretett volna lenni. Látva azonban a ránk nehezedő óriási nyomást, határozottan elfordult az orvosi hivatástól.
B. J.: Ha orvosira akarnak menni, segítjük, viszont nem fogjuk rájuk erőltetni, tiszteletben tartjuk, amit szeretnének. A lányunknál, aki most nyolcadikos, fel sem merült ez a pálya.
A. Cs.: Sokszor gondolkoztam azon, hogy pályaválasztáskor a gyermekeknek vajon bemutatják-e egyes szakmák árnyékos oldalát.
A mieink látták a mi szakmánk „sötét” oldalát is. Mert kifelé sok embernek úgy tűnhet, milyen kellemes egy pálya ez, viszont sokszor óriási teher van a vállunkon,
melyet ugyan kompenzál a segíteni akarás a gyógyulás folyamatában, mégis nagy a nyomás a mindennapi életünkre.
– Mivel töltődnek fel, miután levetik a fehér köpenyt?
A. Cs.: Konkrét hobbim nincs, azonban nagyon szeretek kerékpározni.
B. J.: Erre csak hétvégenként van idő, de olyankor eljárunk kirándulni, biciklizni, színházba, örülünk, ha szabadidőnket együtt tölthetjük.
– Vannak példaképeik, akár szakmai, akár személyes téren?
A. Cs.: Pályánk kezdetén mind a kettőnknek nagyon jó mentora volt. Az enyém Szentannai Dénes doktor úr. Rengeteget tanultam tőle. Amikor marosvásárhelyiként ide kerültem, a menyasszonyomat, jövendőbeli anyósomékat és Pelok Benedek doktort ismertem. Hál’ istennek összehozott a sors Szentannai doktorral, amikor még azt se tudtam, hogy fül-orr-gégész leszek. Nekem rendkívül sok mindent adott, apám helyett apám volt.
B. J.: Nekem szintén nagyszerű lépésvezetőim voltak: Kurkó János és András Zoltán doktor urak. Igazából ők szerettették meg velem a szakmát.
– Egy évvel ezelőtt, amikor a doktor úr nagyon súlyos állapotban kórházban feküdt, egy város drukkolt, sőt imádkozott önért. Érzi ezt az ember?
B. J.: Igen, éreztük.
A. Cs.: Úgy szoktam fogalmazni, hogy félig Szent Péternél voltam, de nagyon sokan visszahúztak. Nagyon jó érzés volt. Üzeneteket írtak, vagy csak tudtam, hogy beszéltek rólam, a feleségemtől rendszeresen érdeklődtek felőlem. Mind a közvetlen kollégák, mind a távolabbi ismerősök, valóban városszinten rajtam tartották a szemüket.
B. J.:
A gyógyuláshoz a beteg hite is hozzájárul. Ez egy komplex egység, nem elég csak az, amit az orvostudomány nyújt, hanem kell ez a plusz.
A. Cs.: Ez az én esetemben működött, az biztos.
– Volt halálközeli élménye, gondolt-e arra: lehet, hogy ennyi volt?
A. Cs.: Igen. Amikor nagyon-nagyon rosszul voltam, fogtam a telefonomat, és gondoltam, még egy rövid üzenetet megírok a családom számára. Pont karácsony környékén volt. Tényleg átértékelődött minden, és az egyszerű dolgoknak is megtanultunk rendkívül örülni, mert ilyen helyzetekben, ilyen körülmények között leegyszerűsödik az élet.
– A doktornő december elsején állami kitüntetésben részesült, ami nagy elismerés az államelnöktől, különösen kisebbségi magyarként. Mit jelent ez önnek?
B. J.: Én ezt személyemre szabottan nem tudtam elfogadni, úgy mentem el, hogy a közösség nevében veszem át a díjat. Ezt nem lehet individualizálni, mert a gyógyítási folyamatban részt vevő személyeknek mind egyformán fontos és nélkülözhetetlen szerepe van.
Nem egyszemélyes munka a mi munkánk, hanem egy egész osztály, egy egész kórház áll mögöttem.
Kollégáim támogattak, segítettek, büszke is vagyok rájuk, mert egy jó csapatban tudtunk dolgozni. Meglepődtem, mikor értesültem róla, nem is tudtam magamévá tenni két-három napig.
Aztán megérett bennem, hogy ha kisebbségi magyarként ér egy ilyen megtiszteltetés, oda el kell menni, és a közösséget képviselni kell. Ez egy szép gesztus volt az államelnöktől, egy szépen megszervezett esemény keretében, mindenképpen élmény volt ott lenni. Jóleső érzés, hogy a munkánkat értékelik, bár én úgy gondolom, eddig is pont ilyen hivatástudattal, lendülettel végeztük a dolgunkat.
– Nyár elején készítettek egy videót, amelyben a kórház dolgozói Reményik Sándor Akarom című versét szavalták el. A doktornő azt a sort mondta: „Legyek a kendő, mely könnyet töröl”. Szép ars poetica ez az elmúlt két évről.
B. J.: Annak a versnek minden sora annyira illett a helyzethez, a drámák miatt, amiket megéltünk.
Magunknak is sokszor kellett könnyet törölni. Sokakat megsirattunk. Tudjuk, nem elég a szakmai tudás ennek a betegségnek a meggyógyításához, szükséges a hit, a családi kötődés és mindenek fölött a Fennvaló gondviselése.
– Ha biztosra tudnák, hogy teljesíti, mit kérnének az Angyaltól?
A. Cs.: Egészséget. Megtapasztalva a másik oldalról is azt, hogy milyen gyorsan milyen súlyos állapotba tud valaki kerülni, és a legnagyobb jóakarat meg minden emberi tudás mellett is lehet csúszni lefelé a lejtőn, úgy gondolom, hogy a testi és lelki egészség a legfontosabb.
B. J.: Ezt kiegészítve: hogy tudjunk örvendeni a mának, egymásnak, egyáltalán a létnek.
