Gagyi Katinka
Gagyi Katinka
Mindig is úgy tartottam, hogy a szavak jó barátaim. Tartalmas beszélgetések, utazás, természetjárás, biciklizés, könyvek, egy jó bor, egy különleges étel – ezek éltetnek.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 11 perc 36 másodperc

Sokan elmegyógyásznak gondolják, mások rockfesztiválokon buliztak vele, vannak, akik tartanak tőle, ismét mások a kifejezetten karizmatikus személyiségek közé sorolják. Dr. Pelok Benedek, a székelyudvarhelyi kórház neurológia osztályának vezető főorvosa nem ismeretlen az átlag udvarhelyi számára. Az alábbi beszélgetés segítségével igyekszünk részletgazdag képet mutatni róla.

Mivel sok a félreértés a témával kapcsolatban, azzal kezdeném: milyen betegségeket gyógyít az ideggyógyász?

– Semmit se gyógyít. A Jóisten gyógyít, amit akar. Az ideggyógyász diagnosztizál meg kezel – a legtöbb orvos ezt teszi, szerintem nem is helyes, ha az ember mást állít saját magáról. Az ideggyógyász szakmája az idegrendszer szervi betegségeinek a felismerése, kezelése, a lehető legjobb állapotnak a létrehozása. Ide tartozik, ha valakinek agyi érelzáródása van, a Parkinson-kór, az epilepszia, a perifériás idegek károsodásai, a porckorongsérv által okozott károsodások és az agydaganatok felismerése is.

A laikusok gyakran összetévesztik a neurológust a pszichiáterrel, így azt gondolják, hogy például ön is pszichés betegségekkel foglalkozik.

– Igen, ez általában európai, főként kelet-európai jelenség. A kelet-európai embernek, a székelynek meg pláne, ha esetleg baj van az idegeivel, nem elmegyógyászhoz fordul, mivel úgy gondolja, ő nem elmebeteg. Az átlag járóbeteg-állománynak legalább fele valójában enyhe pszichiátriai problémákkal jön hozzánk. Nos, a határt nem lehet élesen meghúzni, tényleg vannak olyan esetek, amelyek akár pszichiáterhez, akár ideggyógyászhoz is tartozhatnak, de módszerében a két szakma jelentősen különbözik. A neurológus egy kétkezi belgyógyász, megfogja a kis szerszámait, a kalapácsot, végigkopogtatja a beteget, esetenként meghallgatja sztetoszkóppal, laborvizsgálatokat kér. A pszichiáterre az jellemző, hogy többet beszélget a beteggel, és annak lelkivilágát próbálja megérteni. De a kettő között itt sincs éles határ.

A mindennapi gyakorlatban az ideggyógyász is beszélgetéssel szerzi az információ jelentős részét.

Egyébként nem olyan régi ennek a két szakterületnek a szétválasztása, az emberek fejében meg egyáltalán nincs szétválva.

Mennyire érintette a kórházi tevékenységét a Covid19? Mennyiben fordult fel a szakmai tevékenysége bő másfél évvel ezelőtt?

– Ez a járvány mindenki életét fenekestől felfordította. A miénket is. Rám, illetve az udvarhelyi ideggyógyászatra vonatkoztatva nagyon kényszerhelyzetbe hozott az a központi döntés, hogy létrehozták a Covid támogató kórházak hálózatát, így az udvarhelyi is háttérkórház lett. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy egészen idén májusig nekünk koronavírusos betegeket kellett ellátnunk. Nem csinálhattuk azt, amit szerettünk volna, meg amit megszoktunk. Idén nyár elejétől ez egy kicsit visszarendeződött, rendes ideggyógyászatként kezdtünk működni, amikor felszámolták a támogató kórházi hálózatot. Azóta az a gyakorlat, hogy minden kórház a saját területének koronavírusos betegeit el kell, hogy lássa. Ez egy szép elv, sőt, szerintem nincs is más járható út pillanatnyilag az országban. Most nekünk el kell látni a covidost és nem covidost is, ami azért lényegesen megnehezíti a dolgunkat.

Ez azt jelenti, hogy például ön is covidos betegeket kezel?

– Persze. Most jelenleg is vannak az udvarhelyi kórház idegosztályán koronavírusos betegek, de covidos betegeket vizsgálunk meg konzíliumok szintjén, vagyis más osztályokkal együttműködve, konzultálva is.

Ha egyetlen szóval illethetné az elmúlt másfél évet, akkor mi lenne az?

– Cirkusz.

És kicsit bővebben kifejtve?

– Az egész járvánnyal kapcsolatos reakciók nem voltak adaptívak sem a lakosság, sem a politikum részéről. Egy kritikája az emberi fajnak, ami lezajlott itt a bolygón az utolsó másfél évben.

Ami a társadalmi megítélést illeti, javult valamit a helyzet mostanában vagy stagnál, netán rosszabbodott? Hogy látja?

– Azt gondolom, hogy olyan területen élünk, ahol a járvánnyal kapcsolatos hozzáállás nagyon súlyos hiányosságokat mutatott, és ez észrevehető a lakosság átoltottsági arányában. Mindenkit megértek, akinek észérvei vannak az oltás alkalmazása ellen, mindenkinek joga van ehhez, de ezek az érvek csak látszólagosan logikus érvek. Azt tükrözik, hogy

az emberek nincsenek felkészülve azokból az ismeretekből, amik pedig rendelkezésükre álltak az iskolában. Olyan dolgok hangzottak el, amit lehetetlen 21. századi világnézettel összeegyeztetni.

Az, hogy a Covid elleni védőoltás mellett nincs harminc év tapasztalat – ez egy észérv. Lehet rá mondani ellenérveket, de legalább észérv. De amikor a lakosság nagy része chip-beültetéstől vagy Bill Gates intervenciójától tart, meg hogy ezzel fogják őt kiirtani, ezeket nem tudom, hová tegyem.

Most az emberek oltatják magukat. Az utolsó két hétben naponta öten-hatan felhívnak azzal, hogy melyik oltást adassák be. Ezelőtt egy hónappal hetente egy ember keresett meg ezzel. Most valószínű, hogy mindenki jobban megijedt. Igazából valószínűleg nem is oltásellenesség volt a társadalomban, hanem szkepticizmus, hogy az egész csak egy nagy felhajtás, a szomszéd sem oltatta be magát, mégsem lett semmi baja, megleszünk mi anélkül is. De ez a hozzáállás ennél a hullámnál erősen meginogni látszik. Valójában sokakat meglep, engem legalábbis nagyon, ami most zajlik az utolsó két hétben. Biztos vannak, akik értenek ehhez, és előre látták, de én azért nem számítottam arra, hogy miután háromszor (igazából kétszer) az egész országon végigment, és egy csomó ember mégiscsak beoltatta magát, még ennyien maradnak ilyen mértékben fogékonyak a betegségre.

Jelen pillanatban Európában első helyen áll Románia a halálozások tekintetében, átoltottság szempontjából meg utolsó előtti. Ön mivel magyarázná ezt a gyászos statisztikát?

– Van a helyi társadalomban egy óriási bizalomvesztés a központi hatalom irányába, és ez alól mi magyarok sem vagyunk kivételek, hiszen nem vagyunk mi sem jobbak a deákné vásznánál. Többször kifejtettem, hogy az volt a legnagyobb baj az oltási propagandával, hogy politikusok próbálták folytatni, akiknek sajnos már nem tudunk hinni. Ez egy ilyen ország, ilyen társadalom, ebben élünk, nem tudunk ettől elvonatkoztatni, viszont úgy gondolom, hogy a politikumnak van egy felelőssége, mert

nem jelentősen más örökségű, kelet-európai országokban egy határozottan fellépő központi hatalom – ha szeretjük, ha nem – keresztülvitt egy sokkal hatásosabb oltási kampányt.

Véleményem szerint itt az intézkedések nagy része választási intézkedés volt, és jelenleg is az.

Hogy egy kicsit kifelé tekintsünk, milyen tanulságai vannak ennek az időszaknak? Akár személyes szinten, akár társadalmilag.

– Az én legfőbb észrevételem, hogy az általános tudásszint az, ami leginkább befolyásolja ezeket a „hiedelmeket”, de ez nem csak a Coviddal szembeni hozzáállást határozza meg, hanem sok más egészségügyi, illetve egyéb kérdéshez való viszonyulást is. Okosabb, képzettebb emberekre lenne szükség ahhoz, hogy a helyzetnek megfelelőbben reagáljanak egy krízisre. Hogy ezt az iskolahálózat módosítása fogja-e harminc év alatt meghozni, vagy valamilyen felvilágosító kampány tud változtatni rajta, én ebben nem vagyok szakértő. Szeretném tudni, de sajnos nem tudom, viszont a legfőbb tanulság, hogy a hülyeség hülyeséget szül.

Az a baj, hogy ez megint csak egy negatív konzekvencia, sajnos.

– Én egyetlen pozitív dolgot látok ebben a világjárványban. Valami hasonló válsághelyzet volt az egész emberiség számára a második világháború, persze nem ugyanolyan mértékű meg jellegű, de még nincs vége, ezt ne felejtsük el. A második világháború elején még nyitott, kétfedelű repülőgépek repültek az égen egy-egy emberrel a fedélzeten, a háború végén meg rakétatechnológia volt, sugárhajtású repülőgépek és atombomba. Jó, hogy ez fegyvergyártás, de technológiai fejlődés szempontjából fontos.

Ha nem lenne Covid, akkor nem volnának mRNS-oltások, nem volnának vírusvektoron alapuló oltások – ezeket a fejlesztéseket máskor nem csinálták volna meg, vagy nem kerültek volna ilyen széles körben előtérbe.

Ezek sokat fognak számítani a továbbiakban.

Kicsit személyesebb vizekre evezve, milyen ember Pelok Benedek, amikor leveti a fehér köpenyt, mivel foglalkozik szívesen?

– Jelenleg leginkább a kétkezi tevékenységeket preferálom, háztáji, kerti, barkácsmunkák, amikkel leginkább foglalkozom.

Sokan arról ismerik Udvarhelyen, hogy amikor még lehetett, szívesen részt vett rockfesztiválokon, -koncerteken. Ez szenvedély?

– Ezen szocializálódtam. Amikor én voltam középiskolás, akkor a kemény rock volt a menő, nekem ez van a fejemben, ezek a zenék fogtak meg.

Mivel a felesége is orvos, ezért kérdezem, hogy gyermekeiket próbálták az orvosi hivatás felé terelni?

– Nem, soha. Ők azt mondják, hogy lebeszéltük őket, de ez nem igaz. Olyan beszélgetés sosem zajlott, hogy fiam, te legyél orvos, vagy fiam, te ne legyél orvos. Voltak viszont nehéz időszakok az orvosi életünkben, nem feltétlenül az utóbbi évek, hanem régebb, amik néha előjöttek, és megbeszéltük otthon.

Amikor látták a hat ügyeletet egy hónapban, az összesen tizenkettő kettőnknek, az nem feltétlenül volt megerősítés számukra,

hogy nekik ez a pálya kellene. Egyébként kockafejek a drágáim: informatikusok akartak lenni, úgyhogy azok lettek.

Szerző és orvos

Én emlékszem azokra az időkre, amikor kezdtük a pályát, vagy akár öt-hat évvel ezelőttig – nagyon nehéz volt az egészségügyben létezni egy bizonyos időszakban. Most lehet. Egy rossz szót sem szólhatok arról, hogy vagyok megbecsülve akár anyagilag, akár társadalmilag.

Az egészségügyi posztlíceumban is tanít. Milyen az érdeklődés a pálya iránt, változott-e az utóbbi években?

– Persze. A legfontosabb elem, ami befolyásolja az egészségügy komfortját, az a fizetések mértéke. Ezelőtt pár évvel megemelték a fizetéseinket egy olyan szintre, hogy már nincs motivációja az embereknek elhagyni az országot, és máshol az egészségügyben dolgozni. Ez azonnal meglátszott. Amikor 2008 környékén az állami szektorban dolgozók fizetését visszavágták, nagyon megcsappant az érdeklődés mind az orvosi, mind az asszisztensi pálya iránt. Akkor huszonöt százalékot mondtak, de az igazából nálunk körülbelül negyvenet jelentett, mert volt egy csomó pótlék, amitől elestünk.

Ahogy ezt korrigálták, az érdeklődés is nagyban növekedett. Ezzel nem csak az jár, hogy jobb képességű emberek kerülnek a rendszerbe, hanem aki bekerül, az jobban megbecsüli magát.

A mostani évfolyamok jobbak, mint a nyolc-tíz évvel ezelőttiek, bár őket sem akarom blamálni, mert aki eddig az egészségügyben kibírta, az biztos jól végzi a dolgát.

Hallom az akcentusán, hogy nem székely. Régóta jött Udvarhelyre?

– Így van, én bihari vagyok, nagyszalontai hajdú. Udvarhelyen huszonhárom éve élek, de az árulkodó magánhangzóim nem fognak eltűnni, mint ahogy senki másnak sem tűnnek el soha.

Meg tudta szokni a székely csavaros észjárást meg nyakasságot?

– Van pár ilyen legenda, de igazából se nem jobbak, se nem rosszabbak másnál. A székely egy kedves, szociábilis ember, befogadó, aki igazából mindenféle büszkesége mellett is jól tudja tolerálni, ha valaki nem olyan, mint ő. Valójában ez itt egy barátságosabb társadalom, mint akár Erdély más részein a magyar közösségek. Legalábbis én ilyennek tapasztalom.

Fotó: Fülöp Attila

Dr. Pelok Benedek: Egy rossz szavam sem lehet arról, mennyire vagyok megbecsülve