Szilágyi Szilamér
Szilágyi Szilamér
Ahogy nem érdemes és ahogyan értelmes. Ritkán vagy soha középen, inkább két véglet között mindig. Ráhangolódni és lekapcsolódni. Együtt, hárman – és így szabadon. Szimfóniában a léttel, kutatni Őt.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 5 perc 2 másodperc

Ültél már úgy a vécén, hogy a két tenyeredet az arcodra borítottad, és becsuktad magad előtt vele a külvilágot? Én most ezt csináltam. Péntek este van, hétvége. Summázom éppen, hogy mi történt velem február elején, s amíg jövök ki a fürdőből, hallom a zenét, amit még a vécére indulásom előtt hangosítottam fel, Tina Turner énekli a Private Dancert. Visszajövök a konyhába, leülök a gép elé, és kiírom magamból azt, ami van. 

Olyan százötven telefonbeszélgetés a héten, jóval kevesebb élőben és még több messengeren, néhány pedig e-mailben. Pont az asztalnál ültem, amikor hívtak, épp rendezgettem a pályázatokat, tudod, olyan székelyesen bízol abban, hogy hátha. Aztán hív egy drága lélek, egy barát, és meséled neki, hogy mi történt a héten. Dolgoztál, nem szakítottad el most se a hámot, de a kötelezőt letoltad, adtál a koldusnak kedden, szerdán alkudoztál festményekért, de nem vetted meg, mert nyolcszász lejért drágáltad a két Korodi-képet, ami amúgy reális ár két ilyen kaliberű műért, s még jó, hogy beengednek ilyen pofával a galériába. Dolgoztál, hogy a hely, ahol élsz, előrelépjen, haladjon valamit, de péntekre mindig elvesztél a bürokráciában. Csütörtökön voltál kosarazni, kell az edzés, valahol

kell két óra az elmének, hogy pihenjen, és kell két óra a testnek, hogy izmosodjon. A tükör és a kirakatvilág ezt nagyon elvárja tőled, a „piacon” vagy még

– ezt minden telefonbeszélgetés eszedbe juttatja anyáddal, apáddal és amúgy a világ is. A legjobb barátaid közül senki nem hívott ezen a héten se, ők nem érnek rá, hitel van, munka van, család van, gyerek van, ember, nem érek rá. Lenyomsz egy gyógyszert, hívod, írsz nekik te. A válasz ugyanaz, ember, dolgozom, rosszkor hívsz, de majd valamikor a nem túl távoli jövőben jó lenne összefutni, ááá, Tankcsapda-koncert, menjünk el, csak legyen időm – erre se kell, hogy elmenj. Még mindig csütörtök van, este a Tutunban iszol egy sört a kosaras arcokkal, jó fejek, tanulsz tőlük. Nyomás haza, házban laksz, fával tüzelsz, és a kandallóban már kialudt a tűz, ha meleget akarsz, hazamégy, mielőtt nem csúszik a hőmérséklet tizenöt alá. Otthon újra begyújtasz, papírok mindenütt, dolgozol velük.

Lefekvésidő, megint Dosztojevszkijt olvasol, és egyáltalán nem nyugtató, de elalszol.

Péntek reggel van, hajnal. Facebook, Udvarhelyen nagy a harc az RMDSZ elnöki székéért, négy jelölt van, és elmosolyodsz. Tovább görgetsz, valaki megnősült, na, ez is jól előtte, na, ez is jól megjárta, na, ez is miért rakta ki. Észbe kapsz, elpazarolt idő, nyomod a pénteket. Ne is mondjam, hogy mit csinálsz, az ANAF–törvényszék–könyvelő hármast már letudod, mire odaérsz, hogy kérj egy rövid kávét a kedvenc helyeden. Aztán tovább tolod, még csak péntek délután van. Telefon, hogy keresztanyád eltörte a kulcscsontját, még egy telefon vagy inkább húsz, hogy hívd fel a havert, hogy fogadja soron kívül, tartozol neki. Aztán a nagyszüleidet hívod, ők még élnek, régi világ hordozói, emlékek és tartozás, amit nem tudsz soha nekik visszafizetni. Aztán este van, szól a telefon, hív egy kedves lány, felveszed, beszélsz vele. Elmondod ugyanezt, hogy mi történt a héten, mennyit dolgoztál, milyen futás volt a hét, hogy jujj, ez is hogy eltelt, s hogy még egy rendes szórakozóhely sincs nyitva sehol az országban, ahol a kedvenc zenédre rázhatnád. Aztán megváltozik minden. Mondod a telefonba, hogy jaj, most le kell tegyelek, visszahívlak, pill. Zajt hallasz az ablak felől, odanézel, és egy madár, amely sokadjára ugrik neki a nappaliajtó melletti ablaknak, lefényképeznéd, de amint kimégy, a madár elrepül. Visszahívod, hogy bocsi, de azért tettelek le, mert egy madár ugrott az ablaknak. Erre ő azt mondja, hogy tudod, Szilamér, amikor egy madár ugrik neki a ház ablakának, az azt jelenti, hogy a halott lelkek kívánkoznak vissza a házba. Elbúcsúzol, leteszed a telefont, és elgondolkodsz sokadszorra immár azon, hogy ez a világ nem a politikáról, nem a jelöltekről, nem a megfogható dolgokról, nem a farmerről, amit hordasz, hanem valami egyébről is szól azoknak, akik képesek megérteni, hogy

mit jelenthet az, ha egy madár szakadatlanul ugrik neki az ablaknak,

aztán amikor kilépsz az ajtón, csak úgy simán továbbrepül. Hát, miről szólnak a mindennapjaink? Milyen igazán fontos dolgok történtek velünk a héten? Nálam kettő volt: valamikor a hét közepén elolvastam újra József Attila Kész a leltár című versét, amiből az utolsó sor a kedvencem: „Éltem – és ebbe más is belehalt már”,  a másik pedig a madár, mely most is, századjára nekiugrik az ablakomnak.

Egy madár szakadatlan nekiugrik az ablaknak