Miklós Csongor
Miklós Csongorhttp://www.mikloscsongor.wordpress.com
„Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy."

Minden eddiginél nyüzsgőbb adventi vásárral várnak a waldorfosok

Tavaly csak az online térben, idén azonban a valóságban is megnyitja kapuit a székelyudvarhelyi Kerekerdő Waldorf Iskola és Óvoda adventi bazárja november 26-án, Székelylengyelfalván....
Becsült olvasási idő: 8 perc 23 másodperc

Ha elhisszük az alaptézist, miszerint párválasztásunk elsősorban tudattalan motívumok mentén történik, akkor nem nehéz arra a felismerésre jutni, hogy sokan akaratlanul is megteremtik maguknak ugyanazt a családi poklot, amiből gyermekként menekültek vagy menekültek volna. Ezekben a kapcsolatokban szenved a nő, és szenved a férfi is, legtöbbször pedig szenvednek azok a gyermekek, akik nem „kérték” ezt az állapotot, azaz ki vannak téve a felnőttek háborújából szétpattanó lövedékek okozta, csontig hatoló sérüléseknek. Persze legtöbbször a szülők abban a tévhitben élnek, hogy a gyermekek ebből semmit sem éreznek, hiszen a játszma nem előttük zajlik.

„Nem vagyunk jól Ferivel, de arra mindig figyeltünk, hogy ebből a gyermekünk semmit ne érezzen!” Ünneprontó leszek: ebből valószínüleg a gyermekük nem csak valamit, hanem MINDENT (is) érez. Gyermekeink még birtokában vannak annak a képességnek, hogy elsősorban cselekedeteink, testbeszédünk és az érzelmi állapotunk alapján szűrjék le, hogy miként érezzük magunkat a bőrünkben, mintsem aszerint, amik szavakban elhangzanak. 

A válni, vagy mindenáron együtt maradni kérdéskörébe azért nem merülnék most mélyebben bele, mert erről valószínűleg mindannyian mást gondolunk. Nincs ideális megoldás, csak kevésbé rossz, ezért a bűntudat csíráját sem szeretném elültetni senkiben, aki egyik vagy a másik megoldás mellett döntött. Arra igyekszem inkább válaszokat keresni, hogy amennyiben mégis úgy döntenek a felek, hogy külön folytatják az életüket,

miként lehet ezt úgy csinálni, hogy a gyermek a lehető legkisebb sebekkel maradjon a történtek után.

Merthogy sebek bizony lesznek, a kérdés talán az, mennyire mélyek, és mekkora munkára lesz majd szüksége a fiatalnak, hogy felnőttkorára ne akadályozza őt abban, hogy teljes életet éljen.

A felek sosem úgy érkeznek meg a válás küszöbére, hogy vasárnap még minden szép volt, de hétfő reggel úgy ébredtünk, hogy ez a „kávé lefőtt”, már nem szeretlek, járj békével. Az esetek túlnyomó részében a válás előtt jóval elkezdődik valamiféle háborús időszak, melyet a gyermekek legalább annyira intenzíven megélnek, mint a szülők. Millió megválaszolatlan kérdés, bizonytalanság, szorongás, hogy vajon mit hoz majd a holnap. Keresetlen szavak arzenálja találja meg egyik, másik, vagy mindkét felet. Akik még néhány éve bolondultak egymásért, most legszívesebben torkon ragadnák a másikat, és számonkérnék rajta a világ összes fájdalmát. Eközben

a gyermek nem érti, hogy a világ legjobb anyukája, miért vádolja a legcsodálatosabb apát, és fordítva.

Aztán ha különköltöznek a felek, a válás hivatalosan is jogerőt nyer: az egykori házastársak elválnak. Korábban úgy beszéltem erről, hogy elválnak a szülők, de néhány nappal ezelőtt az egyik kedves barátom és kollégám felhívta a figyelmem arra, hogy

a házastársak között történik meg a válás, nem a szülők között.

Milyen igaz… hosszasan elgondolkodtam a szavain. Talán ebben van a kulcs, ezt kell tudatosítani a feleknek. Levághatjuk egymást a családi képről, visszavehetjük a lánykori nevünket, eltitkolhatjuk, hogy valaha házasságban éltünk a „világ leggonoszabb emberével”, de ha ebből a kapcsolatból született egy gyermek, akkor életünk végéig szülőtársak maradunk. Hiába él bennünk a vágy, hogy bárcsak semmi közöm ne lenne többé ahhoz az emberhez, a valóság ennek pont az ellentéte. Ott van „közöttünk” valaki, aki a döntéseinkről nem tehet, aki nem kérte ezt a kialakult helyzetet, aki nem tehette meg, hogy helyettünk válasszon párt. Mégis kismillió olyan eset van, amikor

a gyermek a két szülő között a postás, a villámhárító, a zsarolás tárgya, a felnőttnek látszó óvodások között az igazi felnőtt.

Hogy lehet ezt igazán jól csinálni? 

Nem tudom… Minden eset egyéni megoldást igényel. A felek életében azonban el kell jönnie egy olyan pontnak, amikor felteszik maguknak a kérdést: Vajon mi a legjobb a gyermekemnek? Vajon a magammal folytatott harcban ő kell, hogy legyen az áldozat? Vajon el tudom-e hitetni vele, hogy az édesanyja/édesapja egy szörnyeteg, miközben egyikünk vagy másikunk társaságában ő teljesen mást érez? 

A gyermekeknek valójában két igazi nagy, tudattalan vágyuk van: az egyik az, hogy önazonosak legyenek, a másik, hogy kötődhessenek azokhoz a felnőttekhez, akik hajlandóak felelősséget vállalni értük. Ideális esetben ez az édesanya és az édesapa. Már a korai időszakban döntés elé kerülnek: megélhetik-e azt, akik ők valójában, azaz kifejezhetik-e minden élethelyzetben az érzéseiket. Például sírhatnak-e, ha éhesek, fáj valamijük, vagy csak egyszerűen arra vágynak, hogy felvegyék őket a kiságyból és érezhessék a szeretett gondozó testi közelségét? Nem nehéz felismerni, hogy társadalmunkban nem mindig engedünk teret (és akkor még finoman fogalmaztam) ezen vágyak kifejezésének, hiszen „elkényeztetett, hisztis, felkapatott gyermeknek nincs helye ebben a családban”. Így a gyermekek hamar megtanulják azt, hogy dönteni kell az önazonosság és a kötődés között.

Minden esetben a kötődés mellett fognak dönteni, mert ez a túlélésük záloga.

Hogy ez a jelenség miként vágja tönkre a felnövekvő generációk egészséges működését, arról talán egy következő bejegyzésben. Most maradjunk ott, hogy a gyermekben nagyon mélyen ott él az a vágy, hogy kötődhessen a szüleihez. Hiába próbáljuk racionálisan elmagyarázni, hogy az édesapja valójában nem törődik vele, mert a sokadik évzáró ünnepségen sem jelent meg egy bokrétával,

a gyermekben nem a düh fog megjelenni, hanem a vágy a másik szülő iránt.

Elindulhatnak – és jó eséllyel el is indulnak – olyan folyamatok, amikor a gyermek csak azért is meg akarja mutatni a világnak (valójában a soha jelen nem lévő szülőnek), hogy ő is megérdemli a figyelmet. Így jutunk el szép lassan a túlteljesítő, maximalista, s hosszan sorolhatnánk, hogy milyen gyermekhez, majd később felnőtthöz. Ám bármennyire is fájdalmas, az egyik szülő nem tud mindkét fél helyett jelen lenni. A másik féllel szemben megjelenő dühöt, még ha jogos is, nem a gyermekkel kell megbeszélnünk, az nem az ő puttonyába jár. Nekünk az lenne a feladatunk, hogy jelen legyünk a gyermekünk életében, ehhez pedig elsősorban arra van szükség, hogy magunkkal rendezzük a dolgainkat. Szeretett gyermekünk pedig ugyanúgy végig fog menni ezeken a lelki folyamatokon, amikor eljön majd számára a megfelelő idő, hogy kicsit tisztábban lássa, pontosan mi is történt a szüleivel, családjával, és ez milyen nyomokat hagyott az ő életében. Ez az idő azonban nem öt-, hat-, vagy éppen tizenhat éves korában jön el. Ezekben a korai években arra van szüksége, hogy minél kevesebb stressz érje őt.

Nem lehet folyamatos stresszforrás az a hely, amely a biztonságot, az otthon melegét, a nyugalmat lenne hivatott nyújtani.

Nincsenek a tarsolyomban olyan, pontba szedhető tippek, amelyek követésével a szülők megvilágosodhatnak, és varázscsettintésre egyszerre minden szereplő nyugalomra lel. Abban azonban biztos vagyok, hogy a felnőtt felelőssége megtenni minden magától telhetőt, hogy óvja a gyermekét legalább azoktól a stresszfaktoroktól, amelyek nem rá tartoznak.

Ha még mindig erős indulatot érzek a másik féllel szemben, ha legszívesebben mindent (is) az orra alá dörgölnék, ha tehetetlenségemben üvöltenék az égbe, igyekeznem kell ezt a bennem megjelenő dühöt olyan módon rendezni, hogy ebben a gyermekem se eszköz, se villámhárító ne legyen. A másik fél nem minden esetben lesz partner abban, hogy kidühönghessem magam, jobb esetben megbeszéljem vele a felgyülemlett keserűséget, de azt még mindig megtehetem, hogy segítséget kérek, vagy magamban dolgozom fel a veszteséget.

Mindannyian hozunk elhamarkodott, kevésbé tudatos döntéseket, akár a vonzalom, akár az éretlenségünk következtében. A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de azért sokkal többet tehetünk, mint gondolnánk, hogy ezen döntések negatív következményei ne egy ártatlan lélek vállára telepedjenek. 

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com

Elváltunk. Mi lesz most a gyermekkel?