A herceg belovagolt fehér lován és megkérte Csipkerózsika/Hófehérke/Hamupipőke kezét. Onnantól boldogan éltek, míg meg nem haltak… – elvileg innen kezdődik az a történet, amit úgy hívunk, egy család születése. De a folytatás már a legkevésbé sem tündérmese. Amikor a friss házaspár első gyermeke megszületik, minden felborul, és semmi sem lesz már olyan, mint valaha. Írásunk abban segít, hogy felkészülhess, ha „olyan” nem is lesz, de „még jobb” lehet! Csak egy kicsit dolgozni kell, érte és általa.

Megyek a piacra, mondta a férjem este nyolckor, de cekker helyett a másfél hónapos lányunkat vette a vállára. „És akkor vettünk két kiló almát, három kiló körtét, aztán hazajöttünk…” – duruzsolta aludni nem akaró kisbabánk fülébe, miközben végeláthatatlan köröket rótt vele a nappali közepén.

Úgy háromnegyed óra múltán én vettem át a csomagot, csak épp piacozás helyett dzsesszkoncertet adtam neki. Máig nem tudom, hogy nem kapott halláskárosodást a lányom, akinek különböző dzsessz-sztendereket üvöltöttem a fülébe, látván, hogy nem panaszkodik, sőt, néha még el is alszik így, és egy kicsit én is kiereszthettem a gőzt.

A művelet mégsem járt sikerrel,

újra a férjem lett a soros, szerencsére már nem kellett sokat köröznie a kanapé körül, jó esténk volt: összesen másfél óra elég volt, hogy elaltassuk családunk legújabb tagját.

Ekkor óvatosan átvettem, és halk, neszmentes léptekkel a hálószoba felé vettem az irányt. Mellkasomon az alvó babával rátornásztam magam az ágyra, és hanyatt feküdtem. Már minden elő volt készítve, matematikai számítással kimérve, hova nyúlok a takaróért, hova fekszem, hogy tudom mocorgás nélkül lekapcsolni a lámpát. Gyermekem rezzenéstelenül aludt tovább, majd úgy fél óra múltán, mikor éreztem, hogy én is készülök alfa állapotból deltába lépni, áttettem magam mellé az ágyra. És aludt tovább, legalább három órát egyhuzamban! Igaz, hogy hajnal kettő fele meg kellett ismételni az egész műveletet, immáron három négyzetméteren a hálószobában és a nappaliban alvó férjem nélkül, akinek a másnapi munka miatt muszáj volt pihenni, de roppant büszke voltam a módszerünkre, amit az elmúlt egy hónap alatt fejlesztettünk ki.

Az újdonsült anyák többsége harsányan felnevet, mikor azt hallja, a Föld másik felén alvásmegvonással kínozzák a rabokat. Végtelen sajnálattal néz arra a mit sem sejtő, boldogságtól sugárzó társára, aki épp friss terhességét közli a nagyvilággal. Az éjszakától úgy retteg, mint egy zombis horrorfilm egyetlen túlélője a végső leszámolás előtt.

A saját halálára nem tragikus végkifejletként tekint, hanem egy mennyei állapotra, amikor akármeddig lehet majd aludni.

Ha volt már valaki a végletekig kimerült, az nagy valószínűséggel tudja, milyen, amikor egy egyszerű tevékenység, mint például a zokni felhúzása is mérhetetlen erőfeszítésbe kerül. Csak éppen az éjszakázó anyáknak nem kizárólag estére szól a műszak: egy egész (vagy több) gyereket kell nappal is életben tartani. A fizikai tortúrán túl még nem beszéltünk a lelki, szellemi megpróbáltatásokról, a kezdeti bizonytalanságról, a magányról, a szorongásról, az új családi felállásról, a nőiség másféle megéléséről és a rengeteg kérdésről:

Jól csinálom? Hagyjam sírni? Pisis vagy éhes? Úristen, ettem ma már? Hajam is milyen…

És amikor néhány hónap elteltével végre rájöttünk, hogy képesek vagyunk életben tartani nemcsak gyermekünket, de mentálisan saját magunkat is, pislogunk kettőt és felnézünk. Nahát, nekem van egy férjem! – csodálkozunk, és hirtelen realizálódik, hogy ő nem csupán az az ember, aki mellett egy vékony köszönéssel megyünk el félkómában reggel a konyhában, mert nem látunk a fáradtságtól; nem csak az, aki első kérésre odahozza nekünk a szoptatós párnát, vagy aki megbüfizteti a gyereket, mialatt lezuhanyzunk. Ő a férj! Társunk, párunk, partnerünk, kinek mi. De elmondhatjuk, hogy van. (Persze szerencsés esetben.) 

Annál kevésbé igaz ez kapcsolatunkra. Új gyerekkel új családdá is váltunk, új szerepekkel, és ezt nem olyan könnyű megemészteni. Úgyhogy ha túléltük az első gyermek melletti kezdeti hónapokat ép ésszel, akkor elkezdhetünk dolgozni a párkapcsolatunkon. Ki amennyit belead, annyit kap vissza – tartja a mondás, és ez most erre is igaz. 

1. Minőségi együtt töltött idő nélkül nem fog menni.
Sok kismama most kacagva kapja fel a fejét. Minőségi? Együtt töltött? Idő? Hogy???

Nem kell egyből háromnapos wellness hétvégére gondolni, kezdetnek elég egy koncentrált tizenöt perc a kanapén beszélgetve, az esti fektetés után. Vagy egy közös, babakocsis séta hétvégén, amikor megosztjuk egymással, ami foglalkoztat. Nem kell mindig idill és pohár vörösbor – a lényeg a szándék: akarjunk figyelni a másikra, legalább arra a kijelölt időre. Ha nincs erőnk semmi máshoz, hát üljünk egymás mellett csendben, de tudjuk, mindezt most együtt csináljuk.

2. Ha úgy érezzük, eltávolodtunk egymástól, keressünk kapcsolódási pontokat. Legyen közös témánk. Az anya egész nap otthon egy beszédképtelen egyeddel, apa a munkahelyén pörög – bár lehet, hogy meghallgatni tudják egymást, de hozzászólni kevésbé. Nézzünk meg egy filmet, osszuk meg gondolatainkat egy hírről – érjenek minket közös élmények, amikről később tudunk beszélgetni. Ezek aztán szépen lassan elindítanak majd az egymásra találás útján.

3. A kommunikáció módja még sosem volt ilyen fontos, mint most: hangsúlyokon, gesztusokon múlhat, hogy sikerül-e átadni a másiknak, mire is vágyunk, mit is szeretnénk. Az én-közlés a célravezető: ahelyett, hogy a másikat hibáztatnánk („Már megint nem csináltad meg ezt és ezt! Már megint nem figyeltél oda rám!”), beszéljünk a saját érzéseinkről. „Olyan jól esne, ha…”, „Én így nagyon magányosnak érzem magam, hogy…” stb. Ne várjuk el, hogy a másik fél kitalálja a gondolatainkat, mert úgysem fogja. Mondjuk ki, mire vágyunk, mire van szükségünk, mindkét fél szempontjából, de anélkül, hogy a másikat megbántanánk.

4. Az intimitás a házasságban egy éjszaka óránként ébredő csecsemő mellett körülbelül olyan, mint edzés nélkül lefutni a félmaratont – szinte kivitelezhetetlen. De nem reménytelen! Csak épp figyelembe kell venni: a nő számára az előjáték ilyenkor nem feltétlen a testi közelségben valósul meg. Lehet, szívesebben közeledik majd este, ha délután lepihenhetett egy kicsit, vagy a férj tehermentesíti a háztartási teendők alól.

Van-e annál vágykeltőbb, mint egy férj, aki azt mondja: „Feküdj le szívem, én elviszem sétálni a kis Gézát, elaltatom, és utána kiteregetek.”

5. Ha már megkezdtük a hozzátáplálást, és rá tudjuk bízni a gyermeket valakire, akár egy éjszakára is, még véletlenül se legyen bűntudatunk. Élvezzük ki minden percét a gyerektől külön, párunkkal együtt töltött időnek, higgyük el, megérdemeljük. Tudatosítsuk magunkban: ez a feltöltődés most jár nekünk.
Akkor leszünk jó szülők és jó házastársak, ha tisztában vagyunk az igényeinkkel, ha tudatosan figyelünk szükségleteinkre, magunkra, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben. Ráadásul, ha boldogok a szülők, boldogok a csemeték is.
Így végül mindenki jól jár, és végre boldogan élünk, míg meg nem halunk.