Tizenegy udvarhelyszéki faluban jelen van, az érintett célközönség életkora hetven plusz, akik sportcsarnokban farsangolnak, latin-amerikai táncot tanulnak, tengerpartra utaznak, külföldre repülnek, és még egyetemre is járnak. Találd ki, mi az?

A Gyulafehérvári Caritas udvarhelyi kirendeltségének égisze alatt tizenhárom éve működő Szépkorúak mentálhigiénés csoportja sok idős életének adott új értelmet, és kapcsolta vissza a társadalmi körforgásba. Sándor István (képünkön), a program egyik koordinátora és „lelke” szeretettel beszél erről a korosztályról, ugyanakkor vicces, emberi történetei teljesen magával ragadóak. 

– Hogy jut eszébe egy harmincas éveiben járó fiatalembernek, hogy idősekkel foglalkozzon?
– Igazából nem is jutott eszembe. Mikor egyetemre mentem, nagyon szerettem cigány gyermekekkel és családjaikkal dolgozni, ahogy végeztem, velük is kezdtem el foglalkozni. Annyira nem szerettem volna idősekkel dolgozni, hogy amikor az egyetemen róluk kellett írni dolgozatot, mondtam, hogy inkább írok hármat gyerekekről, de idősekről én nem. Úgy szokták mondani, hogy ez talán a gondviselés, a sors vagy a karma, hogy a Caritasnál az első csoportom idős csoport lett. Azonban sajnos az első csoportomban a kezem között meghalt egy néni, ami nagyon megviselt. Bár akkor ez megijesztett, mégis úgy éreztem, itt én kell legyek a legény a gáton. Azt mondtam: ebből rendszert nem csinálunk, hogy a csoportban meghal valaki. Ez tetszett nekik, és én is kezdtem egyre jobban belelovalni magam. 

– Hogyan alakult a kapcsolatod ezzel a generációval? Könnyen megtaláltad a közös hangot velük?

– Voltak önkéntesek, tanácsadóim, akik rengeteg jó támpontot adtak, és kívülről láttak engem, mondták, hogy mi az, amire felcsillant az emberek szeme, és mi az, amire szerintük még várni kell. Egy idő után rájöttem, hogy

kicsit olyan, mintha nagyszüleim lennének. Sőt, még jobb talán, mert az embernek több türelme van az idegenhez, mint a sajátjához.

Közben észrevettem, hogy mentálhigiénés szakemberként még jobban hat rám. Ha valamit elmondasz négyszer-ötször-hatszor, akkor már kezded hinni. 

Szoktuk mondani, hogy egyedül a szeretet az, amit adsz, mégis te kapsz többet belőle. Valamit úgy adok, hogy attól még gazdagabb leszek. Talán ez az, amit itt megtapasztaltam: úgy megyek, hogy adni akarok, közben én jövök el meggazdagodva. 

– Mi a tervetek, célotok ezzel a foglalkoztató csoporttal? 

– Egyfajta lelki frissességet próbálunk visszaadni a szépkorúaknak, hogy aktív időskort éljenek. Régebben az idősek voltak a falu bölcsei, okosai, a tudók, mert régen a tapasztalati tudásnak sokkal nagyobb ereje volt. Most meg úgy látom, jött ez a sok kütyü és technika, és óriási hézag lett a generációk között, emiatt lassan elhiszik a szépkorúak, hogy ők nem tudnak. Mert egy kétéves jobban simogatja a telefont, mint ők a reszkető kezükkel. Én meg úgy gondolom,

attól, hogy a technikára nem érez rá, még az az idő, amit ő megélt, az érték. Ahány koporsó mellől ő már fölállt hetvenöt évesen, annak súlya van, és abban egy tudás, életbölcsesség rejlik.

Azt szeretném, hogy ne érezzék úgy, attól kevesebbek, mert a világnak egy bizonyos részét nem értik, nem érzik, és nincs annyira a vénájukban. Inkább tudatosítsák, hogy igenis nekik itt még feladatuk van. Úgy gondolom, hogy senkit nem felejtettek itt a földön, hanem tudatosan van itt, tehát küldetése van. Van bakancslistánk: a csoportnak is és mindenkinek egyénileg is. 

– Milyen lelkület, hangulat uralkodik a csoportokban?

– A lelki egészségre próbálunk nagy hangsúlyt fektetni. Hiába etetlek meg, mikor te szomjas vagy. Szerintem az emberek zömének össze van szűkülve a lelki gyomra, mert már egy ideje nincs megtömve. Úgy látom, hogy ezzel is meg lehet fertőzni a világot. Olyan fantasztikus volt, hogy tavaly, a lezárások alatt, amikor úgymond halt meg a világ, és ők voltak a legveszélyeztetettebbek, akkor teremtettek. Volt egy hátrányos helyzetű csapat, akiknek nem volt maszkjuk, és akkor még nehéz volt maszkhoz jutni. Közben kialakultak online csoportok, ahol az unoka lépett be, és a mamának mutatta, hogy éppen mit osztottam meg, és kiraktam az internetre, hogy valaki tud-e varrni. Aki nem tud varrni, van-e anyagja vagy gumija? Így készítettek több mint ötszáz maszkot. 

Ezek a csoportok nem rólam szólnak. Biztos, hogy kell egy ember, aki meggyújtja a lángot, kell egy szikra, de amit ők adnak egymásnak, az a legértékesebb. Amit én beleteszek, csak tizenöt-húsz százalék.

Újraindult bennük a vérkeringés, és mennyivel jobban él valami, hogyha van rendes vérkeringése.

Nemrég önkéntes tábor volt Zetelakán, amelyen hatvan önkéntes vett részt. A hatvan idős személy egy hétig dolgozott, vállalta az összes vacsorát. Egyszerű, falusi emberek. Ők főzték meg, ők rakták össze az alapanyagokat. Ők mosogattak, még műsorokat is improvizáltak. Hatalmas tapsot kaptak meg caritasos pólókat, amit nagy büszkeséggel hordanak. 

– Most már hagyománya van az általatok szervezett rendezvényeknek is. 

– Először Máréfalván szerettek volna egy szüreti bált, mivel fiatalkorukban nem voltak csőszök. Megszerveztük, felvonultak szekerekkel – az egyik bácsi még lépcsőt is csináltatott, hogy a nénik tudjanak felmenni –, sőt táncot is tanultak. Mivel a szüreti bál jól sikerült, jött az ötlet, hogy legyen egy farsangi bál is. Az előző máréfalvi polgármester meg is jegyezte,

„az öregek közül egyik tanácsosnak jelölteti magát, a másik nősülni készül hetvenévesen. Mit szedtek? Adjatok nekünk is!”

Nincs annyi beteg azóta a faluban, mert ez összefügg: aki úgy érzi, nincs küldetése, kezdi elengedni magát, nem érzi a késztetést, hogy meg kell gyógyulni. A farsangi bálunk annyira kinőtte magát, hogy most már négyszázötven-ötszáz fő vesz részt rajta, és a tavalyi évig valamelyik sportcsarnokban szerveztük. Színdarabokkal készülnek, vannak falvak, ahol már most nekifogtak a farsangi bál szervezéséhez. Ezek a rendezvények azért is jók, mert találkoznak a régi cérnagyárosok, matricások, józsef attilások, az elszármazottak és jövevények. Tavaly online térben szerveztük, de már az is akkora izgalommal járt, hogy ők fel lesznek téve az internetre. Régen, amikor meséltem egy-két viccet, ők mondták „maga mehetne a tévébe”,  viszont most már ők vannak a tévében. Az mer bevállalni ilyen színdarabot, szerepet, aki nem fél attól, hogy mit mond a falu. Most már tudják, mit jelent projektorral megnézni a másik falu műsorát, és számítanak rá, hogy az övéket is meg fogják nézni. Ha nem jött jól össze, újravettük és összevágtuk. Most már ők keresik a műsorokat. Ahhoz képest, hogy technikailag nem voltak sehol, most már nagyon sokan tudnak kütyüzni.

– Említetted a bakancslistát. Megosztanál néhány tételt abból, ami valóra vált? 

– Amikor bakancslistát vezetünk, az nem Tibi bácsi Három kívánság műsora, mert a saját erejükből lépik meg a dolgokat. Például több csoportból a nénik el akartak menni a Vaskapuhoz, és hónapról hónapra gyűjtöttek rá a kis nyugdíjukból, jelezték, amikor kigyűlt 50 lej, vagy volt, aki a tengerpartra akart eljutni. Ezek olyan vagány dolgok tudnak lenni! Volt olyan néni, aki elhatározta, hogy neki internete lesz, mert kiszámolta, hogy többet költ egy hónapban újságokra, mint amennyi az internet-előfizetés. Fellelkesedett, hogy akármilyen újságot tud olvasni, és akár több misére is el tud menni. De talán a legvagányabb az egyik néni története, akinek

az volt a vágya, hogy repülőre üljön. A többi csoportból is összeszedtük, akinek még ez volt a vágya, és elvittük a huszonvalahány kendős, kalapos, idős embert Budapestre.

A magyarországi caritasosok segítségével ingyenes szállást kaptunk. Fenomenális sztorijaink voltak a repülőn, a tömegközlekedési eszközökön, a szállodában, ami kártyás beléptetővel működött. Este elmentünk operettszínházba, kimentünk kocsmázni. Nagyon élvezték. Én úgy gondolom, hogy aki nem tud magán nevetni, az szomorúan éli az életét. Mi tudunk. 

A Mátyás-templomba is elmentünk egy misére, és előrehívtak az első sorba. Mikor mondták, hogy üdvözlik az udvarhelyi küldöttséget, sírtak. De voltunk Nagyváradon is, ahol meglátogattuk az egyik egyetemet. Mondtam nekik most már eldicsekedhetik, hogy jártak egyetemre.

– Elég nagy felelősség annyi időssel elindulni idegenbe, mintha gyerekeket vinnél kirándulni.

– Én úgy gondolom, hogy Isten tenyerén vagyunk, és igazából nagy bajunk nem történhet. Biztos, hogy van rizikó, mindig van.

Ha nem csinálsz semmit, akkor csinálod a legnagyobb hülyeséget. Ha ezeket nem vállalod be, akkor sose jutnak ekkora élményekhez.

Muszáj a járt utat elengedni, és álmodni egy nagyot, különben nem lesz soha semmi.

– A gyermekeik részéről milyen a fogadtatás?

– Zömében nagyon jó, úgy gondolják, ha jó mamának, jó a családnak is. Volt olyan eset, amikor még teljesen online működött a csoport, hogy találkoztam egy férfival a telefonos üzlet előtt, és mondja viccesen:

„Na, maga elrendezte az én anyámat, megyek venni neki simogatós telefont.”

Aztán kifejtette, hogy igazából örülnek, mert korábban elkérte valamelyik családtag telefonját, hogy nézze meg, raktam-e fel valami újdonságot. Heti rendszerességgel volt egy foglalkozás, mert ha nem, nagyon hazavágta volna a covid a tevékenységeinket, úgymond megint összeszűkült volna a lelki gyomruk. 

– Mik azok a legértékesebb leckék, amiket az idősektől tanultál?

– Például az, hogy ők már nem görcsölnek rá minden apróságra. Egy idős asszony anyaként egyformán rágörcsölt mindegyik gyermekére, aztán egyikből huligán lett, a másikból jó viselkedésű ember. Sokszor megdöbbenek, milyen élettörténetek vannak! Volt például egy házaspár, akik hetvenévesen modern táncot akartak tanulni. Közben megtudtam, hogy két gyermeküket temették el, és ebből a mélységből felálltak, színpadra álltak, és keresztény hitet sugároztak. Úgy gondolom, ebből tanulni kell.

Ezt az erőt nagyon véka alá rejtjük a mai világban, pedig ki kéne rakni, mert depressziós világ felé haladunk.

Itt van egy régen megszelektált nemzedék. Hetven-nyolcvan évet leéltek, egy világháborút túléltek, akkor most mi bajuk lehet? Ezért nem fél nagy részük a vírustól.

Van olyan, aki már évek óta bele volt fulladva a gyászba, a gyermekei minden szakemberhez befizették. Semmi változás. Másfél éve jár hozzánk, és most semmi baja: tervei vannak, levette a feketét, rájött, hogy mióta a férje meghalt, ő azóta él. Nagyon érdekes, hogy még ha púp is valami vagy valaki, ha hirtelen lekapják a hátadról, megszédülsz. Ez normális. De ha fokozatosan veszik le, akkor hozzászoksz. Ha pedig hirtelen lekapják, de van, akibe belekapaszkodj, utána megtanulsz újra járni, és rájössz, hogy jobb púp nélkül. 

– Mit üzennél a mostani negyven-ötven-hatvan éves „gyermekeknek”, mire van a legnagyobb szükségük az idős szülőknek?

– Arra, hogy a fontosságérzetük megmaradjon, de a méltóságuk is. Ne lökjük félre a mosogatókagyló mellől, mert már nem mosogat olyan szépen. Ne írjuk le azért, mert bizonyos dolgokhoz nem ért. Sajnos benne van a világban az a gondolat, hogy eltartjuk őket, pedig nagyon gazdag részei a társadalomnak. Nem véletlenül vannak itt, és nem babamegőrzőnek, mert nem minden mama képes arra, hogy tíz órában online tanuljon az unokájával. Van, aki egész másért van, és engedni kell élni.