Érdekel, hogy miből készül a hús a hamburgeredben? Honnan kerül a boltok polcaira a méz? Kíváncsi vagy, hogy mi lesz az állatvilággal a globális felmelegedés miatt? Vagy kattogsz azon, hogy mihez kezdenek a honlapok, közösségi oldalak a rólad összegyűjtött adatokkal? Esetleg simán elbűvölnek a „totyogó” pingvinek? Ha a válasz igen, akkor biztosan nézel dokumentumfilmeket, vagy ha nem, akkor ezentúl nézz. Vagy mégse?

Virágkorát éli napjainkban a dokumentumfilm műfaja. A világban zajló, természeti és ember által generált katasztrófák, a 21. század elidegenedő embere, a társadalmi nyomás, a média és a közösségi média hatalma mind hozzájárulnak a műfaj népszerűségéhez, akárcsak a technológia fejlődése, hiszen ma már egy GoPro kamera vagy egy jobbacska mobiltelefon is elég, hogy akár egy amatőr videós is megmutassa a csodást, a titkost, az érdekest. A dokumentumfilmek válaszokat igyekeznek adni a „nagy” kérdéseinkre, ám ezek a válaszok sokszor nem szívderítőek.

A dokumentumfilm viszonylag tág kifejezés az olyan filmes alkotásra, melynek célja a valóság dokumentálása, bemutatása. A boomerek és az X generáció tagjai még Jacques-Yves Cousteau tengerkutató ismeretterjesztő filmjeit csodálták, míg az Y vagy Z generáció már rajzfilmek, animációs filmek formájában is megsejtette a műfaj lényegét (Varázslatos iskolabusz, Volt egyszer az ember stb.), vagy később Steve Irwin, a krokodilkirály műsorát nézték dokumentumfilmként. A kilencvenes évektől, illetve a 2000-es évek elejétől már Romániában is széles volt a kínálat – hála a Discovery Chanel, a National Geographic, az Animal Planet, a Viasat History csatornáknak, melyek főleg ismeretterjesztő és tudománynépszerűsítő filmeket, sorozatokat sugároztak, sugároznak.

Megmutatni Amerikának

A műfaj története – a filmes szakmában – ennél komolyabb múltra tekint vissza, illetve fajsúlyosabb alkotásokat foglal magába. Említhetjük a Walter Ruttmann 1927-ben bemutatott Berlin, egy nagyváros szimfóniája című alkotását, a híres spanyol rendező Luis Buñuel Föld kenyér nélkül című művét vagy Joris Ivens Spanyol föld című, 1937-es munkáját a spanyol polgárháborúról. Ezekben a filmekben a szociális érzékenység, valamint a politikai, ideológiai töltet is gyakran szerepet kap, illetve a kor lehetőségeit figyelembe véve, fontos cél, hogy például az amerikainak megmutassák, mi történik Európában.

A műfaj lehetőségei nagyon szélesek, sok alfaja létezik. Vannak politikai célzatú, propagandisztikus dokumentumfilmek, oktató, nevelő szándékúak, narrátort használók vagy néma alkotások, olyanok, amelyben a filmes és/vagy a néző résztvevő, olyan is, amelyben kívülálló. Sőt, vannak olyan alkotások, amelyekben megrendezett helyzeteket, történetet látunk – a félig-meddig fikciós alkotások célja ugyanúgy valós élethelyzetek bemutatása, leképezése. Természetesen tudományágak tekintetében is széles a skála a zoológiától, a történelmen át a néprajzig. Ma már szinte bármiről, bármilyen stílusban lehet dokumentumfilmet forgatni. A dokumentumfilm kategória 1942 óta létezik az Oscar-díj történetében is.

Új század, új utak

Bár a műfaj történetének elején a társadalmi problémák, az ismeretlen népek, törzsek, kultúrák jelentették a legérdekesebb témát a nézőnek, ma főleg az érdekel minket, ami a mindennapjaink része. A Társadalmi dilemma (2020) című netflixes alkotás kétségtelenül ezek közé tartozik, a közösségi média hatásairól szól, bennfentesekkel, például 

Tristan Harrisszel, a Google korábbi dizájnetikusával készült interjúkból ismerjük meg többek közt a Google, Facebook és Instragram árnyoldalait.

A közösségi média ismeretlen oldalát mutatja meg Nick Bilton a HBO kínálatában elérhető, Álhíres című filmje is, mely a like-gyűjtés, az influenszerkedés titkaiba avat be.

Ugyanitt érdemes megemlíteni a szintén a Netflixen megnézhető Ételünk és életünk (Rotten) című dokumentumfilm-sorozatot, amely a globális élelmiszer-ellátási lánc korrupcióját vetíti elénk. Az élelmiszeriparra fókuszáló filmek közül érdemes kiemelni a Honeyland – Méz-királynő című 2019-es, Oscar-esélyes macedón filmet is, melynek főszereplője egy méhvadász, aki megpróbálja visszaállítani méhpopuláció természetes egyensúlyát, amit az emberek felrúgtak. Az élelmiszeripar kapcsán alapfilm a 2008-as amerikai Food, Inc. – Élelmiszeripar Rt. – is, mely igencsak negatív képet fest a kapitalista élelmiszeriparról, -fogyasztásról.

Maradva a korrupciónál, érdemes kiemelni a Netflix Piszkos pénz című sorozatát is, mely a gazdagok világába nyújt közel sem elbűvölő betekintést. A sort persze sokáig lehetne folytatni, hisz akad olyan film is – a Fire in the Blood –, amely a gyógyszeripar visszásságaira világít rá, olyan is, amely a droghasználat – Take Your Pills – veszélyeire.

Van pozitív üzenet is

Ugyancsak tavalyi David Attenborough nagysikerű, az Egy élet a bolygónkon című filmje, mely bár egyfajta visszatekintés és szembesítés, hogy mit is tett az emberiség a bolygónkkal, üzenetében pozitív, a jövő generációjához szól, akik még cselekedhetnek. Környezetvédelem témában Leonardo DiCaprio (ő a producere, rendezője pedig Fisher Stevens) Özönvíz előttje is kötelező darab.

Természetesen akadnak optimista hangvételű, motiváló alkotások, illetve külön érdemes kiemelni az igényesen – akár művészi igényességgel – elkészített életrajzi filmeket, így például az Amyt (Amy Winehouse élete), a Pinat (Pina Bausch táncosnő élete), az Amikor királyok voltunk – Muhammad Ali című filmet vagy az Ember a magasban (Man on Wire) című alkotást Philippe Petit-ről, aki átsétált egy kötélen a New York-i ikertornyok között. A Pingvinek vándorlása 2005-ből szintén egy klasszikus darab, sok aranyos pingvinnel és frappáns humorral átitatva. 

A pozitív töltetű filmek kapcsán érdemes kiemelni a 2013-as, Szerelempatak című, Sós Ágnes rendezte, nagyon szeretnivaló, magyar filmet is a „népi” szerelemről, nagyanyáink szerelmi életéről.

Megér egy esti filmezést a Lo and Behold: Reveries of the Connected World című film is, melyben a híres rendező, Werner Herzog hetven plusszosan, laikusként áll neki, hogy megértse az internetet, illetve azt, hogy milyen irányba, milyen jövő felé vezet az új technológia. A váróterem (The Waiting Room, 2012) című film is izgalmas, alapját egy közösségi médiaprojekt jelentette, amely Oaklandben, a Highland kórházban zajlott, s mely az ottani betegek, orvosok és személyzet életét követte egy meghatározott ideig.

Külön alkategóriaként említhetnénk a tragédiákat, bűncselekményeket, sorozatgyilkosokat bemutató dokumentumfilmeket, melyeknek meglepően nagy sikere, nagy nézettsége van, annak ellenére, hogy általában sokkolóak, néha gyomorforgatóak. Ezek közül kiemelhetjük a HBO kínálatában megtalálható Colectivet, amit hazai vonatkozása miatt (is) érdemes megnézni.

Kell ez nekünk?

Tény, hogy a mainstream dokumentumfilmek ma már túlmutatnak a csodás tájak, alig ismert népek, fontos történelmi események bemutatásán. Az internet korában a nézőknek más kell, több kell. Az inkákról ír a Wikipédia, Balit bejárhatjuk a Google Street View-val, a tálibok merényleteiről pedig sajtósok vagy akár mobillal filmező laikusok felvételei tájékoztatnak. Ahhoz, hogy egy dokumentumfilm megragadja a nézőt, többről kell szólnia, mint ami látható, ami könnyen, bárki által érthető. Az összeesküvés-elméletek korában folyton válaszokat keresünk, ezeket várjuk a kortárs dokumentumfilmektől, sorozatoktól.

Mi történik, ha a válaszok elszomorítóak, elkeserítőek, kegyetlenek és kiábrándítóak?

Imerőseim azt mondják, ilyenkor keserű szájízzel maradnak a film után, azzal a gondolattal, hogy milyen pocsék ez a világ, milyen rossz irányba halad, ennek ellenére megnézik a következő divatos dokumentumfilmet is, hisz hajt, éltet minket a kíváncsiság…

A regényt is elolvassuk, ha sejtjük, hogy tragikus a vége, akkor is, a Titanicot is megnézzük, annak ellenére, hogy tudjuk, Jack meghal. A dokumentumfilmek „lényege”, hogy nem rózsaszín álomvilágot mutatnak meg: figyelmeztetnek, felszólítanak, elgondolkodtatnak, néha cselekvésre késztetnek, segítenek tisztábban látni. A dokumentumfilmek hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban értsük és ismerjük a világot, akkor is, ha ez a világ nem mindig olyan, amilyennek szeretnénk.