Vannak szakmák, amikkel úgy jó, ha soha nem találkozik az ember. Akiket az élet mégis összehozott Fejér Zoltán gyógytornásszal, azok lényeges változásról, életüket megkönnyebbítő gyógyulásról számolnak be. A már nagyon fiatalon jelentős sikereket elért szakember úgy tartja, nem ő választotta ezt a pályát, hanem ellenkezőleg: e hivatás választotta őt.

– Kezdjük egy fogalomtisztázással! Sokak fejében keverednek a fogalmak: gyógytornász, gyógymasszőr, csontkovács. Mi a különbség ezek között?

– A gyógytornász fogalom elég tág, sok minden beletartozik, így a lézerterápia, a száraz tűzés, az Ergon- és Vojta-terápia, de ugyanúgy az úgynevezett manuálterápia is, ami olyan, mint a csontkovácsolás, csak teljesen más alapokon nyugszik. A gyógymasszőr eszköze régen csak a masszázs volt, de most már a gyógymasszőrök is használnak köpölyt és más segédeszközöket. Csontkovácsolás sok fajta van, de alapvetően a csontkovács helyremozgatja és kimozgatja az ízületeket.

– Egyre több gyermek jár gyógytornászhoz. Kiszélesedett az a korosztály, amely gyógytornát vesz igénybe? 

– Igen, abszolút. Bár én gyermekeket nem nagyon fogadok, de látom, hogy sok a fejlődési rendellenesség, elsősorban a modern világ miatt.

A testünk mozgásra van teremtve. A gondok többsége abból ered, hogy a gyermekek nem mozognak eleget.

Reggel felkel a gyermek, beül a kocsiba, elviszik iskolába, ott végigül hat-hét órát,  hazamegy, otthon számítógépezik, így nem tud megfelelően fejlődni. Összehasonlításképpen, mi gyermekkorunkban egész nap kint voltunk, fociztunk, este értünk kellett jönni, mert még birkóztunk a homokozóban, vagy kergettük egymást. A szülők sem foglalkoznak annyit a gyermekekkel. A mi szüleink, ha ledolgozták a munkaidejüket, hazajöttek, és a családdal minőségi időt töltöttek, közös tevékenységeket folytattak velünk.

Manapság sok helyen jellemző, hogy a szülők elmennek a saját programjaikra, lepasszolják a gyermeket, egy telefonnal, tévével vagy számítógéppel lefoglalják, így tudják, hogy egy óra múlva is ugyanabban a pozícióban találják őket. Nincs, ahogy megfelelően fejlődjön egy növekedésben lévő test, szellem.

– Mi az oka annak, hogy kevés gyermeket fogad?

– Úgy érzem, hogy nem tudok megfelelően foglalkozni velük. Ha tartáshiba vagy hátgerincferdülés áll fenn egy gyermeknél, általában az a tapasztalatom, hogy nem érjük el velük a várt eredményt, mivel hiába jön el hozzám tornázni heti egy-két alkalommal, ha otthon továbbra is órák hosszat ül a test szempontjából előnytelen pozícióban. Ez akkor hatékony, ha együtt dolgozik a gyógytornász, a gyermek és a szülő. A gyermeknek meg kell értenie, hogy amit eddig csinált, és főleg ahogyan csinálta, az nem jó, és ha gyógyulni akar, ezen a rossz szokásán változtatnia kell. Bizonyos izomcsoportok nem aktiválódnak, hiszen egy pozícióban van egész nap. Emiatt sok mozgásszervi betegség kialakul, de a felnőtteknél is nagyjából ez a helyzet. Beül az autóba, elmegy dolgozni, ott ül legalább nyolc órát, hazamegy, ledől a kanapéra, és várja, hogy sötétedjen be, hogy rendesen le tudjon feküdni pizsamában. Nézzük meg az öregeket, nagyszüleinket: végigdolgozták egész életüket, ha fájt valamijük, az  amiatt volt, hogy krumplit szedtek aznap, fát vágtak vagy elestek.

– Milyen jellegű panaszokkal keresik fel leggyakrabban?

– Leginkább mozgásszervi fájdalmakkal. Ha nincs egy betegség vagy baleset a háttérben, akkor ki kell deríteni az okot. Én mindig részletesen beszélgetek velük, ránézek az emberre, és minden árulkodó jelet megfigyelek: a cipője, a lába állása, a háta, a modora, a járása.

Ha valaki bejön az ajtón, szinte látszik, hogy milyen baja van: inaktivitási problémák, túl van terhelve, egyoldalú a munkája stb. Általában ő is tudja, hogy mitől van problémája, csak még nem tudatosította: rosszul van berendezve az irodája, rosszul ül, otthon vannak rosszul elhelyezve dolgok, túlterheli magát.

Egyszerű dolog, amit az állatok is végeznek: ha hosszabb ideig vagyok ugyanabban a testtartásban, azokat az izmokat nyújtsam meg. Ha nem teszem, befeszül az izom, mert mindig csak egy irányba mozgatom. Az ülőmunka a legrosszabb, mert az ember agyát, szellemét lefoglalja az, amit csinál, és észre sem veszi, hogy a test több órán keresztül ugyanabban a pozícióban van.

– Mi a legtöbb vagy legjobb, amit megelőzésként tehetünk? Főleg azok nevében kérdezem, akik irodai munkát végeznek. 

– Elsősorban végezzenek egy olyan testmozgást, amit szeretnek, és lehetőleg összetett mozgás legyen, tegyük fel, egy csoportos edzés, pl. pilates vagy jóga, de szinte bármilyen csoportos torna, amivel átmozgatja az ember az izmait. Ez bőven elég ahhoz, hogy megfelelően aktiválódjon valamennyi izomcsoport. Mindig jobb a csoportos, mint az egyéni, mert jobban motivál. Az emberek húzzák egymást, beszélgetnek, esetleg kialakul egy jó viszony, ami megint csak odaköti őket a helyhez.

Az ember vagy a betegsége előtt kezd mozogni vagy a betegsége okán, de így is, úgy is kell mozognia. Ez is egyfajta befektetés, és a test visszaadja, amit neki adtunk.

Van, akinek rá kell ébrednie, hogy nem végzett eddig semmi mozgást, és amíg nem fájt, addig nem is akart ezen változtatni. Szinte soha nem késő elindulni, és szerintem bármilyen mozgásszervi betegséget lehet orvosolni. Amikor mozgásról beszélünk, nem csak az izomrendszert vesszük alapul, hanem a szív- és érrendszert, a légzőrendszert, de a mozgás kihat az emésztőrendszerre is.

Olyan mozgást kell végezni, aminél a pulzusszám megemelkedik, változik a vérnyomás. Kell nekünk, hogy elfáradjunk, kitáguljanak és összehúzódjanak a vérereink, mert akkor meglesz a rugalmasságuk. Minden nap kellene mozogni. Lehet, hogy eleinte nehéz vagy furcsának hangzik, de annál jobb lesz az ember közérzete, annál szívesebben csinálja, minél jobban belemerül. Ha alapvető dolgokat (fekvőtámasz, hasizom-gyakorlat, hátfeszítés, guggolás) napi szinten elvégeznénk, minden izomcsoportot megfelelőképpen aktiválnánk. 

– Áttérve a személyes motivációra, miért választotta ezt a pályát?

– Sose gondoltam volna, hogy gyógytornász leszek, igazából egyetemre se akartam menni. Korábban sportoltam, focizni szerettem, emberekkel beszélgetni, kapcsolatot teremteni, szórakozni járni. A szüleim biztattak, hogy egyetemre menjek, ezért beiratkoztam Marosvásárhelyen egy Iași-i egyetem kirendeltségére, sport szakra. A felvételi után egy ismerős felhívta a figyelmem, hogy az orvosi egyetemen lesz gyógytornász szak is, így végül felvételiztem oda is, és bejutottam. Tetszett, hogy magyarul indul, mert nem sokat tudtam románul. Nagyon mély vízbe csöppentem, de menet közben megtetszett. Élveztem, kihívásnak vettem az egészet, felállítottam magamnak hosszú távú célokat, másodéven elvégeztem egy masszázsiskolát, elkezdtem masszírozni, volt stabil pacientúrám. Mielőtt elvégeztem az egyetemet, a Septimiában kaptam állást masszőrként és gyógytornászként. Ekkor jöttem rá, hogy amit az egyetemen tanítanak, az nekem édeskevés.

Vagy megtanulom rendesen, vagy nincs semmi értelme az egésznek: bejön valaki, fáj a háta, és amikor kimegy, ugyanúgy fáj a háta.

Elvégeztem a mesterképzést is, valamint számos más, nemzetközi továbbképzést. Szerencsém volt, mivel a feleségem családtagjai által olyan képzésekre tudtam eljutni, ahova nem lehetett iratkozni sem. Ezáltal olyan terápiákat tudtam elsajátítani, amiket kevesen alkalmaznak az országban. Fontos számomra, hogy a pácienst kiszolgáljam, hogy ne csalódjon, hanem megkapja azt, ami miatt hozzám fordult, és bizalmat szavazott nekem. 

– Már nagyon fiatalon komoly szakmai sikereket ért el. Van receptje, titka annak, hogy valakit súlyos betegség után talpra lehessen állítani? 

– Előfordult valakivel, hogy bizonyos orvosok a leletei alapján elkönyvelték, hogy nem fog meggyógyulni. Pedig vannak eszközök, amikkel jól lehet rehabilitálni. A nagyobb sikereim olyan embereknél voltak, akik nagyon erősek fejben, akik tudják, mit jelent munkát fektetni valamibe, aminek később megjön az eredménye. Általában három dolgon múlik a siker: a páciensen, rajtam és a Jóistenen.

Elsősorban az kell, hogy a páciens elhiggye, meg tud gyógyulni, motiváció nélkül nincsen gyógyulás.

A második dolog, hogy kell változtatni: amit eddig csinált, az nem jó, azért lett beteg. Ami szemét az életében, azt ki kell dobni, azokat le kell cserélni. Fontos a családi háttér is, ha van valaki, aki etet, ápol, szeret, törődik, akkor van lelkierő a gyógyuláshoz. Egyes eseteket felkapnak, hírük megy, de számomra minden eset ugyanolyan fontos. Én nap mint nap ezt csinálom, ideggyógyászaton dolgozom, embereket tanítok meg járni és újra teljes életet élni. 

– Egy stroke után milyen esélyei vannak az embernek, hogy felépüljön, és teljesen visszakapja testi funkcióit? 

– Papírforma szerint a páciensek negyede meghal, a másik negyede a továbbiakban ágyhoz kötött marad, a harmadik negyede részben meggyógyul, s a negyedik része teljesen felépül. A való életben úgy van, hogy akinek jók a szellemi képességei, azok meg tudnak tanulni járni. Tudatos állapot kell hozzá és akarat. A bénultság olyan érzés, mintha nekünk nőne egy új végtagunk. Ő teljesen elfelejti ezt a végtagot, nem tudja használni, mikor támaszkodni kell rá, olyan, mintha a semmire támaszkodna.

Aki fejben ott van, még olyan embert nem láttam, hogy ne tanuljon meg járni.

Azonban a kézfunkciók helyreállítása már sokkal nehezebb. Nagyon összetett a kéz mozgása, nehezebben rehabilitálódik, nagyobb sérülést szenved a felső végtag mozgatópályája. Nagyon sokat számít ezeknél az embereknél, hogy milyenek a szellemi képességeik. Nehéz, fárasztó munka, hogy gyógytornára járjanak, ezért igyekszem barátságosan közeledni hozzájuk. Tudom, hogy van egy elvárás maguk felé, felém, a hozzátartozók felé, hogy a rehabilitáció minél könnyebben és hatékonyabban menjen. Ebben próbálok nekik legjobb tudásom szerint segíteni. Sok esetben pár alkalom elég ahhoz, hogy megmutassam, milyen fajta tornát kell végezniük, így otthon is tudják folytatni a gyakorlást, de elég lehet arra is, hogy rájöjjünk, mitől alakult ki ez a betegség, és miként lehet kezelni a problémát.

– Úgy képzelem, ez egy nagyon hálás szakma. Így van?

– Az az igazság, hogy kicsit több visszajelzést szeretnék kapni a pácienseimtől, mert néha nem tudom, hogy meggyógyult valaki vagy sem, vagy csak akkor tudom meg, amikor ajánl valakinek. 

Egyébként hálás szakma, de közel sem annyira, mint amennyire gondolom, hogy esetenként segítettünk. Amikor az emberek hálásak, annak nagyon örülök, mert ez tölt fel, a sikerélmény. Az ember mindig elgondolkodik egy esettel kapcsolatban, szinte mindenki történetét viszem magammal, az ő baja valamelyest az enyém is. 

– Szükséges minden kisebb panasszal gyógytornászhoz fordulni, vagy magunkon is segíthetünk?

– Ha valahol fáj, azt be kell krémezni, egy kicsit megmasszírozni, ez már be tud indítani egy gyógyulási folyamatot. Van, akinek huzamosabb ideje fáj valamelyik testrésze, és nem is próbált meg tenni ellene. A kutyák nyalják a lábukat, ha fáj, ösztönösen tudják, hogy foglalkozni kell vele. Ha bármi problémám van, kezdjem el fokozatosan mozgatni, és egy kicsit üljek le, és nézzem meg, hogy például az a kéz mitől fáj, mikor fáj, miért fáj, ha összeszorítom, ha nem? Mindenki érzi, hogy be van-e feszülve, hogy jól esik-e, ha párszor végighúzza a kezét rajta? Kellene foglalkoznunk magunkkal, mert mindennel foglalkozunk, csak magunkkal nem. Minden fontosabb a saját egészségünknél egészen addig, amíg egy betegség vagy valamilyen helyzet rá nem kényszerít arra, hogy törődjünk magunkkal.

– Vannak jövőbeli tervei a szakmai fejlődést illetően?

– Hosszú távú célom, hogy szakmai előadásokat, továbbképzéseket, valamint tanfolyamokat szervezzek, mivel úgy látom, hogy egyre nagyobb az érdeklődés e téren. Például a nagyobb helyi vállalkozások igényt tartanak „munkavédelmi “ előadásokra, melyeknek célja a mozgásszervi problémák megelőzése és a már meglévők kezelése házilag. Így egyszerre egy nagyobb közönség figyelmét lehet felhívni ezen betegségek kezelésére vagy elkerülésére. Továbbá tavaly létrehoztunk egy udvarhelyszéki gyógytornászokat összefogó közösséget, melynek célja segítséget és szakmai fejlődést adni, valamint felzárkóztatni a pályakezdőket. A találkozások alkalmával megosztjuk egymással tudásunkat egy közös cél érdekében: az Udvarhelyszéken élő, mozgásszervi problémával küzdő embereket minél hatékonyabban szeretnénk gyógyítani.

Fotó: Fülöp Attila