Nagyon érdekes a psziché játéka, ahogy nagyon sokszor tetten lehet érni, amint épp becsap bennünket, ahogy torzít, és mennyire nehéz ennek ellenállni. A bántalmazással kapcsolatos botrány során izgalmas volt megfigyelni a saját működésemet, amint azon kapom magam, hogy az agyam szelektál a különböző infók és pletykák között, keresi azokat a „bizonyítékokat”, amelyek a Böjte Csaba által felépített rendszer hiánypótló létezése mellett szólnak, és mennyire ki akar szorulni a tudatomból minden, ami aggodalomra adhat okot. Így működünk, ilyen az emberi természet, és bár lehet ez ellen lázadni, szerintem felesleges, s egyszersmind önbecsapás.

Érdekes megfigyelni azokat a mechanizmusokat, amelyek alapján a közvélemény most állást foglal.

Megjelenik ismételten a fekete és a fehér, a jó és a rossz, a bűnös és az ártatlan két véglete,

az Isten és a Sátán évezredek óta tartó, ádáz harca. S közben kirajzolódik az a mintázat is, hogy mennyire a magunk szemüvegén keresztül szemléljük, kódoljuk az eseményeket és hozunk ítéletet az információmorzsák alapján, amiket tudunk vagy tudni vélünk.

A közösségi média jó lehetőséget biztosít a magamfajta „bódog-bódogtalanoknak”, hogy mindenről (is) véleményt alkossanak, ezek a saját napszemüvegen keresztül alkotott vélemények aztán ezreket, tízezreket érnek el, s egy idő után sokan alapigazságként fogadjuk el az olvasottakat (a lájk- és megosztásszámok függvényében). Kismillió esetben csúszik be torzítás egy-egy véleménybe, de ha a szerző elég „ügyesen” érvel, akkor a kritikus gondolkodást sutba vágók számára könnyedén fogyasztható a tartalom. Valószínűleg az én gondolatmenetemmel is megesik ez. Mindaddig nincs rálátásom erre, amíg valaki nem szembesít vele, hogy egy bizonyos jelenséget nem vizsgáltam meg a maga összes vetületében. Izgalmas buli ez…

Ami viszont nagyon nehezen emészthető számomra ebben az ügyben, az a dögkeselyűk megjelenése. Azoké, akik kizárólag politikai, felekezeti, vagy a saját maguk felemelkedésének eszköze gyanánt használják fel a történteket és kísérlik meg a karaktergyilkosságot. IGEN, a szemünk előtt zajlik egy karaktergyilkosság-kísérlet, amelynek a legszembetűnőbb jelei, hogy

senki (azaz nagyon kevesek) beszélnek arról, hogy milyen VALÓS segítséget lehetne nyújtani az áldozatoknak, vagy hogy miként lehetne biztonságosabbá tenni EZT és minden hasonló rendszert.

Nem, nem arra gondolok, hogy egyik irányból a másikba kellene terelni a témát, hogy a vizes törölközőt innen oda kéne dobni, hanem arra, hogy erről az ügyről csak a maga komplexitásában szabad, szabadna beszélni, minden aspektusát megvizsgálva és együtt tárgyalva. Ennek a holisztikus vizsgálatnak a hiánya az, ami intő jel kell, hogy legyen, hogy itt érdekek mentén zajlik a diszkurzus. Persze, ehhez ismételten szükségeltetik egy szemüveg, amin keresztül tisztábban lehet látni nem csak ezt a történetet, de talán az egész világot.

A tömegek fejeket akarnak látni a vödörben, s közben nem veszik észre, hogy

ugyanolyan agresszívek, mint minden bántalmazó.

Keresztre feszítést akarunk, mert ez a kultúránk ingerküszöbét épp csak súrolja, s közben nem ismerjük fel: a bántalmazás annyira szerves része hétköznapjainknak, hogy minimális az esélye annak, hogy feltűnjön, ha valakit bántanak a környezetünkben.

Igazságot akarunk szolgáltatni a számítógép monitorja mögül, de arra már nincs rálátásunk, hogy mi magunk is a probléma része vagyunk. Minden címke, minden ítélet egyben rólunk is szól…

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com