Minden eddiginél nyüzsgőbb adventi vásárral várnak a waldorfosok

Tavaly csak az online térben, idén azonban a valóságban is megnyitja kapuit a székelyudvarhelyi Kerekerdő Waldorf Iskola és Óvoda adventi bazárja november 26-án, Székelylengyelfalván....
Becsült olvasási idő: 13 perc 25 másodperc

Idős Katona Péter történetei a háborúról, hős katonákról, szerelemről, nagyotmondó öregekről és hétköznapi életrevalóságról.

Többen ajánlották a községben, keressem fel egyszer Gagy falu krónikását, a környék fűzfapoétáját, aki tudásával, emlékeivel és alkalmazkodóképességével meg-meglepi a fiatalabbakat is. Mindig nagy kincsesbányának tartottam azokat az időseket, akik megélték a történelemkönyvekben tanított eseményeket, részesei voltak a múlt század fontosabb mozzanatainak.

Az újságírónak érdeklődése mellett szüksége van egy jó ajánlólevélre is, nekem most nagy szerencsém van Péter bácsi fiával, aki röviden bemutat édesapjának, megkéri, meséljen nekem egy kicsit, hogyan telt el az kilencvenhárom esztendő. Egy földszinti lakásban él az idősebb Katona házaspár, beszélgetőtársam az ágyán üldögél, előtte az asztalon laptop, kék fénnyel borítja be Zuckerberg Facebookja a szobát. Az öregúr virtuális kalandjai külön megérnek egy misét – bocsánat, istentiszteletet –, de megannyi érdekes sztori van még a tarsolyában, Gagy és környéke történetének részleteit emlegetjük fel több mint kétórás találkozásunk alkalmával, olyan személyes élményeken keresztül, amelyek által kézzelfoghatóvá válik az iskolai tananyag.

Kicsit előreszaladtunk a történetben, mert messze van még a Facebook Ferenc Jóskától. Onnan indulunk el szép lassan, hogy az 1800-as évek végén született szülők nagy hatással voltak Péter bácsira, szeretettel emlékszik vissza családjára.

Azért hagyták hátra, hogy kettő helyett az ezer megmaradjon

– A gyermekkorom békességben, testvéri szeretetben telt el, úgy nevelkedtem fel, hogy nem is tudtam, hogy a testvéreim féltestvéreim. Mindez azért történt így, mert édesanyám férje ottmaradt az első világháborúban, itthon hagyva feleségét és gyermekeit. Édesapám is megjárta a frontot, öt éven keresztül volt a frontvonalban, mikor hazakerült, édesanyámnak besegített a gazdaság rendezésében. Addig-addig járt oda fiatalemberként, hogy összekerültek végül – beszéli el szülei megismerkedésének történetét, majd elbüszkélkedi édesapja katonai kitüntetésének körülményeit is.

A galíciai fronton, a háború vége felé visszavonulóban volt Péter bácsi édesapjának ezrede, az oroszok a nyomukban. Azért, hogy a visszavonulást biztosítani lehessen, egy szorosban hátrahagyták az édesapját másodmagával, géppuskával és lőszerrel. Feladatuk az volt, hogy elhitessék az ellenséggel, többen vannak jelen.

Két hétig lőttek, míg a lőszerük elfogyott, aztán hátukra vették a géppuskát,

erőltetett menetben utolérték az ezredüket. Ott meglepetten vették tudomásul az érkezésüket, hiszen azért hagyták őket hátra, hogy „kettő helyett az ezer megmaradjon”. Ferenc József-emlékéremmel jutalmazták őket, a német vaskeresztet pedig akkor szerezte a legidősebb Katona Péter, amikor egy súlyos sebesülés után a kórház helyett visszament a frontvonalba.

Puțin afară!

Az elemi iskolát Gagyban kezdte el Péter bácsi, az első osztály úgy indult, hogy egy szót sem tudott románul.

– 1936-ban voltam első osztályos, semmit nem tudtam románul, a szüleim nem tudtak segíteni, ők múlt századi gyermekek voltak. Az iskolában volt egy segesvári román tanító, aki nem tűrte, hogy magyarul beszéljünk, még a szünetben sem, rávert arra, aki megszólalt az anyanyelvén. Sokan csak annyit tudtak, hogy „puțin afară”, ami igazából kérezkedés volt a vécére. Nehéz volt, de később én hasznát vettem a románnak – mondja beszélgetőtársam, aki röviden felidézi a Szeben környékéről az 1920-as években a faluba költöző három román család történetét is. Állami támogatással megvásárolták a Pálffy-kúriához tartozó ötszáz holdat, amit „helyi szegény ember nem ért fel”. Gyermekeik itt születtek, otthon románul, a faluban magyarul beszéltek.

Pinciu Miklós bácsi leányára a magyar csendőr szemet vetett

Közben, a bécsi döntés értelmében Észak-Erdély újra Magyarország része lett, Gagyban díszkaput állítottak a templomnál, a magyar csapatok 1940. szeptember 13-án vonultak be a faluba.

– Rendes népek voltak a románok, a falu kérlelte, hogy ne menjenek el, jó lesz itt nekik is. Hiába, az egyik család elment, a másik átvette a birtokot tőlük, első család lett a faluban belőlük. Nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy Pinciu Miklós bácsomnak volt három gyönyörű leánya, közülük Annuska volt a legszebb. A magyar csendőrtől mindenki félt, olyan rendet tartottak, hogy a nép nem mert csinálni semmit. Úgy került a dolog, hogy a magyar csendőr meg volt indulva Annuskáért, el akarta venni őt. Az édesanyja nem akarta magyarhoz adni, hogy amikor veszekednek, akkor ne tudják egymás népét szidni – emlékszik vissza.

Édesapja egészsége egyre romlott húsz év alatt az első világháború után. Magyar érzésű ember volt, akit a bécsi döntés híre Keresztúron ért, piros-fehér-zöld szalagot kötött a botjára.

– Volt egy sánta jegyző a községben, édesapám odaszólt neki egyszer: A románok menjenek haza, éljen Magyarország! Mikor vége volt a háborúnak, akkor üldögéltünk apámmal a padon, a kapu előtt. Vadászatból jött hazafelé a jegyző, aki megállt előttünk. Péter bácsi, mit szól hozzá, visszajöttek az oláhok? – kérdezte a jegyző. Az öreg tudta, hogy meg is lőhették volna, de így válaszolt: Én el sem küldtem magát, de vissza sem hívtam – idézi fel a párbeszédet.

Fehér lovon jött a szakállas orosz, aki beleköpött a leventesapkába

A német egységek a házuknál voltak elszállásolva, de nem sokáig, mert nyomukban ott volt az orosz hadsereg.

– Ezek az emberek csokoládét osztogattak a gyermekeknek, körülöttük örökké ott voltak a kicsik. Élére volt vasalva a nadrágjuk, minden reggel borotválkoztak. Mikor elmentek, akkor felrobbantották volna a hidakat, de szerencsénk volt a szabóval. Ott lakott a híd mellett,

mikor a németek meggyújtották a madzagot, akkor Vilmos bácsi odament, s az ollójával elvágta, így maradt meg a hidunk.

Az asszonyok rettegtek, mi lesz velünk, ha jönnek az oroszok. Én is megindultam az óvóhelyről – ami nálunk volt –, hogy lépjek át nénémhez. Mikor kiléptem az útra, akkor egy fehér lovon érkezett egy katona, a lovat valami kötéllel fogta. Mocskos volt erősen a gúnyája, nagy szakálla volt. Azt mondja nekem, hogy „igyi szudá”, azaz gyere ide. Lekapta a fejemről a leventesapkát, beleköpött, és földhöz vágta. Gyorsan felvettem, s elinaltam. Akkor már nagy szám volt, hogy a németek druzsbával vágták a fát az út mentén, úgy csinálták az akadályokat – meséli.

Amikor a bakmacskák összeverekedtek a tejföl tetején

A megmenekült híd esete újabb emlékeket hív elő Péter bácsiból, eszébe jutnak a régi öregek beszédei.

– Úgy hívták a hidat, hogy a Szellemek hídja, vagy mondták Kísértetek hídjának is. Azt beszélték, hogy a temetőből egy láng felcsapott, itt a hídnál levágódott, kísértetek vannak ott. Amikor leküldtek estefelé a suszterhez, hogy egy csizmát hozzak el, alig mertem menni az utcán. Benkő Feri bácsi megjárta a háborút, ő volt a suszter a faluban, nagyokat lódított nekünk, mi tátott szájjal hallgattuk. Azt mondta, hogy úgy lőtték őt ágyúgolyóval a fronton, hogy alig győzött félreszökni a golyók elől, s hogy olyan kaszája volt egyszer neki, hogy mire egyet vágott, arra hármat kellett lépjen. Ő mondta azt is, hogy egyik alkalommal kitette a tejet az ablak párkányára, hogy a föle jöjjön fel. Látta, hogy két bakmacska összeverekedik a tetején, de olyan föle volt a tejnek, hogy nem törött be – kacagja el a régi történeteket Péter bácsi.

Közben a felesége is figyeli őt, megjegyzi párszor, hogy ő ezt ezerszer hallotta már, de rövidebben is el tudná mondani, csak hagyja, hogy érvényesüljön, mert „szeret dumálni”. Nemsokára Emma néni is képbe kerül, hiszen Péter bácsi a katonaság alatt már küldte a szerelmes leveleket az akkor tizenéves lánynak.

Ötágú csillagot a bojár udvarára

Szülei segítségre szorultak az 50-es évek elején, ezért családfenntartóként itthon maradhatott, hazavárhatta testvérét a katonaságból. Időközben egyik nagy szenvedélyének is élhetett, Ipó László festőművész mellett kezdte bontogatni szárnyait. 1951-ben munkaszolgálatra vitték, majd egy Izvoare nevű településen töltött több időt.

– Harminc magyar volt a századunkban, én kerestem direkt a románokkal a kapcsolatot, hogy tanuljam meg jól a nyelvet. A nyolc osztályommal elég előkelő helyen szerepeltem, még ketten végeztek legalább ennyi iskolát. Egy bojár házában voltunk elszállásolva, ott kitalálta a hadnagy: az udvar közepén álló virágágyás helyére készítsen valaki egy ötágú csillagot. Összeszedték a csillogó üveget a faluból, minden adott volt, kérdezte, ki vállalja. Jelentkeztem, hogy én meg tudom csinálni. Aztán, mondta, hogy szabályos, egyforma legyen a csillag, mert neki úgy kell. Kérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy kell kiszámítani a kör kerületét. Nem tudta, pedig hadnagy volt – magyarázza Péter bácsi, aki szerint a magyar világban végzett nyolc osztály megfelel egy kisérettséginek.

„Megakadt a szemem Juliskán”
Részlet a Csak egy tánc volt című verséből

Köszönöm a táncot, 
szüleid jóságát,
A búcsúzás nélküli,
hűtlen eltávozást.

Talán mindketten
így jobban jártunk,
ezzel a szép, táncos
emlékkel maradtunk.

– Aztán mondd el, milyen volt, amikor udvaroltál Juliskának! Magyarázd el szépen, milyen volt, amikor itthon olvastad a levelét, amikor úgy tettél, mintha újságot olvasnál! – mondja a felesége.

– Áthelyeztek Temes megyébe, Titóval szemben voltunk mi, barakkokat építettem a román–szerb határon. Ott aztán elvégeztem egy tervezői iskolát, milliméter pontossággal, dicsérettel végeztem az erődítmény belső szerelését. Mondták, hogy van egy tiszta magyar falu a környéken, ahol táncot tartanak, mikor megérkeztünk, már hallottam a csárdást, szólt a cimbalom, bőgő, hegedű. A leányok fel voltak sorakozva, mint itthon. Megakadt a szemem egy leányon, Juliskának hívták, elkértem a táncba. Ott aztán kifiguráztam gagyiasan magamat, mert ha jó kedve van az embernek, akkor ki kell rúgni! Összeismerkedtem, nagyon kedves családja volt, marasztaltak engem, de én búcsú nélkül eljöttem. Ezt rótta fel nekem a levélben, erre sértődött meg a feleségem. De ő még csak tizennégy volt ekkor, leányka volt – magyarázza Péter bácsi.

– Igen, de mikor mentél katonának, akkor a kalapodba én tettem a virágot. Annyi levelet írt nekem, alig tudtam válaszolni – szól bele Emma néni.

1955-ben házasodtak össze, három gyermekkel áldotta meg házasságukat a Fennvaló. A frissen megalakult kollektív gazdaság könyvelőjeként, majd a község postásaként dolgozott Péter bácsi, a rendszerváltáskor hatvanévesen jött nyugdíjba. 

Ha egy másik történet lenne, akkor le is zárhatnánk a nyugdíjas évekkel az egészet, de most nem tesszük. Kilenc éve érezte úgy a beszélgetőtársam, hogy szokatlanul jobban fárad, az orvosi vizsgálatok után sztent behelyezését javasolták, mert „nem ver eleget a szíve”. Hála istennek a múlté már ez a probléma, így jöhetett más cél a képzeletbeli bakancslistáról.

Egyik húsvétkor kezdődött a verselés

– Jöttek a gyermekek öntözni húsvétkor, de olyan régi versekkel érkeztek, mint a „Kerekerdőn jártam…”, írtam gyorsan verset, amit később sokan elkértek. Nekem Gagy a szülőfalum, sokat jelent nekem, megírtam a falu monográfiáját is. Lehettem volna tanító, tanár, festőművész is, de nekem így alakult az életem, a falu mindent megadott, amire szükségem volt – mondja, verseit az Édes szülőfalum, Gagy kötetben jelentette meg. Ezelőtt tíz évvel a menyétől kapott ajándékba egy laptopot.

Fonjunk koszorút a világ körül,
Igaz szeretettel övezzük körül.
Foggal és körömmel harcoljunk, ha kell,
Hogy örökké éljen húsvét ünnepe.
Békesség áldása maradjon ez házon,
S akit megöntözünk, szépen virágozzon.
Húsvét ciklus 4. részlet

– Meg tudom nyitni a Facebookot, szemtől szembe tudok beszélgetni bárkivel. Ismerem a Messengert, a Youtube-ról énekeket keresünk, a feleségemmel énekeljük közösen. Érdekel engem a világ, ha kíváncsi vagyok, a kereső minden kérdésemre válaszol. Szoktam böngészni a világ országait, fővárosait, nagyobb folyóit.

Már rendeltem Magyarországról egy négykerekű motorbiciklit, elrendeztem mindent,

reggel szóltam a fiamnak, hogy a határról el kellene hozni – számol be digitális kompetenciáiról Péter bácsi. Tervei vannak még, hajlandó lenne elvégezni a középiskolát is, ha Gagyban erre lehetőség lenne.

Ez a kis falu volt számomra a nagyvilág,
Nem hajtott soha más, nagyratörő vágy.
Itt megvolt mindenem, amit az Úr nekem adott,
Örökségül, megőrzésre nektek ezt hagyom.
Részlet a Csak egy morzsa c. versből

Gagyi időutazás Ferenc Jóskától a Facebookig