Nagyálmos Ildikó
Nagyálmos Ildikó
A hétköznapi élet, az eltűnőben lévő vidéki ember érdekel. Hátha sikerül átmentenünk és újraértelmeznünk a múlt egy kis darabkáját példaértékű életek felvillantásával.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 11 perc 13 másodperc

Elöljárók házi papucsban – A polgármester is ember! Sorozatunkban körkérdéseinkkel udvarhelyszéki polgármestereket keresünk fel, bekopogunk hozzájuk, hogy egy kicsit más megvilágításban is bemutassuk őket. Ecce homo! Gyerkó Levente nagygalambfalvi polgármestert kérdeztük.

– Hogy emlékszik, milyen gyermek volt?

– Nagyalambfalván születtem 1967. február 27-én. Hétéves koromban meghalt édesapám, félárván nőttünk fel nyolc évvel idősebb bátyámmal, de édesanyánk úgy nevelt, mintha édesapám is élne. Hetedik osztályos koromtól alig vártam, hogy a vakációkban dolgozhassak az akkori termelőszövetkezetnél. A kollektívben nagyon sokat zsákoltam gyermekkoromban, szárítottuk a búzát, gabonát, és itt töltöttem a vakációkat 28 lejes napszámért, aminek nagyon örültem, hisz a felnőttek sem kaptak sokkal többet. Gyermekként már meg tudtam ezt-azt vásárolni abból a kicsi pénzből. Tavaszi vakációban általában csemetét ültetni, kapálni vittek, ott már hetven-nyolcvan lejeket kerestünk. Ahogy telt az idő, tizenhat éves koromban a nyarat vártam, hogy mehessek szénát elrakni a kollektívbe, mert ott egy napra egy mázsa szénát adtak, ami kétszáz lejnek felelt meg.

Innentől tizenkettedik osztály végéig minden vakációmat a mezőgazdasági termelőszövetkezetnél töltöttem munkával, és minden egyes garasnak tudtam örülni. A munka mellett minden nyáron kirándulásokra is adódott lehetőség, voltunk sátortáborban, körutakra és a tengerre is elvittek az iskolából. A munkára senki nem kényszerített, én magam döntöttem emellett.

Az iskolában nem voltam lángelme, édesanyámnak mindig azt mondták a szülői értekezleten, hogy jó közepes tróger gyermek vagyok. Semmiből sem maradtam ki. Kilencedik osztálytól Székelykeresztúrra kerültem a mostani Berde Mózes Gimnáziumba villanyszerelő osztályba, a tizenegy és tizenkettedik osztályt pedig Udvarhelyen végeztem az 1-es számú ipari líceumban elektrotechnika szakon, ami város szinten akkor az egyik legerősebb osztály volt, sok értelmiségi került ki innen. 1985 júniusában elvégeztem a középiskolát, augusztusban már munkába is álltam a keresztúri vasöntödében. Nem tanultam tovább, maradtam az érettségi diplomával.

Gyermekkoromban szabadidőmet leginkább a barátaimmal töltöttem, nyolc évvel nagyobb bátyám és az unokatestvéreim vittek magukkal mindenhová. Unokatestvéremmel, a jelenlegi református lelkésszel gyermekkorunk óta barátságban vagyunk, mondhatni, testvéri kapcsolat van köztünk. Sok időt töltöttem náluk, anyókánál, hisz anyai nagyanyánk közös.

Amikor szabadok voltunk a fiúkkal, együtt csintalankodtunk, például a szomszéd kertben fákat vágtunk ki, az egyik erdész volt, ő bélyegezte, mi pedig a munkások, s fűrészeltünk. A szomszéd aztán elmondta az övét, s mi otthon megkaptuk a magunkét. Volt bennünk lópor, összességében szép volt a gyermekkorom.

Minden nyárnak megvolt a maga szépsége, sokszor felidéződnek az emlékek, jó érzésekkel gondolok vissza nem csak a tanító bácsikra, hanem az óvó nénikre is, akárcsak későbbi tanáraimra, hisz nagyon sok mindent kaptam tőlük.

Konfirmálásomra sógorom meglepett egy báránnyal, és abból soha nem fogytam ki tavaly decemberig, amikor eladtam az összes juhot, közel négyszázat. Tizenhárom éves koromtól ötvennégy éves koromig állandóan voltak juhaim, a nyári keresetemből szaporítottam.

– Mi volt akkoriban az álma a pályáját illetően, és ahhoz képest a polgármesterség milyen?

– Nagyon szerettem az állatokat, imádtam a mezőgazdaságot, de ugye, villanyszerelést tanultam, hét évet dolgoztam az öntödében, amiből másfél évet a katonaság töltött ki. 1992-ben szűnt meg a munkahelyem, akkor kisebb tételben elkezdtem gazdálkodni egészen 1998-ig. Az 1995-ös, tízéves érettségi találkozón is azt mondtam: szeretném, ha lenne egy farmom. Fejősteheneket tartottunk, disznónk is volt mindig, eladásra is, emellett pedig juhokat tartottam, kisebb számban. Vásároltam mezőgazdasági gépeket, szántottam, vetettem, boronáltam. 1998-ban felkerültem Székelyudvarhelyre a Budvár alá, a mezőgazdasági iskola tangazdaságához, ahol átvettem a testvérem helyét, aki abban az évben halt meg.

Elkezdtük a termelést, a gyermekek gyakorlatra jártak, mert akkor még

virágkertészet és kertészet osztály is volt, és az első évben százmillió lejt árultunk zöldségből, cukorrépából az iskolának. Hat évet voltam a tangazdaságnál, azt csináltam, amit nagyon szerettem.

Párhuzamosan otthon is gazdálkodtam, állatokat tartottam.

Soha nem voltak politikai ambícióim. 2004-ben Galambfalva külön községgé vált, és az akkori falugyűlésen, ahol közel százan jelentünk meg, vártuk, hogy hadd lám, ki lesz a polgármester. Elhangzottak nevek, többek közt páran engem is javasoltak, de én akkor visszautasítottam. Másnap hívtak telefonon, hogy a faluban azt beszélik, én kellene legyek a polgármester, de még akkor sem gondolkodtam ezen.

Pár nap múlva az utcán találkoztam egy idős nénivel, aki azt mondta: úgy örvedek, fiam, hogy te leszel a polgármester. Mondom, erről szó sincs.

Azt mondja: ne beszélj, mindenki ezt mondja, te kell legyél! Ekkor kezdtem el gondolkodni, s a következő gyűlésben bejelentettem, hogy megpróbálom. Persze, voltak epésebb megjegyzések is, hogy mit akar itt ez a traktorista, mezőgazdász, paraszt stb. Akkor rosszul esett, de ma már nem esik rosszul.

2004. április 18-án volt az első választás, az emberek hetven százaléka jött el szavazni és 83 százalékot kaptam. Ez hatalmas löketet adott, pedig akkor még minden sötét volt. Beleadtam apait-anyait a polgármesterségbe, eladtam az állataimat is, hogy jobban tudjak koncentrálni a munkára. Régebb egy héten ötször is be kellett mennem Csíkba, de ma más világ van, telefonon sok mindent el lehet intézni. Annak ellenére, hogy se székhelyünk nem volt, a semmiből kezdtünk építkezni, azt se tudtam, hogy eszik-e vagy isszák ezt a munkát, még mobiltelefonom se volt, nemhogy telefonszámok, senki nem dolgozott azelőtt közigazgatásban, egészen jól haladtunk. Ahogy hétről hétre, évről évre kialakítottam a kapcsolataimat, gyűlt a tapasztalatom az ügyek intézésében, már egyszerűbb volt a polgármesterség is. Nagyon sokat segítettek a tapasztaltabb polgármester kollégák, sokat köszönhetek nekik.

Mai napig vannak ellenfeleim, akik próbálnak lejáratni, de azt szoktam mondani, hogy az ellenfelet munkával és becsülettel kell megölni. De ahhoz, hogy haladni tudjon az ember, szüksége van egy kevés székely rafinériára, góbéságra.

– Vezetőként mi jelentette a legnagyobb kihívást?

– Egyik legnagyobb kihívás, hogy tudd felsorakoztatni az embereket a hátad mögé, tudd elfogadtatni magad azokkal is, akiknek esetleg szúrod a szemét. Ezen tizennyolc év után is kell dolgozni nap mint nap, igyekszem türelmes lenni, hogy ha valaki megbánt, megsért, ne vágjak vissza, mert az nem szül jót. Ahhoz, hogy bármit is megvalósítsunk, a Jóisten segítsége mellett kellenek munkatársak, tanácsosok, képviselők. Az elmúlt közel két évtizedben ritkán fordult elő, hogy valaki tanácshatározat ellen szavazzon.

Kihívás átfogni a két települést, plusz a Pusztát, a romatelepet, hogy senki ne érezze magát kirekesztettnek.

Kihívás az anyagi és fejlesztési lehetőségek felismerése és kihasználása, amit a kicsitől nagyig mindenki tud használni. Azt szeretném, hogy ebben a községben mindenki jól érezze magát, ne költözzön el, aki pedig elment, kívánkozzon haza. Örömmel nyugtázom, hogy a községben nincs egy eladó ház sem.

– Hogyan vannak leosztva otthon a szerepek?

– 1990-ben házasodtam, feleségem nagygalambfalvi. A Jóisten három leánykával áldott meg: a legnagyobb harminc, a középső huszonnyolc, a legkisebb huszonöt éves. A legnagyobb lányunk Nagygalambfalván él a családjával, férje fiatfalvi, és van két lány unokánk. A középső lányunk – akinek egy fia és egy lánya van – Udvarhelyen él a családjával, a férjének Galambfalván van boltja, a kicsi ötödéves az orvosin, Marosvásárhelyen. A legnagyobb lányunk gyógyszerész, a középső gyógypedagógus, a kicsi orvos lesz. A feleségemnek kertészeti végzettsége van, de most már több mint három éve az Eötvös József Szakközépiskola konyháján dolgozik szakácsként.

Bevallom, hogy otthon nem sokat tevékenykedem, de mivel a farmon most ismét marhákat tartunk, s ugyan van egy személy, aki segít, alig várom, hogy traktorra ülhessek, vagy kaszáljak, gereblyéljek az állataimnak, hazahordjam a szénát. Jóleső érzés, hogy a család minden hétvégén együtt van, kicsitől nagyig. A három leánykáért kaptunk három legényt, s hetedikre született meg Dani, de épp annyira örülünk a kislányoknak is, akik úgy tudnak szeretni, hogy elmondani nem lehet.

– Mi az a tevékenység, ami megnyugtatja, amivel lazít?

– Nagyon szeretem a sportot, követem az európai, ezen belül az angol focit, szeretem a magyar kézilabdát is, a Veszprémet, Szegedet, Győrt, Ferencvárost, de gyakorlatban a traktorozás, a mezőgazdaság, amiben minden búmat, bánatomat ki tudom élni. Természetesen az unokák is nyugtató jelenségek az életünkben.

– Mi az, amire kevés ideje jut, pedig foglalkoznia kéne vele?

– A ház körüli teendők elmulasztásáért szoktam otthon kapni, persze, jogosan, mert

a közért eget hasítok, az otthoni dolgokat pedig mellőzöm. Például úgy idegesített a központi karácsonyfa, amire heteket kellett várjunk, amíg elszállítják, de otthon a kemence előtt a miénk nem zavart.

– Mi az a három pozitívum és három negatívum, ami jellemzi önt?

– Mint mindenkinek, nekem is vannak rossz tulajdonságaim, néha túlságosan is ingerült, lobbanékony vagyok. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy terveztem, hirtelen fellobbanok, mint a szalmaláng, de hamar ki is alszik bennem az indulat.

Pozitívum, hogy maximalista vagyok, ha valamihez hozzáfogok, mindent beleadok a siker érdekében. A lehetőségeket maximálisan kihasználom, mindent megteszünk, hogy a rendelkezésre álló pénzeket lehívjuk. Rengeteg energia van bennem, tele vagyok ambícióval, és remélem, ez sokáig így is marad.

– Milyen az igazi barát?

– Akivel minden gondodat, bajodat, örömödet meg tudod osztani. Ugyanakkor nagyon sok jó ember van, akit nem nevezhetünk igazi barátunknak. Egy vezetőnek nagyon oda kell figyelnie, hogy hol mit szól ki a száján, kinek mit mond, hisz ellene is fordíthatják. Jó barátaim vannak, de olyan barátom nincs, akivel mindent, de mindent megosztok.

– Ha valaki kritikát fogalmaz meg önről, hogyan reagál?

– Vidéken, falusi közösségben kevés a pozitív, építő jellegű kritika, többnyire rosszindulatú, ami visszajut hozzánk. Persze, mindannyian hibázunk, nem lehet mindenkinek megfelelni, de mindig a jóra törekszem, mindenkinek szeretnék segíteni. Ha valaki kikezd, az nem esik jól, de most már nem érint annyira érzékenyen, mint pár évvel ezelőtt.

– Milyen egy jó nap?

– Amikor minden sikerül, amit aznapra elterveztem. Amikor sikerül egy nagy beruházás végére pontot tenni. Amikor látom, hogy a kollégák jól érzik magukat a munkahelyükön. Bízom benne, hogy még nagyon sok mindent meg tudunk valósítani a községünkben. Kérdezték egyszer választások előtt, hogy a kampányolást mikor kezdem. Mondtam, hogy én már négy éve elkezdtem. Minden reggel úgy kelek fel, mintha kampány lenne. Tele vagyunk tervekkel, és bízom benne, hogy továbbra is megsegít a Jóisten.

Gyerkó Levente: „Mindig a jóra törekszem!”