Nagyálmos Ildikó
Nagyálmos Ildikó
A hétköznapi élet, az eltűnőben lévő vidéki ember érdekel. Hátha sikerül átmentenünk és újraértelmeznünk a múlt egy kis darabkáját példaértékű életek felvillantásával.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 10 perc 34 másodperc

Elöljárók házi papucsban – A polgármester is ember! Sorozatunkban körkérdéseinkkel udvarhelyszéki polgármestereket keresünk fel, bekopogunk hozzájuk, hogy egy kicsit más megvilágításban is bemutassuk őket. Ecce homo! Kovács Lehel farkaslaki polgármestert kérdeztük.

– Hogy emlékszik, milyen gyerek volt?

– Szerintem átlagos, édesanyám szerint nagyon jó. Nem voltak nagyobb csínytevéseim, mint a velem egykorúaknak, de én sem voltam jobb a deákné vásznánál. Iskola után – ha úgy kívánta a helyzet – össze tudtunk verekedni a fiúkkal hazafelé menet, vagy képesek voltunk veszélyes játékokat gyártani. Például olyan hegyes nyílvesszőket készítettünk, ami bizony a csűrkapuba jól beleállt, vagy gyufafejet töltöttünk egy porlasztóba, és azzal robbantottunk. Felnőtt szemmel elég veszélyesnek tűnik, de akkoriban nem törődtünk ezzel. Olyan gyerekek voltunk, hogy ha a tanártól pofont kaptunk, otthon nem mertük elmondani, mert lehet, ha megtoldották volna még eggyel. Erős fiúcsapat volt a szomszédságban, én voltam az egyik legkisebb, mindig mentem a nagyok után. A húgommal is nagyon jó viszonyban voltam, mai napig szoros a kapcsolatunk.

Szép gyerekkorom volt,

a szüleim szénégetőként dolgoztak a Nagyszeben melletti Talmácson, az óvodai kis- és középcsoportot ott jártam. Egyéves koromtól a szénporban nőttem fel,

láttam a szüleimet, hogy milyen kemény munkával keresik a kenyeret. Akkoriban Farkaslaka hatvan-hetven százaléka szenet égetni járt, mert ez olyan kereseti lehetőség volt, amivel jobban tudtak haladni. Naponta gyalogosan mentünk hat-hét kilométert nagymamámmal bevásárolni, mert a nagyszüleim is velünk laktak. Nagymama főzött, mi meg, az egy évvel kisebb húgommal segítettünk neki. Minden nap szép volt, éppen azért, mert együtt volt a család, szülők, nagyszülők, gyerekek. A vakációkat nagyjából ott töltöttük, de a nagycsoportot és az elemit már itt jártam Farkaslakán, édesanyánk közben itthon volt velünk, vagy a másik nagyszülőknél maradtunk, ahol szintén szép nevelést kaptunk.

Tízéves koromban, 1989 elején jöttek haza végleg a szüleim, vállalkozásba kezdtek, és azóta vállalkozók.

Annyira megismertem a szénégetést, hogy a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban tízedik osztályban írtam egy néprajzi dolgozatot egy pályázatra,

dr. Balázs Lajos osztályfőnököm biztatására, amellyel Erdély szinten első helyezést értem el és 350 dollár jutalmat kaptam érte.

A csínytevések mellett dolgozni is szerettünk, elég fiatal voltam, amikor a szomszédságban – ahol raklapokat gyártottak – a nyers deszkából készített raklapot még nem tudtuk megemelni, de szegeztük. Hatodik-hetedik osztályos koromtól tizenkettedikig a nyári szünetet nagyjából a nagybátyám autóbádogos műhelyében töltöttem, aki persze rendesen fizetett a munkámért. Szeptemberben megvolt a pénzem a ruhára, táskára és a füzetekre. Nem mintha a szüleim nem tudták volna megvenni, de büszke voltam arra, hogy kikerestem.

A nyaraim inkább a munka mellett teltek, nem a szórakozásé volt a főszerep, de azért elmentünk a Nyikóra is fürödni, bicikliztük, esténként bandáztunk és fociztunk az úton.

A szüleim zöldség-gyümölcs kereskedésbe fogtak, otthon is segítettünk, amit tudtunk. Nyolcadik osztály után elmentem Csíkszeredába a gimnáziumba, a szüleim maximálisan támogattak mindenben az iskolai éveim alatt is. Idejében megtanultam a zoknimat kimosni, önállóan cselekedni és gondolkodni, kapcsolatokat építeni, és az a négy év, amit ott töltöttem, nagyon sok kapcsolatot, barátot, ismerőst eredményezett.

Édesapám szigorú ember volt, és ma is az, nem kellett soha megpofozzon, elég volt rám nézzem, abból mindent értettem. A Márton Áron Gimnáziumot a megye legjobb iskolájának tartotta, és mivel itthon színtízes tanuló voltam, odaküldtek matek-fizika szakra. Hagyták, hogy tévedjek is, és ha gond volt, mellém álltak és helyretették a dolgokat.

Érettségi után kihagytam egy évet, nem mentem egyetemre, aztán beiratkoztam informatikára, ami akkor még elég gyermekcipőben járt. Közben beiratkoztam párhuzamosan a soproni környezetvédelmi egyetemre, de két év után otthagytam, másképp alakult az életem. Vállalkozást indítottam, üzletet nyitottam, efelé vitt az élet.

Szerettem függetlenként tenni-venni. A szüleim nagyon haragudtak, amikor otthagytam az egyetemet, de támogattak a döntéseimben.

Aztán kedvem támadt bejárni a nagyvilágot, adódott egy lehetőség, és elmentem négy évig buszsofőrnek. Minden utat bevállaltam, amit csak lehetett, hogy annál többet lássak. Kilenc országba jutottam el így, és nemhogy nem fizettem érte, de pénzt is kerestem ezzel. Nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem, és ismét nagyon sok embert megismertem. Szerettem az emberek között, a középpontban lenni.

Miután hazakerültem, egy farkaslaki-svájci vállalatnál kezdtem dolgozni cégvezetőként, és az üzleti szférába eléggé beleláttam, sokat tanultam mindkét főnökömtől, Sándor Tamástól és Demény Attilától. Beiratkoztam a MÜTF-re (Modern Üzleti Tudományok Főiskolája, most Székelyudvarhelyi Egyetemi Központ – a szerkesztő), de végül nem államvizsgáztam, mert megint teljesen más irányt vett az életem. Elindítottam a saját vállalkozásomat, aztán jött a politikai szerepvállalás, és rájöttem, hogy mind a kettőt nem lehet teljes gőzzel csinálni. 2008-ban alpolgármester lettem, és ez a harmadik mandátumom polgármesterként. Végül elvégeztem az adminisztratív jogot, amiből lediplomáztam.

– Mi volt akkoriban az álma a pályáját illetően, és ahhoz képest a polgármesterség milyen?

– Tizenhat éves koromban azt mondtam édesanyámnak, hogy polgármester leszek. Az élet persze teljesen más irányba vitt, de bennem volt, hogy ha polgármester akarok lenni, előbb látnom, tanulnom, tapasztalnom kell. Elég sok hatás ért időközben, hogy ne csángáljak el attól a gondolattól, ami egész fiatalon megfogalmazódott bennem. Huszonkilenc évesen lettem alpolgármester, majd három évre rá polgármester.

Sokféle oldala van a polgármesteri munkának, vannak helyzetek, napok, amikor az ember úgy érzi, ezt tovább nem csinálja. Az én esetemben a legtöbb nap mégis úgy telik, hogy ezt csinálni kell, mert szeretem. Nem a státuszért, a pozícióért, hanem mert a tettvágy hajt. A községbeli emberek megérdemlik, hogy olyan környezetben éljenek, ahol jól érzik magukat.

Ezt csak úgy lehet csinálni, ha szereted a szülőföldedet, a helyieket. Az erőt elsősorban az emberektől kapom

egy kézfogással, tekintettel, mosollyal, köszönéssel. Bárhol meg mernek szólítani, ami egyfajta közvetlenséget jelent. Ezért is érdemes.

– Vezetőként mi jelentette a legnagyobb kihívást?

– Ez a szakma tele van kihívással. 2012-ben mindkét tábor meg akarta mutatni, hogy ő a jobb, így elég szoros volt a helyzet. Miután megnyertem, legnagyobb kihívásnak azt tekintettem, hogy az emberekkel megértessem, teljesen mindegy, hogy hogyan gondolkodott előtte, tiszteletben tartom. Nézzünk a jövő felé, és próbáljunk meg összezárni, és minél gyorsabban felzárkóztatni településeinket a környék fejlett településeihez, illetve a 21. század körülményeihez. Meghívtam őket a közös munkára, és úgy érzem, jól tettem, sikerült elérni sok mindent.

A másik kihívás, hogy a községünk kilenc településből áll, a szlogenünk nem véletlenül Egy csapatban a községgel. Igyekeztünk a csapattal a fejlesztéseket úgy elosztani, hogy mindenhová jusson. Farkaslaka – községközpont lévén – mindig picivel többet kapott, de a kasszába is ő teszi be a legtöbbet.

– Hogyan vannak otthon leosztva a szerepek?

– A kapun belül mindent a feleségem végez. Hét évet udvaroltam, de megérte a kitartást, eltaláltam a házasságot. Jó társ nélkül ezt nem lehetne csinálni, a háttérből támogat. Azért én is igyekszem, és ha nem kell sietnem hétvégén sehová, a reggelit én készítem. Néha egy-egy vacsorát is összedobunk a kisebbik lányommal, aki nagyon szeret főzőcskézni. Ő most ötödikes, a nagyobbik lányunk pedig kilencedikes.

Ami a férfi dolga, azt elrendezem: a fa legyen összehasogatva, berakva a fatartóba idejében, az építkezés, újítások is az én feladatom. A rózsákat viszont a feleségem metszi, a füvet legtöbbször ő vágja, a háztartást teljesen ő végzi, ő viszi-hozza a gyerekeket a munkája mellett. Az otthon melegét az asszony teremti meg.

– Mi az a tevékenység, ami megnyugtatja, amivel lazít?

– Ha beszélgethetek az emberekkel. Van egy jó baráti körünk, szeretek velük együtt lenni, rendszeresen találkozunk, majdnem minden szombaton fiús nap van. 

Ugyanakkor intenzíven motorozok, van egy nagy túramotorom, ha néha-néha sikerül pár napot kivennem, a fiúkkal kerülünk egyet. Ha a magyarországi testvértelepülésre kell elutaznom nyáron, akkor motorral teszem meg, összekötöm a kellemeset a hasznossal.

– Mi az, amire kevés idő jut, de több időt kellene foglalkozni vele?

– A gyerekeim. Igyekszem, de sokkal több időt kellene velük töltenem, úgy érzem, nem vagyok annyira benne a vérkeringésükben, ahogyan szeretném. Sokszor belefeledkezem a beszélgetésekbe, amikor már rég otthon kellene lennem.

– Mi az a három pozitívum és három negatívum, ami jellemzi önt?

– Erre könnyű válaszom van, arra kértem nemrég a munkatársaimat, hogy írjanak össze névvel vagy név nélkül pozitív és negatív véleményt rólam. Érdekes, hogy a hibáimat jobban tudtam, mint az erősségeimet. Egyik negatívum, hogy hangos beszédű, erélyesebb vagyok. Van egyfajta indulatosság bennem, néha lobbanékony vagyok, jobb lenne sokszor higgadtabban mérlegelni. Elég sok időm megy el arra, hogy megfeleljek másoknak, ami néha hátráltat. De nem csak ez a három hibám van.

A kollégáim szerint az erősségeim közé tartozik, hogy jól kommunikálok, tudom manipulálni a helyzeteket, ki tudom hozni egy beszélgetésből, hogy az történjen, amit én akarok. Nyitott vagyok, kitartó és magabiztos, a körülményekhez alkalmazkodom, de nem hátrálok meg.

– Milyen az igazi barát?

– Aki úgy szeret, ahogy vagy, és úgy fogad el, amilyen vagy. Nem feltétlen van mindig melletted, de mindenben támogat mind a sikeresebb, mind a gyengébb években. Mert az élet kiszámíthatatlan, egyszer fent, máskor lent, de ő mindig melletted áll.

– Ha valaki kritikát fogalmaz meg önről, hogyan reagál?

– A pozitív kritika jót tesz az önbizalomnak, lelkileg feldob, újabb lendületet, erőt ad, elismerést, de a negatív kritika sem hangol le feltétlenül, próbálok tanulni belőle. Azokat is szeretem, akik negatív kritikát fogalmaznak meg, mert a rosszindulat mellett őszinteség, igazság is lehet benne. Ha lényegtelennek tartom, elengedem.

– Milyen egy jó nap?

– Amikor pörgős, sok minden történik, aktívan telik, és este otthon a család is jókedvű. Ilyenkor boldog vagyok.

„Ha a tanártól pofont kaptunk, otthon nem mertük elmondani…”