Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 7 perc 8 másodperc

Kalandfilmet lehetne forgatni a székelymuzsnai Kocs család életéből, történetük kielégítené a történelem kedvelőit, de lekötné a romantika iránt rajongókat is. Sokszor bosszantó, hogy jobban ismerjük az elmúlt évszázad történetét amerikai szemszögből, mit sem tudva nagyapáink küzdelmes életéről.

Kocs Dénes bácsi decemberben töltötte a kilencvenegyet, hatvanhat éve boldogítják egymást Ibolya nénivel, ők a falu legidősebb házaspárja. Miközben közösen morzsoljuk a csokis kekszet, megismerkedésük körülményeire vagyok a legkíváncsibb.

– Akartam házasodni, mert meguntam a sárt,

féltem attól, nehogy valami huncutabb legény ellopja az asszonyt – kezdi Dénes bácsi hamiskás mosollyal.

A Román utcában szervezték meg a lakodalmat, megfőztek mindent, ahogy az akkor szokás volt. A vőlegény felsietett a derzsi néptanácshoz, hogy engedélyt kérjen a mulatságra. Mivel nem volt itthon se tévé, se rádió, nem sejtették, hogy az anyaországban javában zajlanak az események, kitört az 1956-os forradalom.

– Bartha Bálint bácsomnak elakadt a szava, mikor megemlítettem neki, mit akarunk csinálni.

Nem adtak engedélyt semmire. Szépen hazajöttem, bezártuk a kaput, megültük a lakodalmat

október 27-én – eleveníti fel a nem szokványos egybekelést.

Ibolyka néni csak hallgatja férjét, a dátumon igazít egyet, mert egy napot tévedett a gazda. Dénes bácsi belemelegedik közben a családi történetének felidézésébe, „elbeszéli az asztal mellett, ami nagy dolog”.

Egy malac társaságában ült fel a marhavagonba

Édesapja vasúti váltóőrként dolgozott az erkedi állomáson az 1930-as években, egyedül volt magyar a munkahelyén.

– Elhelyezték onnan a románok, Újtusnádot jelölték ki neki következő munkahelyéül. Hogy ne legyen egyedül, felpakoltak engem egy marhavagonba hétévesen egy malac társaságában, elindultuk felé. Botfaluban megállt a szerelvény egy órára, gyorsan lucernát szedtem az állatnak, hogy legyen mit megegyen – szerencsésen megérkezett édesapjához.

Nem tartott sokáig az öröm, nemsokára újra menni kellett a családfőnek, ezúttal a besszarábiai Bolgrádba küldték felettesei.

– Minden holmiját, ágyneműjét előre elküldte édesapám a helyszínre. Másnap jött a hír, hogy ne menjen sehova, aki a helyére jött volna, odanyomta a boroshordó. Nem volt mit tenni, le kellett utazzunk a holmiért Besszarábiába. Galacon találkoztunk egy idevaló katonával, Balázs Ferenccel, aki meglepődött, merre járunk. Azt tanácsolta nekünk, hogy

azonnal forduljunk vissza, Galacon lövik bele a zsidókat a Dunába. Mi eresztettük tovább a kéttengelyű vasúton a határ felé.

Tele volt a vonat emberrel, mozdulni sem lehetett, beszorultunk a vécé és az ajtó közé, ott társalogtunk apámmal. Egyszer a kalauz a menekülteken átlépve odalépett apámhoz, valamit súgott a fülébe. Onnantól kezdve nem szólhattam apámhoz magyarul – meséli el a különös utazás történetét.

A bécsi döntést követően a muzsnaiak a határ román oldalára kerültek, a Kocs család egyik része a faluban maradt az édesanyjukkal, Dénes bácsi pedig Magyarországon rekedt édesapjával.

– A román határőröknek ötszáz lejt adtak, egyik éjjel átköltöztettek mindent Agyagfalvára, a magyarok az erdőben segítettek bevinni a faluba a holmit. Igazi karácsonyi ajándék volt számunkra, amikor összetalálkoztunk az év végén – magyarázza a bácsi.

Muzsnában közben lázadás tört ki

A helyiek nem voltak belenyugodva abba, hogy a határ román oldalára kerültek. A faluban két házat foglaltak le: egyet a határőrségnek, egyet a csendőrségnek. Volt a faluban egy orosz asszony, akit még az első világháború után hozott magával egy helyi férfi a szibériai fogságból. Ő volt az értelmi szerzője annak a zendülésnek, ami több embert megmozgatott.

– Elterjesztették azt a hírt, hogy a magyarok bejöttek a faluba, sokan kimentek az utcára. Persze, nem volt igaz a hír, de a népek kitódultak a határba. Ott a csendőrség lefogta őket, tizenhárom embert állítottak elő, a katonai törvényszékre akarták kísérni őket, köztük volt a lelkész is. Egy erkedi románnal volt szerencséjük, aki lebeszélte a csendőröket a tervről, a szomszéd falusiakat beterelte saját udvarára, megmentve őket a következményektől. Baciu Gheorghenak hívták az illetőt, később erdész, majd országgyűlési képviselő is lett. Míg a népek lázadtak, egy muzsnai férfi ledöntötte a román zászlórudakat a faluban – újságolja Dénes bácsi.

A családjuk rövid időre Sepsiszentgyörgyre költözött a kicsi magyar világ alatt, a gyermekek itt jártak iskolába. Egészen addig, míg az orosz front nem közeledett, ekkor kaptak parancsot arra, hogy menekülni kell.

Édesapám nagy hazafi volt

Két lehetőségük volt: vagy Magyarországra menekülnek, vagy hazamennek. Kocs Ferenc az utóbbit választotta, Csepel járművekkel döcögtek át a családdal Székelyudvarhelyre. Ekkor már az orosz gépek bombázták a környéket, a Solymossy utca 3. szám alatt húzták meg magukat.

– Mivel nem volt vasúti forgalom, pályakocsikkal lehordtuk minden holminkat Agyagfalvára, majd később Muzsnába. Egy évet sem jártam itt iskolába, meg kellett ismernem a falu fiataljait,

édesapám „szerette volna, ha rendes csórók lennénk mi is, megtanulnánk szépen táncolni”

– nem volt egyszerű a hazatelepedés sem. Vénleányok tanították táncra a Kocs fiúkat, olyan leányok, akiknek a szeretője átszökött a határon. Nem számítottak tehetős családnak, a ganérakás mérete és anyagiak számítottak abban korban, ez döntötte el sok esetben a házasságot.

– Míg katona voltam, írtam a levelet az asszonynak,

nem untam az udvarlást. Mindig azt mondták az öregek, hogy a házasságban tűrni kell, alkalmazkodni a másikhoz. Ez valamennyire azért kellett sikerüljön, ha ennyi szép időt kibírtunk egymás mellett. Ha veszekedtünk, akkor kibékültünk, nem tartottuk a haragot.

Az asszony, ha fenyít az ujjával, akkor oda kell figyelni, mert valamit nem jól csinálunk, úgy ügyelt ő is a határokra, mint ezelőtt a román granicsárok – mondja kacagva.

– Most már egy kicsit maradj csendben, én is mondjak valamit – szól közbe Ibolya néni. Tizenöt éve, az ötvenéves házassági évfordulójuk alkalmából meglepték őket a gyermekeik, ünnepséget szerveztek számukra.

– Kint csináltuk a kertet, én kalapácsoltam, amikor megérkezett az egyik gyermekem, hogy újra az úr asztalához kéne menjek, mert menyasszony leszek megint. Hát, gondoltam magamban, ezek mit akarnak velem csinálni? Mi csendben el szoktuk intézni ezeket az évfordulókat egymás között az urammal, van olyan is, hogy elfelejtjük az egészet. Olyan jó érzés az, hogy ennyire összetartó a családunk, mindig összegyűlünk ünnepelni, igazi ajándékok vagyunk egymás számára – zárja beszélgetésünket a néni.

Megjelent a Ramocsa Népe, Székelyderzs Község Önkormányzatának ingyenes, tavaly februári lapjában.

Házasság szabadságharc idején