Óh, a mai fiatalokkal nem lehet bírni! – hangzik el sokszor akár pedagógusok, szülők, akár más felnőttek szájából. Kicsit az az érzése az embernek, mintha tényleg elhinnénk, hogy az evolúció az elmúlt harminc-ötven évben gyökeresen megváltoztatott volna valamit az ember működésében. Pedig az ember ugyanolyan maradt, csupán alkalmazkodni próbál a kialakult, új helyzetekhez, dinamikákhoz, melyek a világot mozgatják. Nem a gyermekeink változtak meg, mi engedtük ki kezünkből az irányítást, s mindezt úgy, hogy közben tudatában sem voltunk annak, mit tettünk (vagy éppen mit nem tettünk).

Most, hogy sikerült alaposan összezavarni az olvasót, azok számára, akik nem kattintottak el, hadd fejtsem ki, mire is gondolok. 

A világon él még néhány olyan törzs, melyeknek ha a gyermeknevelésről kezdenénk beszélni, jó eséllyel megkérdeznék, hogy mit szívunk, mert jó anyagnak tűnik. A gyermeknevelés bizonyos kultúrákban – úgy is fogalmazhatnék, hogy  – idegen szó, mert nem kell külön arra fókuszálni, hogy tudatos módon végezzenek bizonyos folyamatokat, annak érdekében, hogy a felcseperedő nemzedék fizikailag és mentálisan is egészséges felnőtté váljon. Egyszerűen együtt élnek, a gyermekek pedig elsajátítják azokat a viselkedési mintákat, amelyekkel boldogulni tudnak az adott környezetben. Pofonegyszerű, nem? Hogy van-e szükség az imént említett pofonra? Jó eséllyel nincs. Vajon azért, mert annyira rettegnek a felnőttektől, hogy nem mernek hibát véteni az ifjak? Nem hinném…

A testi vagy a verbális fenyítés nem szól másról, minthogy elveszítettük hatalmunkat (a gyermekeink fölött), így mondhatni erőszakkal próbáljuk rábírni őket a „jóra”. Magyarul

eszköztelenné váltunk velük szemben, és a fenyítés hasznos módszernek tűnik. A végén elmondhatjuk magunkról, hogy a gyermekek végül is tisztelnek, s végrehajtják azt, amit kérünk tőlük,

legyen szó a gyerekszoba rendbetételéről, a házi feladat elvégzéséről, vagy akár a sportpályán egy unalmasabbnak tűnő gyakorlat kivitelezéséről. Hogy valójában egészségesnek mondható fegyelemről, vagy sokkal inkább félelemről van-e szó, az csak később (vagy olykor soha nem) tudatosul az „eleszenvedő” alanyokban. Sok szülő/edző büszke a példás magaviseletre, melyet a gyermekektől megkövetel. Azt viszont gyakran szem elől tévesztik, hogy félelemben nem lehet kibontakozni, félelemben nem lehet alkotni, félelemben nem lehet próbálkozni. Gyermekeink hibaelkerülő üzemmódba kapcsolnak, nem kockáztatnak, megtanulják megúszni a megfeddést, a szidást. Persze, könnyedén lesznek még így is színtizesek, könnyedén végrehajtják az edzői utasításokat, csak épp a kíváncsiságuk múlik el, a motivációjuk hagy alább, és a szeretett játék már egyszerű feladatvégzéssé, olykor pedig kényszerré válik számukra. Mi pedig állunk, nem értjük, és ismét csak nem értjük, hogy mi történt. Generációjának legtehetségesebb sportolója, hegedűművésze volt, de nem megy a sportpálya felé többé, hallani sem akar a hangszerről.

Hol csúszott el az egész?

Van egy elmélet, melyre dr. Gordon Neufeld és dr. Máté Gábor már közel két évtizede rávilágított, s mely szerencsére egyre nagyobb teret hódít a szülők, s a pedagógusok körében is világszerte. Igaz, ez a térhódítás még mindig csak apró lépésekben történik, de azért vannak már bíztató jelek.

A fentebb említett, nagyszerű szakemberek szerint gyermekeink számára mi felnőttek vagyunk az első számú orientációs pont, amelyhez egész gyermekkorukban viszonyítják magukat. Mivel rajtunk múlik az ő túlélésük, ezért a

legbelső vágyuk, hogy kapcsolódni tudjanak hozzánk, a biológiai és az érzelmi szükségleteikre mi vagyunk a „válasz”. Ha bármilyen fájdalom, sérelem éri őket, akkor az első számú gondozóiktól várják a megnyugvást. Mi vagyunk a legszebbek, a legnagyobbak, a legértékesebbek számukra,

akikhez hasonlítani szeretnének, akiket követni akarnak. Akkor mégis hogy jutunk el odáig, hogy egyszer csak nem engedelmeskednek többé? 

Az elmélet szerint, akkor „csúszik el” a dolog, amikor a gyermekek érzelmi kapcsolódási igényére nem jön a felnőttől válasz. Ez megtörténhet egészen kis korban, de az élet olyan helyzeteket is hozhat, hogy nagyobb korban jutunk el erre a pontra (szerencsére azért nem minden családban történik ez meg). Biztosan ismerős a helyzet, hogy a szülők élete elsősorban a munkáról szól, s bár tiszta ruhában járnak a gyermekek, rendesen táplálkoznak, és a tanulmányaikra sem lehet panasz, a szülő érzelmileg még sincs jelen számukra. A gyermekek igénye azonban nem változik a kapcsolódás tekintetében, s így a folyamatos kudarcélmények után egyszer csak leválnak a felnőttről és a kortársaikhoz kezdenek kapcsolódni, kötődni. Itt jön az a kritikus pont, amikor a kortárskapcsolatoknak köszönhetően teljesen elveszítjük az irányítást a gyermekeink fölött. Természetesen kényszerből még végrehajthatják, amiket kérünk tőlük, de a vágy már nincs meg bennük. A büntetés elkerülése érdekében jó eséllyel megvalósul, amit látni szeretnének a tanítók, edzők, szülők, de a motiváció már nem abból fakad, hogy minket szeretnének követni, inkább a haragunkat igyekszenek elkerülni.

A kötődési vágy nem válogat, csupán beteljesülésre törekszik. Nem racionalizál, nem mérlegel. Ha egy gyermek első számú tájékozódási pontját a kortárscsoportok jelentik, akkor a felnőtt már csak „kényelmetlen” tényezőként, olykor két lábon járó pénzautomataként funkcionál.

Abban a tévhitben vagyunk, hogy a kortársak elrabolták tőlünk a gyermekeinket, miközben legtöbb esetben nem vagyunk tudatában annak, hogy – bár valószínüleg akaratunk ellenére – odalöktük gyermekeinket a kortársbandáknak (Amerikában a gengeknek). 

S hogy mi ezzel a baj, hiszen minden szülő arra vágyik, hogy a gyermeke szocializálódjon, önállósuljon, barátokat szerezzen? 

A gond nem azzal van, ha a gyermekünknek barátai vannak. A probléma akkor kezdődik, amikor ezek a kapcsolatok érzelmileg már többet jelentenek, mint mi. A kortársak ugyanis képtelenek arra – az egészséges felnőttekkel ellentétben –, hogy olykor a másik szükségleteit előtérbe, ezért sajátjukat a háttérbe helyezzék. A kortárskapcsolatoknál – éretlenségükből is fakadóan – nincs meg a feltétel nélküli elfogadás és szeretet, sőt, nagyon komoly feltételekhez kötött a bandához való tartozás. Komoly versenyt futnak egymás kegyeiért, s a „leggyengébbek” nagyon sok esetben lesznek verbális vagy akár fizikai atrocitás áldozatai. Nincs annál fájdalmasabb érzés, mint amikor a saját (vélt) barátaim mondanak rám nemet, rekesztenek ki a csoportból. Hogy ez az elutasítottság olykor milyen tragédiákhoz vezethet, erről már elég sok szó esett az elmúlt hetekben-hónapokban.

Meggyőződésem, hogy egyikünk sem akar rosszat a saját gyermekének. Nem állítom, hogy tudatosan ellőknénk magunktól az utódainkat, egyszerűen azt tapasztalom, hogy nagyon sok esetben nem vesszük észre a jeleket, hogy szép lassan

elfordulnak tőlünk a gyermekeink, mert mi valamilyen okból kifolyólag nem vagyunk képesek válaszolni a szükségleteikre.

Pistike nem azért nem hallja, amit az edző bá üvölt a partvonalról, mert süket, hanem sok esetben azért hagyja figyelmen kívül az utasításokat, mert az edző, mint FELNŐTT, már egyáltalán nem érdekli őt.

S hogy mi a megoldás? Hódítsuk vissza titánjainkat! Hogyan? Nagyon szívesen adnék erre egy univerzális választ, de sajnos az én cipőm 42-es, egészen biztos, hogy nem lesz kényelmes azoknak, akiknek 45-ös lábuk van, ahogy azoknak sem, akiknek 36-os. 

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com/nikita