Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Szilágyi Szilamér
Ahogy nem érdemes és ahogyan értelmes. Ritkán vagy soha középen, inkább két véglet között mindig. Ráhangolódni és lekapcsolódni. Együtt, hárman – és így szabadon. Szimfóniában a léttel, kutatni Őt.

Soron kívül

Még több térfigyelő kamera a városnak, egy társasház fiataloknak – ebben a két témában ültek össze dönteni ma az önkormányzati képviselők. Előbbiek megvalósulásához először...
Becsült olvasási idő: 5 perc 31 másodperc

Este van, december közepe, úgy, ahogy ér az este, úgy vagyok egy kanapén a lánnyal, aki több, mint barát, a lelkemnek biztosan. Későn találkoztunk, igazolványok vannak, bár a mai időkben vendéglőben vacsorázni nem az igazi. Hív, hogy együnk nála. Két órát késik a nem tudom milyen applikáción rendelt kaja, amit ő fizetett online, hiába vittem le a készpénzt a tömbház elé, és nem is biciklis futár hozta, hanem autó. 

Este van, december közepe, úgy, ahogy ér az este, úgy vagyunk egy kanapén, fáradtan, a lánnyal… beszélgetve. Beszélgetve arról, hogy mik történtek a múltban, mi történik a jelenben, meséljük, beszéljük, sírunk, és közben a felnyithatatlan pisztáciákkal küszködik a kezem, annyira, hogy már fáj az ujjbegyem, pedig nem is szeretem igazán a pisztáciát. (Meg is jegyzi, tudja, látja, hogy ez a küszködés csak pótcselekvés.) Aztán szétnézek, nála mindig szeretek szétnézni, sok a jó könyv, és nagyjából ő az, aki mindeniket olvasta, és állandóan újakat rendel. A hosszú és széles kanapé végén több könyv szokott lenni, odanézek, és ő ezt is látja, pont azt fogja meg, amelyiken a pillantásom megakad. Ideadja és mesél róla egy keveset. Aztán megint egy könny – azt hiszem, az én arcomon folyik le először, aztán ő kezd el nagyon sírni. Levelek, karácsonyok, filmcímek: Ízek, Imák, Szerelmek – ez elég giccses így. 

Maradjon a karácsonyi, postára fel nem tett levelek, hogy mind a ketten ugyanúgy jártunk. Elmesélem, anno volt egy ötletem, hogy

karácsony előtt jó lenne levelet írni azoknak, akiket szeretünk, s annak a néhány embernek, aki már nem szeret minket. Neki is ugyanez volt a terve.

Most elmesélem, hogy anno mindketten ugyanúgy jártunk. Megvásároltuk azt a huszonakárhány képeslapot, én szülővárosom ikonikus kocsmájába mentem be, ő a nappali író-konyhaasztalon próbálkozott. Elsőre átgondoltuk, hogy kinek kellene írni, kik azok, akiket meglepnénk. Néhány távoli ismerős, sok van, sokat szeretünk, sokan megérdemelnének egy levelet. Sorolom magamban: akikre felnézek, akik hozzátettek az életemhez, akikkel jókat beszélgettünk, stoppoltunk, egy bentlakásban laktunk – van sok közös jó sztorink, emberek, akik a legnehezebb pillanatokban angyali arcukat mutatták, mint a néni az üzletben, aki mindig kedvesen kérdez és ad. Aztán szűkült a kör, jöttek a barátok, a legközelebbiek: Ákos, Előd, Eti, Tami, Tibi, Huni, de itt már nem volt kényelmes sem a bisztró padja, sem a nappali író-konyhaasztal széke. Mocorogtunk, egyik cigi a másik után. Talán néhány mondat bekerült a képeslapba, hogy mennyi minden van, amit köszönök, fiúk, talán a bekezdésbe több hiba, áthúzás, kihúzás, zárójel, satírozás is becsúszott, de

nem adtam fel, nem adtuk fel, jön a karácsony, és ezeknek a leveleknek célba kell érniük!

Más képeslapot vettünk elő, újat keresztanyáinknak, keresztapáinknak. Még ez is ment. Aztán emlékszem, két órát ültem három szó után: Kedves Mama és Tata!, itt véreztem el, itt véreztünk el, anyucinak, apucinak és huginak talán meg sem tudtam írni a levelet. Itt már nem láttunk jól, homályos volt minden, remegett a kezünk. Engem az ikonikus kocsmában néztek furán, valaki meg is kérdezte, hogy mi a baj, mit segítsen, ő a nappaliban sétált egy kört, kereste a helyét, aztán összecsomagoltuk az asztalon a képeslapokat. Eldobtam, eldobtuk, talán néhány eljutott valahová, nem tudom, ő se tudja. Nem tudtuk megírni igazán karácsonyra senkinek, hogy „ajándék vagy”, amit egy másodikos kislány simán megírt egy huszonnégy oldalas adventi naptár végére. Nyakamon az ünnep – küldte valaki ma este a Honeybeast-dalt. Akkor is nyakunkon volt az ünnep. Rohanás és loholás közepette valahogy vettünk ajándékot. Sok év kellett, hogy ráébredjünk, ő talán hamarabb, én később, hogy akik igazán szeretnek, azok nem az ajándéknak örültek, amit tőlünk kaptak, mert anyu mindig egy jobbacska tusfürdőt kapott és hugi neonzöld körömlakkot, hanem a családnak, nekünk, akik ott ültünk körben a fa alatt.
J. R. R. Tolkien, aki a Gyűrűk urát is írta, többek között mást is írt, például a Karácsonyi levelek című könyvét, amit szívből ajánlok. Mert „J. R. R. Tolkien gyermekei nem csupán az ajándékok miatt várták Karácsony apót:

ők ugyanis minden évben képekkel illusztrált levelet is kaptak tőle! Mesélt nekik a házáról, a barátairól és arról, mi történik az Északi-sarkon.

Az első levél 1920-ban érkezett, és jöttek húsz éven át, minden egyes karácsonykor. A havas borítékot – amelyen persze északi-sarki postabélyegző díszelgett – néha a házban találták meg a Karácsony apó látogatása utáni reggelen, máskor a postás hozta. Ebben a könyvben bemutatjuk Karácsony apó reszketeg kézírását, és szinte valamennyi képet, amelyeket a levelekhez mellékelt, csakúgy, mint az ábécét, amelyet Jegesmedve szerkesztett a barlangokban látott koboldrajzok alapján, amikor eltévedt; és az a levél sem marad ki, amelyet ezzel a különleges írással küldött a gyerekeknek” – ezek a sorok állnak a könyv egyik oldalán. J. R. R. Tolkien húsz éven keresztül tudott írni karácsony előtt mindazoknak, akiket a legjobban szeretett. Akik nem mertek és nem mernek, azok ma is ajándékokat vesznek, sampont, tusfürdőt, körömlakkot.

Idén sem sikerült