Egy fiatal zenekarral ismerkedhetett meg a Regejáró Énlakán a vájtfülű közönség: a tradicionális népzenével ötvözött elektronikus zenét játszó Sajba együttes csupán két éve alakult Heinczinger Mika és Neder László kezdeményezésére. Neder Lászlóval beszélgettünk.

– Hogyan sikerült összehozni ezt a két, teljesen ellentétes, más-más réteget megcélzó zenei stílust? 

– Mikát, a Misztrál együttes vezetőjét már középiskolás koromból ismerem, együtt zenélgettünk. Volt egy nagyon jó időszaka a kilencvenes éveknek, amikor a Dunakanyarban az amatőr zenekarok összejártak zenélni. Ő elkezdte a Misztrált, én pedig egy másik vonalon indultam el, rengeteg zenekarban játszottam. Tíz éve elektronikus zenével kezdtem foglalkozni, nem számítógépen, hanem kizárólag elektronikus hangszereket használtam, ezzel léptem fel. Ezek speciális hangszerek, amelyeken meg lehet komponálni a zenét, aztán ebből az ember élőben vagy elvesz, vagy hozzáad. Az improvizálás teljesen része a produkciónak.

2019-ben hívtam fel Mikát, hogy szeretném pár akusztikus hangszerrel feldobni a produkciót, és szükségem lenne néhány hangmintára. Amikor hívtam, épp Székelyföldön tartózkodott, de ígérte, visszahív. Két hónappal később leültünk beszélgetni, majd próbaterembe mentünk. Elektronikus alapokat kezdtem játszani, ő pedig a tradicionális népi hangszereken, és úgy éreztem, nagyon jól működik. Amikor egy népdalt is elkezdett az egyik zenére énekelni, döntöttünk: muszáj folytatnunk! Aztán tavaly jött a covid, lezártak mindent, Mikának visszamondták a fellépéseit, így felszabadult egy csomó ideje, el tudtuk kezdeni a dalok komponálását. Elmentem a hangszereimmel hozzá, és a kertben, a próbateremben elkezdtük összerakni: így születtek az első Sajba-dalok.

– Hogyan állt össze végül a zenekar?

– Amikor elkezdtünk zenélni, természetesen kiposztoltuk az általunk frissen felvett dalokat, és rögtön rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk, koncertezni hívtak bennünket. El is mentünk, akkor még duóban, összeraktunk egy háromnegyed órás anyagot, azzal indultak a koncertek. Aztán mindketten azt éreztük, úgy lenne a legkerekebb a ritmus, ha lenne ütős szekció is, így csatlakozott a csapathoz Orosz Márton, Mika régi ismerőse. Szerencsénkre elektromos dobfelszereléssel is rendelkezett, és gyakorlatilag dobszintetizátorral képezzük a saját hangokat. Immár trióként lépünk fel.

A zenekarban többnyire Mika énekel, emellett tradicionális népi hangszereken játszik, én pedig pengetős hangszereken (ír buzukin, gitáron), de nekem igazából az elektronikai zenei alapok készítése, vezérlése a feladatom. Marci – mint mondtam – ütős hangszereken játszik, de nagyon jó torokénekes is.

– Milyen fogadtatása volt az „élő elektronikus zenébe oltott, népzenével fűszerezett ethnoambientnek”? 

– Ha a populáris zenét vesszük, a két szélső értékből indulunk: a tradicionális, népi, akusztikus hangszerektől a másik végletig, az elektronikus zenéig. Ezt próbáljuk összekapcsolni. Az egyik oldalon egy nagyon furcsa, kérdőjeles viszonnyal fordultak felénk az emberek, hogy ez mégis milyen zene, a másik oldalon pedig rendkívül lelkesítő, pozitív visszajelzéseket kaptunk, hogy végre valaki az elektronikus zenével közelebb hozza a fiatalokat a hagyományokhoz, a népzenével pedig az idősebbeknek mutat másfajta zenei megközelítést. Igyekszünk ezt a népi-urbánus generációk közötti hidat valahogy erősebbé tenni. Ehhez mérten a meghívásaink is

elég különbözőek, pillanatnyilag csak óvatosan közelítenek felénk a rendezvényszervezők.

Eddig főleg a Dunakanyarban játszottunk és Énlakán, ahol rengetegen táncoltak a zenénkre a legkisebbektől az idősebbekig. Amikor József Attila versét egyként énekelték vissza, az volt a csúcspontja a bulinak.

Ez év júniusában megjelent első nagylemezünk Tűzkör címmel, amely tizenkét dalt tartalmaz. Megjelent az első videoklipünk is, Ősapám címmel, amely József Attila megzenésített versére épül. Drum and bass stílusban gondoltuk újra, és nagyon működik. Érdekessége a klipnek, hogy a Börzsönyben rögzítettük, próbáltuk a régi és új világ találkozását visszaadni. 

– Mit jelent amúgy az együttes neve?

– A sajbázás régi sváb szokás, amelyet Kismaroson kívül már csak egy-két helyen ismernek az országban. Eredetét a Scheibe szóban találjuk meg, jelentése korong. A sajba hordódongából készült, középen átfúrt korong, melyet tűzben megizzítottak, majd egy meredeken a sáncnak támasztott pallón a magasba vetették. Az így megtüzesített korong, a sajba, útján csóvát vetett, tüzes-vörös röppályát írt le.

A sajbát vető legény hangosan kiáltotta, hogy kinek szánja a sajbát. Íratlan szabályai voltak ennek a játéknak. Az elsőt mindig az Istennek ajánlotta, a másodikat az édesanyjának, harmadikat a szíve választottjának.

Sajbázni csak nagyböjt idején lehetett, a sötétség beálltával. A játékot mindig pénteki napon űzték, a falu védőgátjánál, az úgynevezett sáncnál. Azért csak akkor, mert a nagyböjt pénteki napjain a lányos házakat nem illett látogatni. Különös módja ez a böjt gyakorlásának, de mindenképpen a megtartóztatásnak egy formája. A falubéliek szerint a sajbát a lányok a templom elől, a templomdombról nézték végig, és pirultak, mikor a csendben jól kivehetően az ő nevüket kiáltotta a sajbát repítő fiú.