Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Nagyálmos Ildikó
A hétköznapi élet, az eltűnőben lévő vidéki ember érdekel. Hátha sikerül átmentenünk és újraértelmeznünk a múlt egy kis darabkáját példaértékű életek felvillantásával.

Csata Ágnes – akinek helye van az operaházban

Csata Ágnes a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola tizenkettedikes tanulója, kiváló énekes, aki az elmúlt években számos nemzeti versenyen részesült már elismerésben. Legutóbb az...
Becsült olvasási idő: 9 perc

Elöljárók házi papucsban – A polgármester is ember! Sorozatunkban körkérdéseinkkel udvarhelyszéki polgármestereket keresünk fel, bekopogunk hozzájuk, hogy egy kicsit más megvilágításban is bemutassuk őket. Ecce homo! István Adrián székelyderzsi polgármestert kérdeztük.

– Hogy emlékszik, milyen gyermek volt?

– Aránylag csendes gyermek voltam, de amikor kiengedtek a falu közé Székelyderzsben, ahol a gyermekkoromat töltöttem, sötétedésig nem mentem haza. Annak idején még szent volt a reggeli, ebéd és vacsora, de én ebédre sose értem haza, mindig kerestek, hogy nem estem-e bele a kútba. Ilyen barangolós gyermek voltam, télen-nyáron kint voltunk, rengeteget nyilaztunk, parittyáztunk, indiánosdit játszottunk. Annak idején nem volt ennyi játékunk, egyetlen fatraktorunk volt, aminek kerekét nagyapám vágta cirkulával gömbfából. A poros udvaron seprűvel utat csináltunk, ott taszítottuk. Talán ezért is ragaszkodom ennyire Derzshez, mert élménydús gyermekkorom volt. Kedvenc íróim közé tartozik Nyirő József és Tamási Áron, mert arról a világról írnak, amibe én is beleszülettem. Még mi is ráfos szekérrel jártunk, s boltban csak nagyon ritkán vásároltunk. Már gyermekként kivettük részünket a munkából: kaszáltunk, kapáltunk.

Mondták is Derzsben, hogy senki nem kaszál kézzel, csak a suszter s az unokája. Nagyapám volt a suszter és én az unokája.

A szüleim válása után két évet – a második és harmadik osztályt – Derzsben jártam iskolába. Rengeteget madarásztunk, összeszedtük az összes szarkatojást. Mai napig, ha ránézek egy szarkafészekre, meg tudom állapítani, hogy van-e benne tojás, vagy nincs. Szarkásztunk, csurifiókát pusztítottunk el, amit most bánok, de akkor ez volt a sláger. Nagyapám parittyát készített, és lőttem vele három verebet.

Aztán egy időben megtértünk, és nem indiánok, hanem nindzsák voltunk. Számtalan játékot kitaláltunk, például haragudtunk az egyik emberre, aki gyermekkorunkban megvert, ezért felrajzoltuk a csűrkapura a fejét és dobáltuk bele a csillagokat.

Ilyen volt a gyermekkorunk, télen-nyáron reggeltől estig kint voltunk, síztünk, szánkóztunk, farkasok nyomába eredtünk a nagy hóban. Nyáron kapáltunk, arattunk, „restáltuk” a búzát, vittük a malomba Miklósfalvára, őriztük a határban a törökbúzát, szénát csináltunk, mentünk az esztenára juhot nyírni, minden évszakban meg volt a ritmusunk. Örvendek, hogy nagyapám nevelt, mert amit tudok, tőle tanultam. Ötödikes koromtól már mehettem bálba, voltam csősz, a

legnagyobb élményem, amikor nagyapám és testvére látott feszíteni a lóháton. Nagyapám belém nevelte Derzs szeretetét, ragaszkodásomat ehhez a faluhoz.

Ide köt minden élmény, emlék, ezért is akartam polgármester lenni, hogy többet tehessek ezért a településért.

Belém égett minden emlék, és kicsit sajnálom a mai fiatalokat, hogy ezek az élmények mind kimaradnak az életükből. Megértem még azt is, hogy kótyáztunk, ami egy nagyon régi népi játék, nagyapámék is játszották. A másik népszerű gyermekjáték a türü-türü Mátyás volt, agyagból készítettünk egy kisebb tálkát, beleköptünk és mondtuk: hogy „phü, phü, ragadjon a pap seggire”, majd hozzávertük a földhöz, és egyet csattant. Ezeket már nem játsszák a faluban.

– Mi volt akkoriban az álma a pályáját illetően, és ehhez képest milyen a polgármesterség?

– Édesanyám szerint mondogattam, hogy ha majd sok pénzem lesz, Derzset felemelem. Amúgy kisgyermekkoromban indián törzsfőnök szerettem volna lenni, de aztán rájöttem, hogy mégiscsak székelyek vagyunk. Nem voltak nagy elképzeléseim, elvált szülők gyermekeként önbizalomhiánnyal küszködtem, nagyapám volt számomra a példa, a szent. A családban amúgy női dominancia volt, nagyapámon és rajtam kívül nem volt férfi.

Csíkszeredában

elég magas szinten fociztam, egy évet Bukarestben is játszottam, de ott is az járt a fejemben, hogy nagyapám vajon adott-e a malacoknak.

Aztán elvégeztem az erdőmérnökit, de a kollégáim elmondják, hogy az egyetemen is a derzsi régi, festett ládák jártak az eszemben.

Dolgoztam bútorgyárban is, fakitermelésben is, külföldön is, topográfus is voltam öt évig, de legnehezebb polgármesternek lenni. Naponta változnak a törvények, például csak 2019-ben ezer törvényt változtattak meg. Csak az legyen polgármester, akinek tényleg hivatása, nem látszik kívülről, de hihetetlenül sok az adminisztráció. Másrészt mégis jó, hisz tudok tenni kedvenc településemért, öröm látni egy-egy nagy projekt, terv befejezését.

Nagyok az elvárások, nagy az igény, de elég kicsik vagyunk. Nem tudunk akkora léptékkel haladni, mint a nagy települések, de amíg bírjuk, van motivációnk és energiánk, addig csináljuk.

– Vezetőként mi jelentette a legnagyobb kihívást?

– Annyiféle probléma van, hogy majdnem minden kihívás. Sokszor csodálkozom, hogy ez az ország hogyan tud működni. A településen létezik a valós probléma, aminek a megoldását a törvénnyel nem lehet összeegyeztetni. Nagy a bürokrácia, és nem tudunk húsz évre előre tervezni. Talán a legnagyobb gond a bizonytalanság.

– Hogyan vannak leosztva otthon a szerepek?

– Én azt vallom, hogy a nő felel a bentért, a házon belüli dolgokért, a férfi pedig a kintért. Az anya adja a szeretetet és jóságot, az apa pedig az önbizalmat és erőt. A munkám mellett próbálok családi ügyeket intézni, de vásárolni is elmegyek, ha küldenek. A feleségem a napi, rövid távú megoldásokkal foglalkozik, a hosszú távú tervezések pedig rám hárulnak.

– Mi az a tevékenység, ami megnyugtatja, amivel lazít?

– Nagyon szeretem a történelmet, a magyarság történelmén túl a székelység és ezen belül Derzs történelmét.

Rengeteg anyakönyvet böngészek, nagyon érdekel a családfakutatás, minden, ami az őseinkkel kapcsolatos.

Ha nincs otthon a család, előttem a laptop és az anyakönyvek. Ugyanakkor nagyon szeretem a helytörténeti dokumentumfilmeket, a gazdálkodásról és értékmentésről szóló filmeket is, de vonzódom az ezotéria iránt is. Ezért a család ajándékba nekem csak könyvet szabad adjon, nagyjából nyolcszáz könyv gyarapítja a könyvtáramat. Hobbim a régiséggyűjtés is, más dimenzióba kerülök, amikor beszélhetek erről.

Nagyon szeretem az állatokat, ezért is várom, hogy kiköltözzünk Derzsbe (jelenleg Udvarhelyen laknak – a szerző megj.). Már van tizenhárom juhom, de

szeretnék lovat, nyulat, kutyát is tartani. Lássam, hogy élet van!

Három gyermekünk van, és még szeretnénk egyet. Most jó világ van, nincs akkora szegénység, mint régen. Nagyapám szerint soha nem laktak jól, és aki reggel korábban kelt, annak volt aznap lábbelije.

– Mi az, amire kevés idő jut, de többet kellene vele foglalkozni?

– Nincs ilyen. Nyolc órában a faluval foglalkozom, sőt, sokszor szabadidőmben is, de úgy érzem, a munkára és a családra is jut elég idő.

– Mi az a három pozitívum és három negatívum, ami jellemzi önt?

–  A feleségem szerint nem vagyok könnyű ember, van bennem gorombaság, lobbanékonyság. Talán az is a rossz tulajdonságaim közé sorolható, hogy jókedvemben kissé nagyképű vagyok. Amikor nem bírok az energiámmal, csúfondáros vagyok, sokszor akaratomon kívül megsértem a családtagokat.

Amúgy mérleg jegyű vagyok, mindig a harmóniára törekszem, próbálok egyensúlyban lenni. Jó tulajdonságom, hogy többnyire vidám, jó kedélyű és lelkes vagyok.

Úgy fogadom el az életet és az embereket, ahogy vannak. Régen belebetegedtem, ha valaki elköltözött Derzsből, de rájöttem, vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni,

úgy kell elfogadni, ahogy van.

– Milyen az igazi barát?

– Rengeteg ismerősöm van, sok haverom, de az igazi barát olyan, hogy ha évekig nem is találkozunk, ha összejövünk, ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Egyetlen gyermekkori barátom van, akivel felnőttként is kapcsolatban vagyok, aztán vannak barátaim az egyetemről, és a jelenlegi komák, akikkel gyakrabban találkozunk, összejárunk. Úgy válogatom meg a barátaimat, hogy azonos gondolkodásúak legyenek.

– Ha valaki kritikát fogalmaz meg önről, hogyan reagál rá?

– Régen zavart, mert lelkiismeretes vagyok, de ma már elengedem. Nem vagyok tökéletes, nem tudok mindenkinek megfelelni, de próbálok igazságos lenni. A véleményemet most már én is kimondom, jobb, ha nem tartom magamban.

A pozitív, építő visszajelzés mindig jól esik, de azzal sincs gond, ha negatív dologra hívják fel a figyelmem, csupán a rossz tálalás, a lekezelő beszédstílus zavar.

– Milyen egy jó nap?

– Polgármesterként akkor érzem jól magam, ha sikerül valamit felmutatnom, sikerül befejezni egy beruházást. Például 1969-ben Székelymuzsnában megígérték az aszfaltutat, és ezt nekünk sikerült megvalósítani. Magánemberként pedig akkor érzem jól magam, ha egy nehéz nap után hazamegyek, és otthon béke van.

István Adrián: Székelyderzshez köt minden élmény, emlék