Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Nagyálmos Ildikó
A hétköznapi élet, az eltűnőben lévő vidéki ember érdekel. Hátha sikerül átmentenünk és újraértelmeznünk a múlt egy kis darabkáját példaértékű életek felvillantásával.

Csata Ágnes – akinek helye van az operaházban

Csata Ágnes a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola tizenkettedikes tanulója, kiváló énekes, aki az elmúlt években számos nemzeti versenyen részesült már elismerésben. Legutóbb az...
Becsült olvasási idő: 5 perc 47 másodperc

Negyedik éve szervezi Énlakán a Misztrál együttes zenész-énekese, Heinczinger Mika a Regejáró Énlakát. A településen élők, ide kötődők köszönetüket és elismerésüket fejezték ki az együttes tagjainak, akik az elmúlt években, évtizedekben nagyon sokat tettek e kis közösség boldogulásának érdekében, ezért is Tiszteletbeli Székelyekké avatták őket. 

Mikával, a Misztrál énekesével beszélgettünk

– Idén ismét számos kitűnő formációt, rengeteg jó barátot és ismerőst sikerült elhoznotok Énlakára. Mitől más ez az esemény, mint a többi zenei, kulturális elemeket is felvillantó fesztivál?

– Negyedik Regejáró Énlaka. Direkt nem nevezzük fesztiválnak, mert aki eljön ide vagy épp itt él, tudja, hogy ez valami más, mint amit a fesztiválok hangulata tükröz. Ha körbenézel, 

vadidegen emberek állnak le egymással beszélgetni, együtt élnek ebben a két napban, mint egy nagy család. Ismeretségek kötődnek, barátságok szövődnek, talán szerelmek is, itt bármi megtörténhet.

Gyógyítják egymást az emberek, segítenek egymáson mind fizikálisan, mind mentálisan, lelkileg. Nem láttam eddig még soha, hogy itt valaki összeszólalkozott volna. Nem kommunát, emberi kapcsolatokat kell építeni, ami által létrejön a közösség. Szép szavunk erre: közös ég! A közös ég alatt együtt lenni. 

– Elegendő ez a két nap arra, hogy aki idejön, feltöltődjön?

– Ezt kérdezd meg magadtól. Ma az énlaki asszonyok azt mondták nekem, olyan jó ez a hétvége, hisz megmozdul a falu, elkezd élni, és ők egy évig ebből töltekeznek. Aki pedig Énlakára jön, abból töltekezik, amit a falu, az itt élők nyújtanak. Kölcsönösen töltekezünk egymásból. Nagyon ritka adomány ez a település, hál’istennek nincs még aszfaltút. Az a jó, hogy sár, por van, hogy lassú az élet, nem tudsz gyorsan menni. Itt le kell lassítani, saját magadat, a lelkedet, a szellemedet. Akkor – érdekes módon – minden a helyére kerül. Például a mostani, 21. századi filmekkel egy bajom van: hogy nagyon gyorsak. Fél pillanatokként olyan váltások vannak, amiket nem tudsz felfogni, csak egy nagy masszát látsz. Ezzel is azt akarják beléd sulykolni, hogy minden gyors, nincs idő semmire. A régi filmek még adnak időt arra, hogy megérkezz. 

– Nem tudtál jönni az elmúlt másfél évben, tavaly a Regejáró is elmaradt. Hogyan élted meg? 

– Nagyon nehéz volt a 2020-as év, másfél évig nem tudtam hazajönni Énlakára, Erdélybe a barátokhoz. Egy alkalommal majdnem sikerült, de másnapra ismét lezárták a határokat. Sírtam, mint egy kisgyerek, nem hittem volna, eljutok oda, hogy fáj, ha nem jöhetek ide, ahová tulajdonképpen hazajövök. Pedig nem itt születtem, de van itt valami, ami csak itt működik, ami itt tart és egyre jobban, egyre mélyebben ideköt. 

– Azok a zenésztársak, barátok, akiket ide elhozol, ők is érzik a hely varázsát? 

Miután fölocsúdnak a hely szépségétől, azonnal leülnek beszélgetni a helyiekkel, rögtön megtalálják közös hangot. Itt soha senki nem azt keresi, hogy mi az, ami szétválasztja őket, hanem mi közös bennük, mi köti össze őket. Ez egy varázslatos hely, tele legendákkal. 

– Évekkel ezelőtt házat vásároltál Énlakán. Látsz-e esélyt arra, hogy majd egyszer végleg ideköltözöl? 

– Amíg nem jártam Erdélyben, nem gondoltam arra, hogy esetleg máshol is szeretnék lakni, mint ahol most lakom, a szintén varázslatos Dunakanyarban.

Álmom volt, hogy egyszer lesz egy kicsike házam, és ez az álom valóra vált, van itt Énlakán egy bennvalóm csűrrel, külső területtel. Önellátóvá lehetnék itt. Hogy mikor jön ez el? Amikor a Teremtő úgy dönt, jönnöm kell. És akkor már innen nem megyek sehová, talán a faluból se. Addig is, amikor tehetem, jövök. 

– A Székelyudvarhelyért Alapítványtól Tiszteletbeli Székely címet kapott a Misztrál együttes minden tagja, valamint az évek óta veletek egy ügyet vállaló Tolcsvay Béla énekmondó is, amiért életet és értéket hoztatok a elöregedő faluba. Hogyan fogadtátok? 

Erre viccesen azt mondanám: túl sok sváb székely nem volt a történelem során. No, de amikor az ember elismerést, megbecsülést kap, feladatot is kap. Szeretnénk felnőni hozzá, szeretnénk igazából megérdemelni és megszolgálni. Megtisztelő és nagyon köszönöm a fiúk nevében is.

– Egyéni projektjeid mellett több együttesben vállalsz szerepet, egyik ilyen a nemrég alakult Sajba zenekar. Tudsz időt szakítani újabb és újabb megvalósításokra?

Amíg ennek a zenekarnak lennie kell az életemben, addig lesz. Ugyanúgy, mint a huszonöt éves Misztrálnak, vagy húsz éve a feleségemnek. A Sajbával is hosszú távra tervezünk. Ez 

az elektro-akusztikus zene segít közeledni a fiatalok felé és továbbítani az üzenetet, amit közölni akarunk velük. Amikor egy Újhold-köszöntőre táncolnak és éneklik a rigmusokat, valószínűleg azt sem tudják, hogy mit csinálnak, de érzik, hogy ez jó.

Beépül az életükbe valami, amivel talán sosem foglalkoztak volna, és elkezdenek gondolkodni, hogy vajon mi volt ez. Ha utánaolvasnak, megtudják, hogy mi is az az Újhold-köszöntő. Vagy Benedek Elek versét énekeljük ilyen ritmusra… Elkezd beindulni a tudatukban, a lelkükben és a teljes én-valójukban az üzenet. A cél nem szentesíti az eszközt, de használni kell. A jó ízlés határain belül, persze, nem elmenni a „fesztigyálos” teljesbe, hanem keretet szabni. Tőlem nagyon távol állt az elektronikus zene, köszönő viszonyban sem voltunk egymással, mégis van valami közös abban, amit közölni szeretnénk. Két út egymásba ért és kapcsolódott.

„Itt senki nem azt keresi, hogy mi választ szét, hanem hogy mi a közös bennünk”