Miklós Dalma
Miklós Dalma
Összefüggéseket keresek, naprakész maradok, kielégítem a kíváncsiságomat, mindeközben rajongok a művészetekért.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 11 perc 36 másodperc

A szerencsés véletlen vezette Kolozsvárról az udvarhelyi társulatig Jakab Tamást. Számos produkcióban beugrós színészként szerepelt, majd 2019-ben a Tomcsa Sándor Színház teljes értékű tagjává vált. Számára a játék öröme és a szakmai alázat a legfontosabb. Ő az a színész, aki a lelkét úgy formálja a szerepei után, mint más a gyurmát: amit a színpadon létrehoz, szoros összhangban van saját érzelemvilágával. Bizonytalanságról, kudarcokról és a színészi lét szépségeiről beszélgettünk.

– Mikor határoztad el, hogy színész leszel?

– Nagyon fiatalon eldőlt. Már kisgyerekként ott ültem az opera vagy a színház nézőterén, heti rendszerességgel. Otthon pedig leutánoztam az előadásokat: bementem a szobába, becsuktam az ajtót, és újraéltem az egészet. Általában a főszereplő tetszett a legjobban, és azt szerettem utánozni. Majd jöttek a szokásos körök: a líceumban beiratkoztam egy színjátszókörbe, de rögtön egy hónap elteltével elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy meddig leszek képes egy helyben ülni, szöveget olvasni, értelmezni. Amikor lejárt az első bemutató, akkor vált biztossá, hogy színész szeretnék lenni, számomra ez a szakma egy hivatás, aminek már gyerekkorban el volt ültetve a csírája. Teljes magabiztossággal mentem felvételizni a Babeș–Bolyai Tudományegyetem színház és színművészet szakára

– meg voltam győződve arról, hogy négy év színjátszókör után nagyon sokat tudok a színészetről. Az első találkozás a tanárokkal nagy pofára esés volt.

Tíz verset kellett vinni a felvételire, amiből akkor én csak egyet tudtam, a legrövidebbet. Mindenki nagyon furcsán nézett rám, és többet nem jelentem meg a felvételi felkészítőkön. Helyette beültem egy kávézóba, és az összes verset azonnal megtanultam. Nagy szerencsém volt, hogy végül utolsónak felvettek az egyetemre. Építettem magam elé egy gátat, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy én vagyok a leggyengébb láncszem az osztályban. Egyébként, ha nem jött volna össze, akkor most gyógymasszőr lennék.

– Hogyan kerültél az udvarhelyi társulathoz?

– Amikor végeztem az egyetemen, Udvarhelyen pont akkor hirdettek meg két színész posztot. Semmit nem tudtam a színházról vagy a városról, és utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy szerencsét próbálok. Nem éreztem készen magam arra, hogy elszakadjak Kolozsvártól, és ide jöjjek, illetve találkozzak egy teljesen ismeretlen társulattal. Persze, nem is vettek fel a versenyvizsgán… Aztán 2019-ben Zakariás Zalán, az akkori művészeti vezető, felhívott telefonon, hogy Antal D. Csaba elmegy a színháztól.

A Migránsok című előadásba kellett beugorjak Csabika helyett, Elihu szerepére. Akkor találkoztam az udvarhelyi csapattal először, ez volt a legfontosabb momentuma az elmúlt huszonöt évemnek.

A megfelelő időben és helyen fogadott be a társulat – már nem volt kérdés, hogy maradni szeretnék. 

– Milyen szerepek jöttek ezután?

A mi kis városunk című darabban, amit Vladimir Anton állított színpadra, főszerepet kaptam – George Gibbs szerepét, és ez volt a második alakításom Udvarhelyen. Ezt követően lettem a társulat teljes értékű tagja, mert szerződtettek. Persze a szerződés előtt én voltam a Jolly Joker, amit bármikor be lehetett dobni a játékba: ha valaki kiesett, lebetegedett, akkor beugrottam helyette.

A Műtét című előadás során, Zakariás Zalán rendezésében, két szereplőt is helyettesítettem. A főszerep után belekóstoltam kis szerepekbe is. A Kovács János meghal című darabban, amit szintén Zakariás Zalán rendezett, egy arc voltam a tömegben, de ugyanolyan átéléssel alakítottam a kis szerepeket, a gyerekelőadás karaktereit, mint a főszerepeket. Fontos, hogy pályakezdő színészként, lépésről lépésre haladjak a nehézségi szinteken. Nem szerettem volna már az első öt évben egy hatalmasat bukni, például egy Hamlet-karakterrel. Az energiám és a kedvem megvan hozzá, de érzelmileg még meg kell érjen a lelkem Hamlethez. 

– Van álomszereped?

– A színművészetin sokat tanultam Shakespeare darabjairól, pont emiatt ő határozza meg minden fiatal színész szerepálmait. Ha választanom kellene, hogy melyik szerep állítana a legnagyobb kihívás elé, akkor Jagót mondanám, az Othellóból. Ahhoz, hogy én Jagót eljátsszam, egy teljesen más oldalamat kellene megmozgatni: a végtelenül intelligens, de ugyanakkor gonosz emberi részemet. Ehhez azonban még rengeteg életbölcsességre van szükségem. 

– Apropó, manipulatív és gonosz karakterek: ilyen Franz Moor szerepe a Haramiák című előadásban, amit Florin Vidamski rendezett. Az első szereposztás szerint te alakítottad volna Franzot, majd történt egy csere, és Esti Norbert kapta meg a szerepet. Ezt hogy élted meg?

– Nehéz volt, és az első pár napban nagyon fájt. Sértett, ez pedig lázadást váltott ki belőlem. Lázadtam a szakma ellen, majd megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán akarom-e továbbra is a színészkedést. A kollégáim vagy a rendező iránt nem éreztem haragot – csak a helyzet dühített. Valójában akkor nem voltam jó szakmai passzban, nem voltam produktív a próbafolyamat során. Franz szerepe kihívás lett volna számomra, de ennek nem most érkezett el az ideje, és

ezt volt a legnehezebb elfogadni: hogy még nem jött el az én időm.

Jó, és én ezzel most mit kezdjek? – tettem fel magamnak a kérdést. Körülbelül két hét után sikerült teljes mértékben elfogadni a cserét. A későbbiekben nem éreztettem senkivel, hogy ez nekem mennyire fájt. Szerencsére ezúttal jól sült el, de az ilyen helyzeteknek megvan a veszélye, hogy belső konfliktusokat okoznak, vagy akár barátságokat, szerelmeket tesznek tönkre. A szóban forgó kudarc segített abban, hogy a következő nagy szerepemet a Száll a kakukk fészkére című produkcióban ne engedjem kicsúszni a kezem közül.

– Milyen eljátszani Billy Bibbit szerepét?

– Imádom. Fogalmam sincs, hogy még mennyi ehhez hasonló, csodálatos találkozásom lesz egy szereppel, de ezzel a karakterrel azonnal megtaláltam az összhangot. Amikor először olvastam a szövegkönyvet, már másképp szólaltam meg, mint a korábbi karaktereim esetében. 

– Van egy speciális felkészülési technikád, ami alapján ráhangolódsz a szerepeidre? Most Billy szerepére gondolok: mennyire jelentett nehézséget egy dadogó fiúval azonosulni?

– El kellett döntenem, hogy a dadogás technikailag születik meg, vagy a belső feszültség okozza. Nem döntöttem el, hogy mikor és mennyire sűrűn fogok dadogni, engedtem, hogy az érzelmi töltet határozza meg. Nem volt nehéz feladat: tudatosítottam, hogy azt, amit a leginkább el szeretnék mondani, épp azt vagyok képtelen kifejezni.

Én csak eljátszottam, de nagyon nehéz lehet a valóságban is együtt élni a dadogással.

Billy számára is sokszor válik ez kínossá, amiért folyamatosan kinevetik, például egy lánykérés közben, amikor nem tudom megkérni a szeretett nő kezét, aki aztán kinevet, és elszalad. 

– Billy megformálásának előszobáját talán a Meghatározatlan időre című produkció során láthatta a közönség: a törékeny, naiv szerelmes fiút. Hogyan született meg az a szerep?

– Egy gyerekkori történetből született meg. A rendező, Vladimir Anton feladta a leckét, miszerint ki kellett találnom egy saját témát, amire építjük a kis produkciót. A férfiasságról szerettem volna beszélni: mit jelent férfinak lenni a mai társadalomban, kit nevezhetünk férfinak. Az érzékenyebb lelkületű férfiakat könnyen elnyomják, így nehezebben állják meg a helyüket a társadalomban. Ez nem normális… Eszembe jutott egy óvódáskori történet: én jellemzően jó fiú voltam, de körbevettek a rossz, menő srácok. Egyik reggel elhatároztam, hogy én is rosszfiú leszek, emiatt az ebédnél rácsaptam egy nagy tányér babfőzelékre. Az egész rám ömlött – rettenetesen kínos volt, ráadásul büntetést is kaptam érte, de nem adtam fel, mert tetszett egy kislány, és miatta megérte továbbra is rosszfiúként viselkedni. A visszajelzések alapján számos fiatalt meg tudtam szólítani a sztorimmal. 

– Visszatekintve a korábbi évekre, mennyire olyan a valóság, mint amilyen a pályakezdő színész elképzelése volt?

– Minden más, mint ahogy elképzeltem. Egy intézményen belül egymásra vagyunk utalva, mégis mindenkinek van magánélete, amit tiszteletben kell tartani. Az egyetemen akár az éjszaka közepén is segítséget kérhettem a társaimtól, ha nem működött egy jelenet, ezzel szemben itt kötött munkaidő szerint dolgozunk, és nem rabolhatom el a kollégáim szabadidejét. Lényeges különbség még, hogy az egyetem mikrokörnyezetében késznek éreztem magam, de megérkeztem a Tomcsa Sándor Színházhoz, és valódi tapasztalatokat szereztem. Szóval szembesültem azzal, hogy egyáltalán nem vagyok kész színész. 

– Mihez áll közelebb a színészet: a fantáziához vagy a tapasztalathoz? Hogyan formálod meg azokat a szerepeket, amelyekkel kapcsolatban a magánéletben nincs tapasztalatod? 

– Nagyon sokat olvasok azzal kapcsolatban, amivel még nem volt tapasztalatom. Emellett filmeket és riportokat nézek, amelyek hasonló sorsú karaktereket mutatnak be.

Festeni is szoktam: segít, ha ábrákat látok magam előtt. Ez már inkább fantázia, de inspirál abban, hogy elinduljak egy helyesnek vélt úton. Plusz a zene az, ami rávezet az előadás hangulatára. Főleg akkor, amikor olyan karaktert kell alakítani, akivel nincsenek azonos pontok a hétköznapokban. Mondhatni a zenén keresztül találom meg a szereplővel a közös hangot. 

– Mikor kaptad a legmeghatározóbb szakmai kritikát?

– Többnyire hasznos kritikákat kaptam a kollégáktól. Egyszer az egyik színésznő félrehívott, aztán elővett egy füzetet, amiben egy teljes oldal tele volt írva a próba alatt összegyűjtött észrevételeivel. Leírta, hogy mit hangsúlyozok rosszul, mikor beszélek halkan, vagy mikor vagyok teljesen eltévedve a színpadon. Ez óriási szakmai segítség volt, és most már azt mondhatom, hogy javulófélben vagyok. 

– Mennyire hátrány, hogy egy kisvárosban vagy kezdő színész?

– Érzem a hátrányait, de ezzel tisztában voltam akkor is, amikor ide jöttem. Egy kisvárosban nehezebben figyelnek fel rám, kevesen jönnek távoli városokból előadásokat nézni, ráadásul nehezebben jutok el más színházakhoz, gondolok itt a fesztiválokra. Nagyrészt csak az udvarhelyi, udvarhelyszéki közönségnek játszunk. Bár hozzátenném, hogy

az elmúlt időszakban egyre többen figyelnek fel ránk, a dráMA fesztivál miatt, vagy azért, mert más nemzetiségű rendezők is elkezdtek dolgozni velünk. Lett egy kísérleti jellege a társulatnak:

mozgolódunk a szakmában, és ez már másoknak is feltűnik. 

– Hogyan kapcsolódsz ki? Mivel töltöd a szabadidődet?

– A sport tölt fel adrenalinnal. A kézilabdát és a focit szeretem, ezekben egész jó vagyok. A mozgás mindig fontos része volt az életemnek, korábban táncoltam és úsztam is. Ha elmarad egy próba, és helyette elmehetek focizni, az a nap számomra ünnep. Olvasni is szeretek, épp Vladimir Nabokov Lolitáját. Gyakran lapozok fel színházzal kapcsolatos könyveket vagy versesköteteket is. Ha olvasásról van szó, akkor mindenevő vagyok. 

– Milyen előadásban láthat téged legközelebb a közönség?

– Januárban kerül sor a Száll a kakukk fészkére című előadás bemutatójára, melyben Billy Bibbitet alakítom. Még előtte Murray bőrébe bújva láthat a közönség a szilveszteri előadásban, a Furcsa pár című komédiában, amit Lendvai Zoltán állított nálunk színpadra. 

Fotó: Fülöp Attila

Jakab Tamás: Voltam már Jolly Joker