Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Nagy Noémi Kriszta
"Ugye vagyok, aki leszek, ugye leszek, ami marad?" Hiperkarma

Csata Ágnes – akinek helye van az operaházban

Csata Ágnes a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola tizenkettedikes tanulója, kiváló énekes, aki az elmúlt években számos nemzeti versenyen részesült már elismerésben. Legutóbb az...
Becsült olvasási idő: 4 perc 54 másodperc

Pár éve fedeztem fel a Taraf de Haïdouks zenekart egy film kapcsán. Számomra ők a kubai Buena Vista Social Club romániai megfelelői, ma már sokan nem élnek az alaptagok közül. 

Ahogy rövidülnek a nappalok, egyre szívesebben vackolom be magam a tévé elé. Ebben az időszakban szoktam behozni a lemaradást az elmúlt évben felhalmozott, megnézendő filmek listájáról. Nemcsak új alkotások szerepelnek ezen, hanem olyanok is, amelyek repetázást érdemelnek. Ezek egyike a Latcho Drom című film, melyet nemcsak azért akartam újranézni, mert hatással volt rám, hanem mert nagyon sok érdekesség kapcsolódik hozzá, például az egyik kedvenc zenekarom. A Latcho Drom egy francia, zenés dokumentumfilm, amelyet

az első cigány filmrendező, Tony Gatlif írt és rendezett,

és az 1993-as cannes-i filmfesztivál Un certain regard szekciójában vetítették le. 

Latcho Drom

Latcho drom!, vagyis Jó utat! – mondják egymásnak a cigányok. A történet az észak-indiai Thar-sivatagtól Spanyolországig mutatja be a cigány közösségek életét, áthaladva Egyiptomon, Törökországon, Románián, Magyarországon, Szlovákián és Franciaországon.

A szereplők mindegyike a cigány közösség tényleges tagja, a film pedig inkább a zenére támaszkodik, hogy érzelmeket közvetítsen. Enyhén szólva

átalakul a cigány kultúráról alkotott kép a fejünkben, zenéjük kevésbé azonos azzal, amit a köztudatban a Száztagú Cigányzenekar képvisel,

amit a Mátyás Pince piros posztómellényes, hetyke bajszú prímása húz. A kedvenc „momentumom” a romániai jelenet, nem véletlenül. Szerintem senki számára sem ismeretlen ez az életkép: mezítlábas cigánygyermek és foghíjas cigányprímás, vályogházak, sáros, elhanyagolt utcácska…

Nicolaie Nacșu előadásában ez a ballada megérne egy misét. Ez volt az a pont a filmben, amikor elkezdtem kutakodni, hogy ki ez az öreg, mert a népzenész antennáim „szagot fogtak”. Így leltem rá a Taraf de Haïdouksra, mely a teljes film zenéjében kulcsfontosságú szerepet tölt be.

Taraf de Haïdouks

A Taraful Haiducilor egy román-roma tradicionális zenekar Clejani-ból, Munténiából. A nyugati világban francia nyelvterületen váltak ismertté, ahol Taraf de Haïdouks néven ismerik őket. A korai nyugati kapcsolatokhoz Laurent Aubert svájci etnomuzikológus, Stéphane Karo és Michel Winter belga zenészek segítették hozzá, akiket annyira magával ragadott a muzsikájuk, hogy elvitték őket Nyugat-Európába, segítve ezzel nemzetközi karrierjüket. 

A zenekarra felfigyelt egy világhírű színész is. Gondolom, Ollókezű Edwardot, a Karib-tenger legelvetemültebb kalózát – és itt még sorolhatnám holnap reggelig a zseniálisabbnál zseniálisabb alakításait – senkinek nem kell bemutatni. Johnny Depp 2000 januárjában így nyilatkozott róluk a Studio Magazine-nak: „A The Man Who Cried című film forgatásán találkoztam velük. Számomra példaértékű az életfelfogásuk. Annak ellenére, amit átéltek – gondolok a cigányok elleni, évszázadok óta tartó és ma is fennálló rasszizmusra –

ezek a srácok olyan zenét játszanak, ami a legintenzívebb boldogságot fejezi ki.

Különleges adottságuk, hogy képesek azt éreztetni veled, hogy élsz. Ők a legkülönlegesebb emberek, akikkel valaha találkoztam.”

A brit Jasmine Dellal rendezésében egy, a roma kultúráról szóló dokumentumfilmben, a Kanyarog az út: Egy cigánykaraván meséiben (2006) is feltűnt a zenekar. Azóta nemcsak rajongójukká vált Johnny Depp, hanem barátaiként emlegeti őket, többször is ellátogatott hozzájuk Clejani-ba.

A nagy ismertség ellenére úgy tűnik, a zenekar tagjait

nem érintette meg annyira a dolog, hogy ne őrizték volna meg életmódjukat,

Clejani-ban élnek, és élték le az életüket. 2007-ben kiadták Maskarada című albumukat, amelyen a 20. századi klasszikus zeneszerzők, például Bartók, Hacsaturján és Kodály darabjait értelmezik újra, a nemzeti folklórból merítve ihletet, sajátos ízt ad a daraboknak a roma stílus. A zenekar világszerte turnézott, elismert albumokat és DVD-t adott ki, rajongói közé tartozik a néhai Yehudi Menuhin, a Kronos Quartet (velük közös albumot is jegyeznek), és még sokan mások.

Állítom, ezekben a „sötét” időkben tényleg fel tudják dobni az embert a zenéjükkel. Végtelen örömet fejeznek ki, adnak át – érzelemviláguk széles skálán bontakozik ki, minden hegedűvonásukban. A Latcho Drom önmagában is megállja a helyét, de az egyértelmű, hogy zene és mozi egymást erősítik. A hideg estékre melegen ajánlom. 

A zenekar tagjai:
Nicolaie Nacșu („Culai”): hegedű és ének (1924–2002)
Ion Manole („Șaică”): hegedű és ének (1920–2002)
Dumitru Baicu („Cacurică”): cimbalom és ének (1931–2007)
Ilie Iorga: gitár és ének (1928–2012)
Gheorghe Fălcaru („Fluierici”): síp (1954–2016)
Constantin Sandu („Dinu”): cimbalom és ének
Marin Sandu („Țagoe”): harmonika,  nagybőgő és ének
Paul Guiclea („Ilie Pașalan”): hegedű és ének (1932–2018)
Constantin Lăutaru („Costică Boieru”): hegedű és ének (?–2021)
Anghel „Caliu” Gheorghe: hegedű
Robert Gheorghe: hegedű 
Ionică Tănase: cimbalom
Florea Pârvan: nagybőgő és harmonika
Marin Manole („Marius”): harmonika
Viorel Vlad: nagybőgő

Jó utat, betyárok! Tiszteletem, Johnny Depp!