Pár éve fedeztem fel a Taraf de Haïdouks zenekart egy film kapcsán. Számomra ők a kubai Buena Vista Social Club romániai megfelelői, ma már sokan nem élnek az alaptagok közül.
Ahogy rövidülnek a nappalok, egyre szívesebben vackolom be magam a tévé elé. Ebben az időszakban szoktam behozni a lemaradást az elmúlt évben felhalmozott, megnézendő filmek listájáról. Nemcsak új alkotások szerepelnek ezen, hanem olyanok is, amelyek repetázást érdemelnek. Ezek egyike a Latcho Drom című film, melyet nemcsak azért akartam újranézni, mert hatással volt rám, hanem mert nagyon sok érdekesség kapcsolódik hozzá, például az egyik kedvenc zenekarom. A Latcho Drom egy francia, zenés dokumentumfilm, amelyet
az első cigány filmrendező, Tony Gatlif írt és rendezett,
és az 1993-as cannes-i filmfesztivál Un certain regard szekciójában vetítették le.
Latcho Drom
Latcho drom!, vagyis Jó utat! – mondják egymásnak a cigányok. A történet az észak-indiai Thar-sivatagtól Spanyolországig mutatja be a cigány közösségek életét, áthaladva Egyiptomon, Törökországon, Románián, Magyarországon, Szlovákián és Franciaországon.
A szereplők mindegyike a cigány közösség tényleges tagja, a film pedig inkább a zenére támaszkodik, hogy érzelmeket közvetítsen. Enyhén szólva
átalakul a cigány kultúráról alkotott kép a fejünkben, zenéjük kevésbé azonos azzal, amit a köztudatban a Száztagú Cigányzenekar képvisel,
amit a Mátyás Pince piros posztómellényes, hetyke bajszú prímása húz. A kedvenc „momentumom” a romániai jelenet, nem véletlenül. Szerintem senki számára sem ismeretlen ez az életkép: mezítlábas cigánygyermek és foghíjas cigányprímás, vályogházak, sáros, elhanyagolt utcácska…
Nicolaie Nacșu előadásában ez a ballada megérne egy misét. Ez volt az a pont a filmben, amikor elkezdtem kutakodni, hogy ki ez az öreg, mert a népzenész antennáim „szagot fogtak”. Így leltem rá a Taraf de Haïdouksra, mely a teljes film zenéjében kulcsfontosságú szerepet tölt be.
Taraf de Haïdouks
A Taraful Haiducilor egy román-roma tradicionális zenekar Clejani-ból, Munténiából. A nyugati világban francia nyelvterületen váltak ismertté, ahol Taraf de Haïdouks néven ismerik őket. A korai nyugati kapcsolatokhoz Laurent Aubert svájci etnomuzikológus, Stéphane Karo és Michel Winter belga zenészek segítették hozzá, akiket annyira magával ragadott a muzsikájuk, hogy elvitték őket Nyugat-Európába, segítve ezzel nemzetközi karrierjüket.
A zenekarra felfigyelt egy világhírű színész is. Gondolom, Ollókezű Edwardot, a Karib-tenger legelvetemültebb kalózát – és itt még sorolhatnám holnap reggelig a zseniálisabbnál zseniálisabb alakításait – senkinek nem kell bemutatni. Johnny Depp 2000 januárjában így nyilatkozott róluk a Studio Magazine-nak: „A The Man Who Cried című film forgatásán találkoztam velük. Számomra példaértékű az életfelfogásuk. Annak ellenére, amit átéltek – gondolok a cigányok elleni, évszázadok óta tartó és ma is fennálló rasszizmusra –
ezek a srácok olyan zenét játszanak, ami a legintenzívebb boldogságot fejezi ki.
Különleges adottságuk, hogy képesek azt éreztetni veled, hogy élsz. Ők a legkülönlegesebb emberek, akikkel valaha találkoztam.”
A brit Jasmine Dellal rendezésében egy, a roma kultúráról szóló dokumentumfilmben, a Kanyarog az út: Egy cigánykaraván meséiben (2006) is feltűnt a zenekar. Azóta nemcsak rajongójukká vált Johnny Depp, hanem barátaiként emlegeti őket, többször is ellátogatott hozzájuk Clejani-ba.
A nagy ismertség ellenére úgy tűnik, a zenekar tagjait
nem érintette meg annyira a dolog, hogy ne őrizték volna meg életmódjukat,
Clejani-ban élnek, és élték le az életüket. 2007-ben kiadták Maskarada című albumukat, amelyen a 20. századi klasszikus zeneszerzők, például Bartók, Hacsaturján és Kodály darabjait értelmezik újra, a nemzeti folklórból merítve ihletet, sajátos ízt ad a daraboknak a roma stílus. A zenekar világszerte turnézott, elismert albumokat és DVD-t adott ki, rajongói közé tartozik a néhai Yehudi Menuhin, a Kronos Quartet (velük közös albumot is jegyeznek), és még sokan mások.
Állítom, ezekben a „sötét” időkben tényleg fel tudják dobni az embert a zenéjükkel. Végtelen örömet fejeznek ki, adnak át – érzelemviláguk széles skálán bontakozik ki, minden hegedűvonásukban. A Latcho Drom önmagában is megállja a helyét, de az egyértelmű, hogy zene és mozi egymást erősítik. A hideg estékre melegen ajánlom.
A zenekar tagjai: Nicolaie Nacșu („Culai”): hegedű és ének (1924–2002) Ion Manole („Șaică”): hegedű és ének (1920–2002) Dumitru Baicu („Cacurică”): cimbalom és ének (1931–2007) Ilie Iorga: gitár és ének (1928–2012) Gheorghe Fălcaru („Fluierici”): síp (1954–2016) Constantin Sandu („Dinu”): cimbalom és ének Marin Sandu („Țagoe”): harmonika, nagybőgő és ének Paul Guiclea („Ilie Pașalan”): hegedű és ének (1932–2018) Constantin Lăutaru („Costică Boieru”): hegedű és ének (?–2021) Anghel „Caliu” Gheorghe: hegedű Robert Gheorghe: hegedű Ionică Tănase: cimbalom Florea Pârvan: nagybőgő és harmonika Marin Manole („Marius”): harmonika Viorel Vlad: nagybőgő
